Mintha ősz lenne. Születésnapomon mindössze egy üveg merlot a társaságom; egyedüllétemben elmerengek. Mennyivel jobb lenne, ha ezt az estét megoszthatnám valakivel. Kár, hogy a tóparti program csak másnap van…
Reggel korán kelek, sajnos a vonathoz kell igazodnom. Móni mosolya kárpótol. Hihetetlen, mennyire aranyos tud ilyenkor lenni. A társaság, akikkel vagyok, érdekes emberekből áll. Rajtam kívül szinte mindenkire rá lehetne aggatni a hippi jelzőt. Utolsó ellenőrzés: pipa megvan, pia megvan, a cigim is megvan, indulhatunk. Én és az egyik srác vonattal, a többiek biciklivel mennek a tóhoz. Persze mi előbb odaérünk. Amíg megérkeznek, gondolom, kibontok egy üveg bort. Míg ízlelem, észreveszem, hogy a nap még csak most kúszik felfelé az égen. Lehet, ha nem lenne társam az ivásban, bizony elszégyellném magam.
Az üveg kiürül mire a többiek megérkeznek. Beizzítjuk a vízipipát és újra csillapítjuk a szomjunkat, többször is. Jól érzem magam, habár szinte végig csak Mónit figyelem. Ő az a fajta ember, akin tényleg meglepődtem, hozzá hasonlót még nem láttam. Kedves, megértő egyéniség, akinek mindig van saját véleménye. Régóta nem jöttem ki más emberrel olyan jól, mint vele. Sokat beszélgetünk.
Nem tudom hány óra fele jár, mikor a többiek elmennek boltba. Egy pillanatig azt hiszem egyedül maradok, ám mikor rágyújtok, észreveszem Mónit is. Kissé piásan leülök mellé. Nézzük a tavat, élvezzük a gyönyörű időt. A múltamról beszélgetünk, látszik, hogy érdekli. Ez tetszik. Mellém bújik. Most veszem csak észre, mennyire szép. Egy darabig még élvezzük ezt a meghitt pillanatot, majd feláll és elindul. Vele megyek. Közben észreveszem, hogy megfogta a kezem, ami jó érzés. Egy épület mellé érünk.
- Szeretnék valamit mondani – mondja, miközben közelebb hajol.
- Én is – válaszolok, majd lesmárolom. Nevetünk. Megismételjük párszor, majd átölelem. S ez az ölelés más; nem az az üres, ’’buliban aznap este megismert ismeretlen lányokkal részegen’’ ölelés. Ez az ölelés érzéssel teli. Emiatt lesz olyan emlékezetes ez a nap.
Ezek után nem nagyon foglalkoztatnak a többiek. Mónival jól érzem magam. Elfelejtkezek a világról és csak egymással törődünk, kizárunk minden gondot, helyet adva a színtiszta élvezetnek.
A következő időszak nagyon szép része az életemnek. Sokat vagyunk együtt, a kapcsolatunk számomra már-már túl tökéletesnek tűnik. Kételyeimet azonban eloszlatom, inkább a jó dolgokra figyelek. Természetesen ezekből sok akad. Napjaink vízipipa társaságában telnek, cigi nélkül.
Móni szülinapján nálam vagyunk. Kiéljük egymás testi-lelki vágyait, majd elviszem vízipipázni egy perzsa étterembe. Nagyon jól érzi magát. A suliban viszont észreveszem, hogy bántja valami. A vizsgája árnyéka rávetül az elkövetkezendő napokra. Egyre többet tanul, így ritkábban tudunk találkozni.
Egyik hétvégén, mikor lemondja a találkát, elkezdek aggódni. Hétfőn lázasan jön suliba és hiába mondom, hogy menjen el orvoshoz, makacsul ragaszkodik a tanuláshoz. Mikor rosszul van és haza akarom küldeni, összeveszünk. Kapcsolatunk első veszekedése ez, pedig régóta együtt vagyunk már. Mikor végzek a suliban egyedül indulok a szokásos helyre. Mónit látom a megszokott társasággal. Meg se kérdezem, hogy van, az előbbiek miatt. Mikor közelebb érek, jobban szemügyre veszem. Nyoma sincs már annak az édes, szeretni-való, ártatlan Móninak: helyette egy betépett és elveszett lányt látok, kezében vodkás üveggel. Leülök mellé, kiveszem a kezéből a vodkát és félreteszem. Feltűnően könnyű, szinte üres már. Amíg ott vagyunk, mellette vagyok, hallgatom hogyan beszél lényegtelen dolgokról a barátaival. Majd félrehív…
Tudom, mit akar kérni és tudom mit fog mondani. Aztán, miután végighallgatom és felpróbálom fogni, hónapok óta először rágyújtok… Ő egyedül hagy. Pillantásom rögtön a szembe lévő bárra irányul, azonnal be is megyek.
- Egy dupla Jack Danielst – préselem ki a szavakat, hiszen alig tudok megszólalni. A pia magához térít. Mikor kimegyek a cuccaimért Móniékhoz, egyik barátnője kérdezi, hogy minden rendben van-e.
- Igen – válaszolok nyugodtan Móni szempárját kutatva, amit nem találok. Pedig nincs.
Bánatom italba fojtom. Felteszem a kérdést magamban: miért nem vigyáztam rá? Miért hagytam, hogy nélkülem kelljen végigmennie azokon a dolgokon, amiket csak sejteni tudtam? Ám válasz nélkül maradok. Napok elteltével jövök rá múltbéli bűneimre, ám a fájdalmamat ez nem csillapítja. Végül megpróbálom kitörölni Mónit teljesen az emlékezetemből, ami nehéz, de ideiglenesen végül sikerül.
A nyár kezdetében a partikon nem érdekelnek a lányok. Több is van, akivel együtt tölthetnék egy éjszakát, azonban mindegyikből hiányzik valami. Így a bulikra csupán rég nem látott barátom miatt járok, aki pedig a barátnője miatt jár.
Telnek-múlnak a napok, miközben munkát keresgélek. Egyik reggel a telefonom egy rég nem látott nevet ír ki: Barbi. Mielőtt a tavalyi nyár emlékei eszembe juthatnának róla, felveszem.
- Találkozzunk – kéri. Igent mondok. Leporolt vízipipámat este a Gödörben tömöm meg újra. Finom bort kortyolgatva beszélgetünk. Két héten át folytatjuk ezen tevékenységet, közben kezdem újra megismerni. Újra olyan jól érzem magam, mint mikor Mónival voltam. Visszaadja a bizalmamat, megint önmagam vagyok. Tudok figyelni rá, sőt, kötelességemnek érzem, hogy óvjam, védjem. Közel kerül hozzám, kinyílok neki. Érdeklődik irántam, habár én nem közeledem, pasija van.
Egyik délután átjön hozzám, kis közös gitározás után lefekszik, mert fáradt. Magára hagyom, majd úgy fél óra múlva bemegyek hozzá. Ébren van. Rám mászik, én viszont hirtelen kimegyek, mintha sürgősen hívott volna valaki. A menekülés után az esetet meg nem történtté nyilvánítom.
Szombaton felhív, hogy van-e valami jó ötletem. Barátomnál lesz egy szolid mulatság – mondom. A bulin viszonylag kevesen vagyunk, családias a hangulat. Barbi félénk, nem ismeri a társaságom. Nem engedem inni, ám nem figyelek rá eléggé. Mikor a teraszon abszintot kortyolgatok, behív, szüksége van rám, rosszul van. Elkísérem, kis idő múltán jobban lesz. Visszamegyek otthagyott helyemhez, befejezni kedvenc italomat. Kis idő múltán megismétlődik a szituáció, majd megint visszatérek a teraszra. Harmadszorra odabújik hozzám, rágyújtunk. Tiszta, csillagos éj van, gyönyörű a budai táj látképe. Biztos a pia hatása, de mikor lesmárol, nem lököm el. Ezután kéri, hogy kövessem, majd bemegy a szobába, otthagy. Én engedelmeskedem és mivel csak egy ágy van, melléfekszek. Mivel van pasija, reménykedek, hogy még tényleg rosszul van és hamar elalszik. Tévedek. Rám mászik, én meg átengedem magam a gyönyörű mámornak. Gondolkodás nélkül szeretem minden porcikáját, szenvedélyesen a pillanatnak élek. Bűnös játékom kölcsönös, együttlétünk minden pillanatát élvezem.
A nemrég készített cigarettát a holdfényben együtt pusztítjuk a teraszon. Ezt a meghitt, idilli pillanatot sose felejtem el. Szótlanok vagyunk, elégedettek. Ajkaink elfoglaltak.
Másnap reggel egymást átkarolva ébredünk. Meg szeretné ismételni az éjszaka történteket, amivel az egész testem egyetért. Ám józanságom teret nyer, így felkelek és szétdobált ruháimat szedegetem. Az indulásig még smárolunk párszor, majd hazakísérem.
Két nap elteltével újra felhív. Nálam akar aludni. Áthívom. Mikor megérkezik rögtön le akar támadni, de én félbeszakítom.
- A pasid vagy én. – csak ennyit kérdezek. Nem válaszol.
- Mert a kettő együtt nem megy. – folytatom, gyönyörű kék szemeibe meredve. Kis habozás után kiderül, hogy nem akarja otthagyni se a mostani barátját, se engem. Ezután minden testi vágyammal ellenkezve csak bólintok egyet, majd egyre távolabbról hallgatva sírását elsétálok…
Ősz van. Mindössze egy üveg merlot a társaságom, egyedül vagyok. De ebben a pillanatban nem hiányzik mellőlem senki. A bűntudatom nem múlt el, csak csillapodott. Együtt élek vele. Együtt kell élnem vele.
