Régi mese ez. Talán igaz sem volt, ahogy a mesék legtöbbje sem az. Ezt már tán sosem tudom meg. Egy ember lehet csak bizonyos efelől, de ő már messze jár. Így hát én adom tovább nektek a történetet. Biztosan nem lesz olyan hiteles, mintha tőle hallanátok, de azért megteszek minden tőlem telhetőt. Hol is kezdjem? Azt hiszem úgy érdemes, ahogy minden mese kezdődni szokott: Egyszer volt hol nem volt...

Volt egyszer egy fiú. Nem volt hős, sem vitéz. Kardja sem volt, az egyetlen fegyvere pedig a szívében rejtőzött. Kevesen ismerték igazán, kicsit magának való volt ugyan, de mindig ott termett, ha valakinek szüksége volt rá. Tisztelték, mert önzetlenül segített az embereknek és próbálta jobb hellyé tenni a világot, még ha szélmalomharc is volt, amit vívott. Sosem akart feltűnő lenni, mindig megbújt hátul az árnyékban és senki sem tudta mire is gondol valójában. Az emberek csak mosolyogni látták. Sokszor viccelődve oda is vetették neki, hogy: "Hát hogy van ez te kölök, hogy te sosem vagy szomorú?" Ő pedig csak hetykén, vidám csengéssel a hangjában felelt: "Én? Szomorú? Majd ha vörös lesz az ég és a gondolataimmal esőt fakasztok. Na, majd akkor szomorkodom, addig biztosan nem." Fura válasz volt, meg sem értették igazán. Azt viszont mindenki elismerte, hogy őt bizony még sosem látták szomorkodni. Gyorsan el is terjedt az emberek közt róla a pletyka, hogy csakis valami fura szerzet lehet, hisz még sosem sírt az eltelt huszonkét esztendő alatt. Talán nem is tud. És mint a legtöbb szájhagyomány útján terjedő történet, a végére ez is kicsit átalakult. Mindenki úgy emlegette őt, mint a fiú, aki még sosem volt szomorú, aki még sosem sírt, és aki talán nem is ismeri mi az a szomorúság. Ő maga jót nevetett ezeken, de sosem ellenkezett. Miért is tette volna?

Egy nap a szokottnál is vidámabb kedvvel sétálva látták a fő utcán. Nem is sétált, inkább repült. Méterekkel a föld fölött, közben pedig néha megpördült örömében és valami ismeretlen dalt fütyörészett jó hangosan. Még aki nem ismerte is szerette őt, mert csupa vidámság volt, ami körülvette, ez pedig gyorsan átragadt másokra is. Pár nap elteltével már a fél utca ezt az fülbemászó dallamot fütyörészte, mert képtelenek voltak kiverni a fejükből. Dorgálták is őt viccesen, mit tett velük, megfertőzött ezzel mindenkit és most már nincs menekvés. "Legalább annyit árulj el fiam, hogy mi az, amitől ennyire kivirultál?" - kérdezte a kapualjban sepregető idős néni, akinek minden reggel köszönt a fiú már hosszú-hosszú évek óta. "Szerelmes vagyok néni. A semmiből csapott le rám hirtelen és már nem tudok szabadulni. Nem mintha akarnék. Ezért vagyok olyan vidám reggel és ezért fekszem le mosolyogva este. Most is hozzá indulok, mert tudom, hogy vár rám. Ezt teszi már hónapok óta. Csodálatos hely ez a világ, imádom minden szegletét." A néni megsimította a fejét és egy kedves mosollyal bólintott, jelezvén, hogy megérti és most már útjára engedi. Elvégre nehogy miatta késsen el. Egy darabig figyelte, ahogy lépked a járdán és talán a rossz szeme miatt, de mintha a virágok is felragyogtak volna, amikor elhaladt mellettük a fiú. "Fiatalok, fiatalok. Olyan csodás még a ti világotok. Mindent megtehettek, mert nincs meg még bennetek az az akadály, amit magatokban építetek fel, miközben elrohannak az évek." Valami ilyesmire gondolhatott, majd szép lassan beballagott.

A fiú közben megérkezett. Izgatottan kapkodta a fejét balra-jobbra, és kíváncsian kémlelte, hogy vajon hol van az ő tündérje. Nem telt sok időbe és már meg is jelent. Bizony ő volt az. És akkor megdobbant a szív, megállt a lélegzet, gombóc került a torokba és elakadt a szó is. Az örök vidám fiú tudta, hogy ennél többet nem is kívánhatna. A szíve minden szeglete csordultig telt boldogsággal és tudta jól, hogy ezt neki köszönheti. Hónapok teltek el így, de még mindig képtelen volt betelni vele. Csak nézte és nézte, ahogy a szél játszik a hosszú barna hajával és a szívébe kimondhatatlan boldogság költözött minden egyes alkalommal, amikor belenézett a szemeibe és általuk elveszhetett a lelkében. A fő utca is dalra fakadt és fütyörészett, az emberek is kedvesebbek voltak egymással. S bár ő sosem vallotta volna be magának, de ehhez neki is köze volt. "Egy ember nem tehet csodát." Olykor talán mégis. Még ha az aprócska is.
Egy átlagos hétköznap volt. Pont olyan, mint a többi. Felcsendült a jól ismert dallam, az emberek pedig már messziről tudták hogy ő az, a felismerést pedig hangos üdvözlés követte. A lányhoz ment, mindenki tudta. Akkoriban volt már valami furcsa a levegőben. Közeledett az ősz, a nap már nem sütött olyan erősen és reggeli szél is csípősebbre váltott. Minden a szokott mederben ment köztük, egészen a búcsúzásig. Hosszasan ölelkeztek, hisz mindig nehezen váltak el egymástól. Most azonban valami más is volt. Tudták ezt mindketten, de egyikük sem akart szólni. Végül a lány nagy levegőt vett, és belekezdett: "Mondanom kell valamit. Én...én nem tudom mi legyen. Kicsit elbizonytalanodtam. Jaj, nehogy azt hidd, hogy nem szeretlek. Ilyenről szó sincs, csak... Nem tudom elmondani, én se tudom mit érzek. Fiatal vagyok még. Neked pedig nem akarok fájdalmat okozni és... nem tudom mi fog történni a jövőben. A dolgok néha változnak. Én is megváltoztam azt hiszem..." Mondta volna tovább, de a fiú közbevágott. "Tudod milyen fontos vagy nekem. De ha azt akarod, elengedlek. Meg fog szakadni a szívem, de nem mondhatom azt, hogy minden maradjon így, ha te nem akarod. És ne...ne szabadkozz, tudom mire gondolsz, tudom mit akarsz mondani. És én elfogadom." Mindketten egy félénk kis lépést tettek a másik felé és azonnal megölelték egymást. Szorosabban, mint valaha. Senki sem láthatta, de ez volt az a pillanat, amikor a mindig mosolygós és vidám fiú arca hirtelen komorrá és rideggé változott. Nagy dörrenés következett. Újra és újra, egyre hangosabban. "Jaj, ne, ideért a vihar." - gondolta a lány. "Azt hiszem megszakadt a szívem." - érezte a fiú. Percek teltek el így és az ég is egyre sötétebb lett. "Nagy vihar lesz, mennünk kéne, meg fogunk ázni, ha nem indulunk el." Ezzel a mondattal elengedte őt a lány és hátrébb lépett. Rögvest szakadni is kezdett az eső, ólomcseppjeivel pedig mindent átitatott. Lassacskán mindketten teljesen átáztak, mégis csak álltak ott, egymással szemben, szótlanul. Gyengéden megfogta a lány kezét, a szemeibe nézett s a jól ismert mosollyal az arcán megszólalt: "Siess, nem akarom, hogy megfázz. Légy jó és vigyázz magadra. Találkozunk még." Szép lassan hátrálni kezdett, s hiába próbálta minél erősebben szorítani azt a kezet, az egyre kijjebb csúszott, míg végül el kellett engednie. Akkor, ott, elszakadt benne valami. Hangosat dördült az ég, mintha maga is érezte volna a fájdalmat, amit a fiú él át. Az eső pedig csak szakadt és szakadt. Apró léptekkel haladt előre és megfogadta, hogy nem néz vissza. Nem, erős lesz, nem teszi meg. Pár lépés után mégis megfordult és még éppen látta, amint a lány befordul egy távoli kis utcasarkon.

Magányosan baktatott hazafelé, az eső teljesen átáztatta. A cseppjei, akár a könnyek úgy gurultak le az arcán. Senki sem tudja, hogy sírt-e akkor. Csak ő maga. Talán még ő sem. Onnantól kezdve azonban valami megváltozott. Beköszöntött az ősz. Nem fütyörészett többé az utcán reggelente és az emberek sem látták már annyit mosolyogni. Eltűnt belőle az a ragyogás, amit mindenki annyira szeretett. Csak a sepregető néni köszöntötte még most is minden nap ugyanolyan kedvesen. "Ne szomorkodj fiam, így kellett lennie. Jön még napsütés és lesz még nyár. Leszel te még boldog és fogsz még te ragyogni." - vigasztalta. "Nem tudom néni...nem tudom." - felelte komoran.

Volt egyszer egy fiú. Nem volt hős, sem vitéz. Kardja sem volt, az egyetlen fegyvere pedig a szívében rejtőzött. Az emberek csak mosolyogni látták. Sokszor viccelődve oda is vetették neki, hogy: "Hát hogy van ez te kölök, hogy te sosem vagy szomorú?" Ő pedig csak hetykén, vidám csengéssel a hangjában felelt: "Én? Szomorú? Majd ha vörös lesz az ég és a gondolataimmal esőt fakasztok. Na, majd akkor szomorkodom, addig biztosan nem."
Sok-sok év telt el és időközben új mesék születtek. Azt mesélték, hogy élt egyszer egy örök vidám fiú, akinek egy őszi délutánon megszakadt a szíve. Az ég beborult, az eső szakadni kezdett és egy egész álló napig el sem állt. Olyan vörös pedig azóta sem volt az ég, mint azután a vihar után.

Akárhányszor megdörren az ég vagy hallom kopogni az esőcseppeket a tető cserepein, eszembe jut a fiú, és hogy talán épp most szakadt meg a szíve valahol. Persze ez csak egy mese. Az emberek nem fakasztanak esőt és a szív sem tud megszakadni. De ki tudja... talán léteznek még igaz mesék.