1. Ki volt ott előbb?

A kaukázusi régióra évszázadok óta a bonyolult etnikai viszonyok és az ezzel összefüggő háborúskodások jellemzők. Hegyi-Karabah (örményül Arcah) területét a Szovjetunió létrejöttekor kb. 80%-ban örmények lakták, de az „oszd meg és uralkodj” elvére alapozó sztálini nemzetiségpolitika az 1920-as, a területért folyó azeri‒örmény harcok után úgy alakította a határokat, hogy garantáltak legyenek az etnikai ellentétek. Így Hegyi-Karabah Azerbajdzsán területének része lett autonóm körzetként. Azonban az azeriek is ősi földjüknek tekintik Karabahot, ráadásul a terület második legnagyobb városa, Susa/Susi fontos kulturális központ volt, az azeri zene bölcsőjének tartják.

Susa örmény részének romjai 1920-ban
Forrás: Wikimedia

Ezenkívül az első, 1994-ben véget ért örmény-azeri háborúban az örmények az egykori Hegyi-Karabahi Autonóm Körzet területén kívül taktikai megfontolásból hét olyan megyét is elfoglaltak, amelyeknek lakossága túlnyomó többségében azeri volt. Ezeknek az ütközőzónáknak használt területeknek az azeri lakossága, nagyjából 600 ezer fő, mind kénytelen volt elmenekülni az örmény megszállás elől, miközben az örmények által létrehozott Hegyi-Karabah el nem ismert államalakulat kizárólagosan örmény lakossága még a 150 ezer főt sem érte el, még úgy sem, hogy azeri állítások szerint szervezetten telepítettek be Karabahba örményeket a világ más országaiban élő örmény diaszpórából is. A Karabahot körülvevő hét megye nagy területei a mostani háborúig lakatlanok voltak. Azt is hozzá kell tenni, hogy a nemzetközi jog alapján Hegyi-Karabah és az azt körülvevő hét azeri megye Azerbajdzsán területének számít, Hegyi-Karabahot csak a szintén szakadár államalakulat Abházia, Dél-Oszétia, Dnyeszter Menti Köztársaság és Ausztrália örmény vezetésű Új-Dél-Wales állama ismerik el, még Örményország sem, mivel el akarta kerülni az ezzel járó diplomáciai bonyodalmakat és azt a látszatot kelteni, mintha nem Örményország és Azerbajdzsán, hanem Karabah és Azerbajdzsán konfliktusáról lenne szó. Örményországot ENSZ-határozat kötelezi a megszállt területek visszaadására Azerbajdzsánnak. Szintén nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a két nép közötti kapcsolat rendkívüli mértékben el van mérgesedve, talán még a kaukázusi térség többi nemzetiségi ellentétét is túlszárnyaló gyűlölködéssé fajult, melyet számos vérengzés szított (Susa 1920, Sumgait 1988, Khojaly 1992 stb.)

A 2020-as háború előtti állapotot ábrázoló térkép
Forrás: University of Kent
(https://blogs.kent.ac.uk/carc/2018/04/15/the-nagorno-karabakh-conflict/)

Tovább súlyosbítja a dolgot az örmény népirtás miatt rendkívül ellenséges örmény‒török viszony, ami az azeri‒török nyelvi és kulturális hasonlóságokon alapuló „két ország – egy nemzet” elv és a szoros török-azeri együttműködés miatt Azerbajdzsánra is kisugárzik. Ilyen légkörben a két nemzetiség békés egymás mellett élése teljesen utópisztikus. Bár sokszor vallási vagy civilizációs (keresztény‒muszlim) konfliktusként tekintenek az azeri‒örmény ellentétre, valójában a vallási motívum csak mellékes elemként van jelen, elsősorban hosszú múltra visszatekintő etnikai konfliktusról van szó.

2. Ki kezdte?

Az 1988-1994 közötti örmény‒azeri háború hátteréhez meg kell említeni, hogy bár az azeriek örmény területekről való deportálása az egész szovjet időszakban folyt, örmény szélsőséges nacionalisták már 1987-88-ban kezdték elűzni az azerieket Örményország több településéről, ami több mint százezer embert érintett, és Örményország etnikai homogenizálását szolgálta. 1988-ban indult el az Arcah Mozgalom nevű örmény nacionalista tömegmozgalom, mely azt tűzte ki célul, hogy Hegyi-Karabahot csatolják az Örmény SZSZK-hoz (illetve később Örményországhoz).

Arcah Mozgalom
Forrás: Aravot

Minden bizonnyal ezekre az eseményekre válaszul 1988 februárjában az Azerbajdzsánban található Sumgaitban örményellenes pogrom tört ki, melynek során a garázdálkodó bandák több száz embert mészárolhattak le, miközben az azeri rendőrség ezt tétlenül nézte. Korábban februárban Askeranban szintén örményellenes megmozdulásra és azeriek és örmények közötti összecsapásra került sor, melynek két azeri halottja és mintegy 50 örmény sebesültje volt.

3. Mi történt 1994 óta?

Befagyott konfliktus lévén, röviden szólva nem sok minden. Kisebb összecsapásokra, villongásokra került sor, az egyik legjelentősebb 2016-ban volt. A tűzszünetsértésekért a felek rendesen egymást okolták. A tulajdonképpeni Hegyi-Karabah területét körülvevő (vagyis az egykori Hegyi-Karabahi Autonóm Területen kívüli) azeri megyékből az örmény fél ütközőzónát csinált, az elmenekült azeriek helyére többnyire nem települt senki, ezek lakatlan területek maradtak a harcokban elpusztult infrastruktúrával. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet 1992-ben, Franciaország, Oroszország és az Egyesült Államok elnökletével létrejött minszki csoportjának az volt a feladata, hogy kidolgozzon egy megoldást a megegyezésre.

A Minszki Csoport
Forrás: Euractiv

Ebben azonban semmi haladás nem történt, ugyanis mindkét fél makacsul ragaszkodott a saját feltételeihez: az örmények az összes örmény kézen lévő terület megtartásához (beleértve az ütközőzónának használt 7 azeri megyét), az azeriek pedig ahhoz, hogy csak Azerbajdzsán területi integritásának teljes visszaállításáról lehet szó. Az utóbbi időben Alijev azeri elnök többször is kifejezte elégedetlenségét a Minszki Csoporttal kapcsolatban, és értelmetlennek nevezte a békefolyamatban való részvételt, destruktívnak minősítette annak tevékenységét, mivel a status quo megerősítését szolgálja. Kritikájukat arra alapozták, hogy a három elnökségi ország mind jelentős örmény diaszpórával rendelkezik, így elfogultak Örményország iránt. Általában az azeriek nemzetközi közösségnek a konfliktussal kapcsolatos hozzáállását azért bírálták, mert szerintük azonos félként kezelik az agresszort és az agresszió elszenvedőjét.

A rendezést célzó, a Minszki Csoport által 2009-ben kidolgozott ún. madridi elvek a következőket foglalták magukba:

- a Hegyi-Karabahot körülvevő területek visszaszolgáltatása Azerbajdzsánnak;
- ideiglenes státus Hegyi-Karabah számára, amely garantálja a biztonságot és az önigazgatást;
- Örményországot Hegy-Karabahhal összekötő folyosó létrehozása;
- Hegyi-Karabah végleges jogállásának jövőbeni meghatározása egy jogilag kötelező akaratnyilvánítás útján;
- annak biztosítása, hogy a menekültek visszatérhessenek korábbi lakhelyükre;
- nemzetközi biztonsági garanciák, amelyek békefenntartó műveletet is magukban foglalnának.

Ezek megvalósítására azonban nem került sor, mivel az örmény csapatok kivonása, amely a többi feltétel alapját képezte volna, nem történt meg. 2016 augusztusában az Amerikai Örmény Nemzeti Bizottság (ANCA) nevű amerikai örmény lobbiszervezet kampányt indított a madridi elvek ellen, azt állítva, hogy azok „könyörtelenek” és „antidemokratikusak”; az ANCA felszólította az Obama-kormányt, hogy utasítsa el őket.

Megemlítendő még, hogy az örmény politikai életben meghatározó szerepe volt az ún. „karabahi klánnak”, azaz olyan vezetőknek, akik karabahi származásúak (pl. Szerzs Szargszján, Robert Kocsarján), és ebből kifolyólag Karabah ügyében a kompromisszumok nélküli, keményvonalas álláspontot képviselték. A jelenlegi miniszterelnök, a 2018-ben bársonyos forradalommal hatalomra került Nikol Pasinján ebből a szempontból kivétel volt, de a kérdésben ő is elődei irányvonalát folytatta. A háborúban és a korábbi összecsapásokban hivatalosan csak a Hegyi-Karabahi Köztársaság hadserege vett részt, Örményországé nem, az örményországiak papíron csak önkéntesként támogatták a karabahiakat.

A mostani háború előtti legutóbbi jelentős esemény a 2016-os ún. négynapos háborút leszámítva az idén júliusi összecsapások voltak, amelyek a szokottól eltérően az azeri-örmény határon és a nahicseváni azeri exklávé határán robbantak ki, és valószínűleg a néhány hónappal későbbi háború főpróbája voltak.

4. Mi történt szept. 27. és nov. 10. között?

Bár a harcok kitörésével szokás szerint mindkét fél a másikat vádolta, minden jel arra mutat, hogy Azerbajdzsán kezdte a második örmény‒azeri háborút. A legnyilvánvalóbb körülmény, hogy az örmények „birtokon belül” voltak, nekik érdekük volt a status quo fenntartása. Azerbajdzsán viszont az 1994-es háborús kudarc óta célként tekintett az elvesztett területek visszaszerzésére, amelyek az ország területének mintegy 20%-át tették ki. Akkoriban az örmény hadsereg jelentős fölényben volt, melyben fontos szerepe volt annak, hogy a szovjet hadseregben sok magas rangú örmény katonatiszt volt, azeri viszont alig, így a katonai ismeretek és a stratégiai‒taktikai tervezés terén felülmúlták Azerbajdzsánt. Emellett technikailag sem voltak az azeriek kellően felkészültek. Az azóta eltelt időszakban viszont Azerbajdzsán kőolaj- és földgázbevételei révén gazdaságilag jelentősen megerősödött, az állami bevételek tetemes részét pedig fegyverkezésre költötték, modern török, izraeli és orosz haditechnikai eszközök beszerzésével. Örményország és az általa anyagilag támogatott de facto Hegyi-Karabahi Köztársaság viszont gazdaságilag rendkívül gyenge lábakon áll, így nem engedhették meg maguknak a már elavult szovjet fegyverzet modernebbre cserélését. A két ország hadseregének technikai színvonala közötti különbség egyre nőtt, amihez jelentős azeri irredenta propaganda társult. Az azeri közvélemény 2020 nyarán annyira háborúpárti volt, hogy tüntetéseken követelték Karabah visszaszerzését, melyek során a tömeg még a parlament épületét is megtámadta. Hozzájárult a konfliktus kitöréséhez, hogy Törökország nyíltan kifejezte támogatását Azerbajdzsán mellett az ország területi integritásának visszaállítása érdekében. Ráadásul július végén-augusztus elején Azerbajdzsán hadgyakorlatot tartott, melybe szeptember elején Törökország is bekapcsolódott, feltehetően a befejezés után is maradtak török katonák és fegyverzet az országban, amit pl. az azeri területen, légi felvételek révén felfedezett a török F-16-osok jelenléte is bizonyít. Vagyis a harcok kitörésének időzítése is azeri kezdeményezésre enged következtetni.

A mozgósított fegyverzet komolyságából azt rögtön látni lehetett, hogy komolyabb harcok várhatóak, mint a konfliktus befagyott szakaszában megszokott kisebb csetepaték. Az azeri fél technikai fölénye ellenére kezdetben egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy kinek a javára fog billenni a mérleg, és az azeriek eleinte csak nagyon lassan tudtak előrenyomulni. Az örmény fél mellett szólt a nagyobb katonai tapasztalat és hagyományosan jobb harci morál, illetve a nehéz, hegyvidéki terep is, ami alapvetően a védekező félnek kedvez. Ezért az azeriek páncélosaikkal és egyéb eszközeikkel elsősorban a síkabb déli területeken nyomultak előre, a többi fronton haladásuk jóval korlátozottabb volt. Nagy szerepe volt a mostani háborúban a drónoknak is, sokan azt mondják, ez volt az első olyan háború, amelyet a drónok döntöttek el, illetve amely rámutatott arra, hogy a jövő fegyveres konfliktusaira felkészülve nem szabad figyelmen kívül hagyni a drónok segítségével folytatott hadviselést. Az örmények láthatóan nem voltak erre felkészülve, pl. az egyes objektumok nem voltak megfelelően álcázva ahhoz, hogy nemcsak a felszínről, de a légtérből se lehessen őket észrevenni, a más repülő eszközök ellen tervezett légelhárító rendszerek pedig nagyrészt nem tudták semlegesíteni a drónokat. (Ezen később segítettek az Oroszország által örmény területen alkalmazott drónzavaró rendszerek.)

A konfliktus során olyan eszközök is előkerültek, amelyek sértik a humanitárius szempontokat. Így mindkét fél intézett rakétatámadást civil célpontok, a frontvonalon kívül eső települések ellen. Többek között a karabahi örmények fővárosát, Sztepanakertet és Azerbajdzsán második legnagyobb városát, Ganját, illetve a tőle nem messze fekvő Bardát is több ízben érte támadás. Mindkét fél kazettás lőszerek bevetésével vádolta a másikat, amelyek használatát a nemzetközi jog tiltja. Hasonló volt a helyzet a foszforos gyújtóbombákkal, amelyek esetében azonban nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy az azeri fél alkalmazta azokat, ugyanis az általuk okozott erdőtüzek az ő kezére játszottak, mivel így az örmények nem tudtak a sűrű növényzet takarásába menekülni az azeri drónok támadásai elől.

Foszforos gyújtóbomba
Forrás: Mediamax.am

Szintén sok vitát kavartak a külföldi zsoldosok alkalmazásával kapcsolatos vádak. Örményország szerint Azerbajdzsán török közvetítéssel szíriai zsoldosokat vetett be, Azerbajdzsán szerint viszont az örmények kurd zsoldosokat alkalmaztak a konfliktusban. A szíriai zsoldosok jelenléte az azóta nyilvánosságra került részletek alapján mindenképpen igazolható.

Ugyancsak nagy felháborodást váltott ki egy október 15-én az interneten felbukkant videó, melyben a Hadrut városát elfoglaló azeriek kivégeznek két örmény hadifoglyot. A felvételt a Bellingcat oknyomozó portál hitelesnek minősítette. Az eset miatt Örményország az Emberi Jogok Európai Bíróságához kíván fordulni háborús bűncselekmény vádjával.

A konfliktus fordulópontja Susa városának elfoglalása volt november 8-án, több szempontból is. A város az azeriek számára szimbolikus jelentőséggel bír, még inkább, mint Sztepanekert, a karabahi főváros. Egyes feltételezések szerint a fő cél nem is Sztepanakert elfoglalása volt, hanem Susánál mindenképpen megálltak volna az azeri csapatok. Ez látszólag illogikusnak tűnik, ugyanis a két város csak kb. 10 km-re van egymástól, ráadásul Susa egy Sztepanakert feletti magaslaton található, így katonailag valószínűleg nem okozhatott volna különösebb problémát a főváros elfoglalása. Nem tudjuk azonban, hogy Azerbajdzsánnak mekkora emberveszteségei voltak, ugyanis a háború során csak a civil áldozatok számát közölték, a katonaiakét nem. (A később közölt 2783 fő halálos áldozat valószínűleg elmarad a valóságos számtól. Örményország szintén hasonló, mintegy háromezer fős katonai emberveszteséget jelentett, de azeri és örmény hivatalos források is ötezer örmény katonai áldozatról beszéltek. Örményország szerint az azeri katonák és szíriai zsoldosok közül a halálos áldozatok száma meghaladja a hétezret. Egy szíriai emberjogi szervezet szerint legalább 541 szíriai halt meg a konfliktusban.) A karabahi főváros ostroma minden bizonnyal jelentős veszteségekkel járt volna az azeri félnek is. Egy másik fontos szempont lehetett a téliesre forduló időjárás, amely megnehezítette volna a drónok alkalmazását, aminek az azeriek a sikerüket elsődlegesen köszönhették. Illetve az sem feltétlenül kizárható, hogy az azeriek nem akartak Sztepanakert elfoglalásával az ottmaradt mintegy 50 ezer fő örmény és az azeri katonák, illetve később civilek találkozásából eredő problémákat a nyakukba venni. Egy ilyen helyzetben ugyanis örmény gerillaharcra vagy azeri vérfürdőre is sor kerülhetett volna.

A döntő mozzanat talán mégis egy orosz katonai helikopternek az örmény légtérben való téves kilövése lehetett. Oroszország már korábban is szeretett volna véget vetni a konfliktusnak, de ez az incidens lehetett a megfelelő alkalom arra, hogy nyomást gyakoroljanak Azerbajdzsánra. A béketerv már minden bizonnyal előre el volt készítve, különben nem tudtak volna az orosz békefenntartók a megállapodás aláírását követően azonnal elindulni Karabahba.

Lényeges mozzanat volt a háború során, hogy az örmény propaganda talán még a hasonló háborús helyzetekben megszokottnál is sokkal kedvezőbb színben tüntette fel az Örményország számára egyáltalán nem kedvező helyzetet, aminek következtében teljesen hamis kép alakult ki a közvéleményben. Ez igazából a békekötés után derült ki, amit az örmények közül sokan árulásnak tekintettek, mivel hamis helyzetértékelésük alapján úgy gondolták, akár még meg is nyerhetik a háborút.

5. Ki járt jól a tűzszünettel?

A tűzszünetet olyan pillanatban sikerült megkötni, amikor mindkét fél úgy érezhette, hogy inkább nyer, mint veszít a megállapodás aláírásával, vagy legalábbis a kisebbik rosszat választja: Azerbajdzsán visszaszerezte nemcsak a hét, Karabahot körülvevő azeri megyét (ezek egy részét ráadásul harc nélkül), hanem Karabah egy részét is, benne az azeri szempontból legjelentősebb várossal. Az örmény fél hadereje az összeomlás szélén volt, és a stratégiai jelentőségű Susa elfoglalásával gyakorlatilag szabad volt az azeri hadsereg előtt Sztepanakert és azon túl potenciálisan egész Karabah elfoglalására.

A békekötéssel tehát sikerült elkerülniük Karabah teljes elvesztését. Azerbajdzsán számára külön bónusz volt, hogy egy orosz békefenntartók által ellenőrzött korridoron hozzáférést kap Nahicseván nevű exklávéjához, amely az örmény‒török‒iráni hármas határ mentén fekszik, ily módon járhatóvá válik egy fontos közlekedési útvonal Törökország és Azerbajdzsán, illetve Törökország és a Kaszpi-tenger között. Viszont mindkét félnek számolnia kell azzal, hogy mostantól kezdve Oroszország katonailag is jelen van a területen.

6. Hol állnak a nagyhatalmak?

Törökország szerepéről fentebb már volt szó; hogy miért érte meg Törökországnak Azerbajdzsán támogatása, az talán egy kis magyarázatot igényel. A legnyilvánvalóbb indok befolyásának kiterjesztése a Dél-Kaukázusra, hogy regionális hatalomként jelenjen meg a térségben Oroszország mellett. Ebből a szempontból fontos lehetett megnyerni Azerbajdzsánt első számú szövetségesének. Ez utóbbiban Ankara sikerrel járt, azonban a kaukázusi térnyerés legfeljebb mérsékelten valósult meg, hiszen Törökország nemcsak nem küldhet békefenntartókat Karabah területére, hanem magából a békeszerződésből is kihagyták. (Legalábbis, ha folyt is egyeztetés az orosz és a török fél között, az csak a kulisszák mögött történhetett, így Törökország ázsióját nem növelte.)

Törökország és Oroszország, jelenlegi látszólag jó viszonyuk ellenére több hadszíntéren is egymással szembenálló feleket támogat (Szíria, Líbia), így Karabah a két ország egymással való vetélkedésének újabb terepeként is felfogható.

Oroszország rendkívül kényes helyzetben találta magát a háború kitörésével, hiszen Örményország nemcsak az Eurázsiai Gazdasági Közösségnek tagja, hanem a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (KBSZSZ) is, vagyis az egyik legszorosabb szövetségese katonai tekintetben is. Emellett azonban Azerbajdzsánnal is igyekszik jó kapcsolatokat ápolni, az azeriek rendszeresen vásárolnak Oroszországtól is fegyvereket, és az azeri-orosz gazdasági kapcsolatok az azeri szénhidrogének miatt fontosak. Részint ezzel magyarázható, hogy Moszkva nem lépett fel erélyesebben a konfliktusban az örmény oldalon. A másik ok, hogy a KBSZSZ kollektív védelme csak akkor érvényes, ha Örményország nemzetközileg elismert területét éri támadás, Karabah azonban egyáltalán nem minősül annak. Bár hozzá kell tenni, hogy Örményország területét is érték azeri rakétatámadások, és az is felmerült, hogy azeri civil célpontok támadásával Örményország éppen az orosz (KBSZSZ-es) beavatkozást próbálja kiprovokálni. A KBSZSZ-nek azonban három török nyelvű, illetve muzulmán ország is tagja, így erősen kétséges, hogy mekkora lett volna egy Azerbajdzsán elleni akció támogatottsága a szervezeten belül.

Orosz békefenntartók Karabahban
Forrás: Reuters

Oroszország célja tehát a minél semlegesebb pozíció kialakítása és konfliktus mielőbbi lezárása volt, lehetőleg direkt katonai beavatkozás nélkül, illetve a diplomáciai babérok learatása egy sikeres békemegállapodás tető alá hozásával. Ezeket a célokat a Kreml el is érte, ráadásul a békefenntartó kontingens bevetésével minimum öt évre biztosította jelenlétét a térségben.

Közzétéve a Szerző engedélyével.