Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor átnyújtottam a beszállókártyám a kedves stewardessnek. Még visszanéztem utoljára, hogy lássam anyám sírásra görbülő száját, apám rezzenéstelen mégis szomorú arcát, testvérem félmosolyát, és a legjobb barátom heves integetését. Tudtam, hogy az életem egy szakasza lezárult, most kezdődik egy új, de azt nem gondoltam, csak éreztem, hogy nem leszek ugyanaz, mint azelőtt.
Kezdjük a barátaimmal. Mindig is azt éreztették velem ők, hogy különleges vagyok, jóember, miközben utáltam önmagamat, azért ami vagyok. Csak nézzetek rám, mit láttok? Egy köpcös 21 éves srácot, aki állandóan mosolyog, viccet csinál mindenből, és a mának él. Én mit látok? Egy semmirekellőt, aki belefáradt ebbe a világba, és annak minden gondjába, csak azért csinálja azt, amit mert így talán fogja érezni, hogy szeretik. Belefáradtam abba, hogy elvárják, hogy legyen barátnőm, dugjak meg mindenkit, tanuljak jól, legyek valaki. Így nem lehet élni … vagyis lehet csak nagyon nehéz. Ezért éreztem magam mindig üresnek, magányosnak, mert soha senki sem tudta, tudja, hogy az igazi Norbi milyen. Hiszen hogy is mutathatnám meg magam egy ilyen követelőző világban?! Így változás nélkül én sem változhatok meg. Ezért jött jól az Erasmus.
Már a főiskola nyíltnapján hallottam az Erasmusról. Akkor úgy tűnt, hogy a világ legtermészetesebb dolga kimenni fél-, egy évre és a világ legtermészetesebb dolgaként fogják ezt kezelni majd mások is. Ezt csak én láttam így, meg a tanszékvezető, aki tartotta az előadást. Sokáig gondolkodtam azon, hogy hova menjek ki, mert tudtam hogy mennem kell. Ez egy olyan érzés volt, ami csak ritkán keríti hatalmába az embert. Tudja, hogy mit akar, tudja hogy akarja, tudja, hogy kell csinálni, mégse tudja, hogy valójában mit akar. Ezért is filóztam rajta fél évet, míg végül eljutottam odáig, hogy végre kimondjam: MENNI AKAROK!
Megbeszéltem egy csoporttársammal, hogy menjünk ki együtt. Ő még az utolsó pillanatban is hezitált, nem tudta eldönteni, hogy menjen-e vagy maradjon. Így utólag megértem, hisz azóta jobban megismertem. Nem arról van szó, hogy nem tartotta jó dolognak, de ő több évet élt már Németországban, így neki ez nem volt akkora élmény, mint nekem, hiába Svédország.
Tehát még egy utolsó pillantást vetettem a rám várakozókra, és elindultam. Majdnem sírtam. Igazából könnyeztem. Nem bírtam visszatartani, de mindenki mosolygott körülöttem, mindenki menni akart, és természetesen mindenki nézte a másikat, hogy ő most milyen arccal hagyja el Ferihegy 1-et, ilyen helyzetben nem lehet sírni. Erőt vettem magamon, kipakoltam, bepakoltam újra, és már a repülőn ültem. Minden olyan gyorsan történt, és akkor mintha elveszett volna bennem valami. A Himnuszt akartam magamban énekelni, de nem tudtam. Nem tudtam hova nézzek, nem tudtam mit csináljak, azt tudtam, hogy beszélek angolul, és nem lesz semmi baj. Próbáltam anyámékat keresni az ablakból, de már nem láttam őket. Így hagytam el drága szeretett hazámat, szüleimet, barátaimat … mindent.
Röpke másfél óra múlva megérkeztünk Malmöbe. Tudtam, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan. Folyamatosan gondolkoztam a vonatúton. Járt az agyam, és próbáltam előre lejátszani a rám váró dolgokat, de így visszagondolva azok semmik voltak, ahhoz képest amiket átéltem.
Szóval megérkeztünk a szállásunkra. Teljesen idegen hely, teljesen idegen ország, teljesen idegen emberek vesznek körül. Így nehéz lefeküdni aludni, amikor nem tudod, csak sejted mi vár rád nem hogy a következő napon, de a következő órában.
Az első pár nap nem volt jó, de nem is volt rossz, csak furcsa és szokatlan. Meg kellett szokni, hogy a bolt helyére „köp”-öt írnak, az utcanevek „gatan”-ra végződnek, és mindenki „hejhej”-jel köszön. Valóban a túlélésről szólt az a pár nap. Aztán elkezdtünk megismerkedni az itt lakókkal. Van itt mindenféle náció, mindenféle gondolkodásmód, és mindenféle nyelv, de egy közös volt mindenkiben: egymásra vagyunk utalva. Hiszen rajtuk kívül senki más nem tudta megérteni min megy keresztül az ember, ez össze is kovácsolt minket. Így ismertem meg a többieket.
Aztán minden jobb lett, elkezdődött az élet. Buli bulit követett, és ahogy ismerkedtem meg egyre újabb emberekkel, úgy kezdtem elfelejteni az otthoni életemet, pedig minden nap gondoltam arra. Elkezdtem érezni egy olyan érzést, ami mindig előjött azután: NEM AKAROK HAZAMENNI! Ez egy olyan szituáció, amiben sokkal többé válik az ember, mint azelőtt gondolta is volna, és végre lerúgja magáról azt az elszáradt bőrt, ami már régóta nem akart leszakadni. Elrugaszkodtunk a valóságtól, és egy olyan dimenzió mindennapi részei lettünk, amit nem lehet igazán leírni. Gondolok itt a végtelen és féktelen bulizásokra, gondolok itt a nagy „ismerjük meg a másik kultúráját estékre”, de ugyanúgy a nagy és komoly diskurzusokra, az együtt tanulásra.
Kezdek a végére érni ennek az útnak, és szomorú vagyok. Voltam otthon egy hetet, de már idegennek éreztem magam. Valahogy megváltozott, már nem olyan jó volt, mint anno. Két és fél hónap után végre ismét otthon voltam, de eközben mégsem. Amint újra megláttam élőben a szüleimet már tudtam nem fogok sírni többet, és semmi sem lesz már ugyanaz. Egy pillanat alatt hasított belém ez a felismerés, olyan volt mint egy villámcsapás. Természetesen találkoztam a barátaimmal, akiket már több mint 13 éve ismerek, de olyan volt mintha nem ismerném fel őket.
Majd ismét visszajöttem, elmúlt a feszengés, mintha újra szabad lennék, mintha visszatértem volna oda, ahova mindig is tartozni akartam. Sajnos ennek az időnek fog vége szakadni nemsokára: mehetek haza. Jó érzés kimondani, de rossz érzés rágondolni. Annyi élménnyel, tudással, és menni akarással fogok hazatérni, hogy szét fog feszíteni.
Ez volt életem legszebb időszaka. Végre az lehettem, aki mindig is akartam, aki mindig is voltam, és tudom, hogy ez az én, nem az az én akire várnak otthon. Sokkal több lettem, átléptem a felnőtté válás homályos határát. Eddig csak azt mondtam, hogy felnőtt vagyok, most már érzem is ...