Utólag így nevezték, de senki nem tudta pontosan, hogy mikor történt meg. Az első napokban, hetekben csak arra figyeltek fel az orvosok, hogy nem változik a betegek egészségi állapota, nem történtek halálesetek az osztályokon, ugyanakkor nincsenek új betegek sem. Először mindenki örült annak a jelenségnek, hogy a kritikus állapotban fekvő betegek állapota ugyan nem javul, de nem is rosszabbodik - bár az okát még nem tudták.

Furcsa módon senki nem érzett szomjúságot, éhséget, ezért többé üríteni sem jártak a mellékhelyiségekbe. Mivel semmilyen fizikai munka hatására sem izzadtak meg az emberek és hidegben sem fáztak többé, ezért a vastag vagy nedvszívó ruházatnak sem volt többé szerepe.

A gyermekek és a magzatok is megálltak a fejlődésben - ennek a várandós anyák nagyon nem örültek - és a felnőttek sem öregedtek tovább. A népesség lassan mégis csökkent, mert meghalni egy módon még lehetett: erőszakos vagy baleseti halállal.
A társadalom kezdett felbomlani. Az emberek céltalanul lődörögtek, nem dolgoztak olyasmiért, amire nem volt szükségük. - A tökéletesnek látszó világ tehát nem volt tökéletes.

Ma reggel egy pillanatra átvillant az agyamon - ahogyan baktattam az őszi napsütésben a munkahelyem felé -, hogy egy pillanatra jó lett volna látni magamat gyermekként. Elképzeltem, hogy ott, abban a pillanatban visszalépek az időben vagy 25-30 évet. Nem akadályoz senki és semmi.
Aztán valami villant. Nagyon furcsa a környezet. Ismerős, de mégsem... A hatalmas bevásárlóközpont eltűnt, csak egy mocsaras, vizes rét van a helyén. Ott az autópálya, ahol lennie kellene, de nagyon fura járműveket látok közlekedni. Hová keveredtem? - Csak nem történt meg? - Na, ott egy újságos - megnézem a napilapok címlapjait!
Köszönök, nézelődöm. - Esti Hírlap?! - gyermekkoromban Apu minden nap hozott egyet haza a táskájában. - a címoldalon 1981. október 21. - szerda van. Tehát megtörtént...
- Akkor megnézhetném magamat az iskolában! - Már csak a kivitelezés a gond. Furcsa a dzsekim a környezetemhez képest - itt és most tényleg kirívó, pedig csak egy sima drapp műszálas darab, de talán megteszi. Beletúrok a zsebembe. Kulcsok, bicska, pénztárca, zsebkendők. A pénztárcámban egy kevés apró, egy ezres, egy kétszázas, bankkártya - a hajamra is kenhetem az egészet.
Hopp - apró malőr - szerintem gyalogolnom kell. Még sehol nem nyomott az Állami Nyomda ilyen típusú bankókat, amik nálam vannak és a itt még a régi alu 1Ft -os és a réz(?) 2Ft -os van csak forgalomban. A piros 100Ft -os már kész vagyon lehetne - ha lenne nálam -, de nekem nincs ilyen a tárcámban... - ebből nem lesz jegy a Volán járatain.
Elindulok gyalog, csak úgy - toronyiránt, amerre Érdet vélem megtalálni. Kényelmes tempóban ballagok, az utcák üresek, csak egy Zsiga jön szemben. Nini! egy rendőrautó! - Megáll mellettem.
- Jó napot kívánok! Személyit, munkakönyvet legyen szíves!
Lefehéredek. A személyimet éppen egy éve cserélték ki a Népköztársaság címeres darabról egy modern kártyás csodára. Munkakönyvet már én sem kaptam, mire munkaképes lettem. Ebből már nem lesz korszakokon átívelő találkozás az ifjúkori Önmagammal. Nem lesz alkalmam figyelmeztetni magamat az elkövetett baklövésekre...

Félek attól, hogy elveszítjük Aput. Adenocarcinomát - mirigyes daganatot - találtak a gyomrában, kicsivel Balázs születése után jött meg a szövettani vizsgálat eredménye.
Pici korunk óta tudjuk, hogy melyik dobozban tartja karikagyűrűjét és a pecsétgyűrűt, amit jubilánsként kapott még régen. A gyűrűket meg lehet nézni, játszhattunk is vele, de ezeknek a dobozban van a helye, olyan bizonyosság ez, mint az, hogy Máté is tudja, anya bizsuival játszhat, de a helyük a kicsi dobozban van - és mindig vissza is kerülnek oda. Most megkaptam a pecsétgyűrűt Aputól. Tiltakozni akartam - működnek bennem a reflexek - a gyűrűnek a dobozban van a helye. Amikor Mátét öltözetettem, Apu odajött hozzánk - és furcsa, félig sírós mosollyal az arcán - határozottan a kezembe nyomta, hogy viseljem. - "Ez a tiéd Gyerek." Utánamentem, de nem engedte, hogy visszaadjam. Megmondtam neki, hogy én nem egy gyűrűt, hanem őt, az Apámat akarom. Azóta mégjobban félek, de reménykedem.
Hétfőn befekszik a klinikára, hogy megműtsék. Talán marad valami a gyomrából, de az is lehet, hogy nem. Reménykedem, hogy a statisztikai átlagból a jobbik fele jut ki neki és túléli sok-sok évvel a műtétet. Mellesleg ez a daganat nem gyógyitható besugárzással, egyszerűen nem reagál rá, csak a környező szövetek károsodnak.
Apu keveset szokott beszélni, de ha megszólal, annak súlya van. - "Ez a tiéd Gyerek." - Nagyon nyomaszt az a teher, amit a gesztus mögött érezni vélek. Az is nagyon nyomasztó, amit a témábról össze lehet szedni az interneten egy kevés nyelvérzékkel. Adenocarcinoma, stomach, gastrectomia, Grade II - a legtöbbet használt keresőszavaim mostanában.
[link] Ennek az anyagnak a 871-872. oldalán találtam meg a lényeget:

Miközben a sörből kortyolok egy jólesőt - a raktár mélyén egyikünk a rádióba próbál életet lehelni, amíg mi, többiek minden lehetséges bejáratot szemmel tartunk. A gyorsan múló másodpercek mindegyike ajándék - haladék? - társunk számára, és a mi számunkra talán az élet - a túlélés reménye. Végre bejön valami adás a mi nyelvünkön, pattogó parancsszavak az éterből, segélykérések -, innentől már tényleg nekünk dolgozik az idő.
Odakint kézigránátok csilingelve pattognak a kövezeten - tehát felfedeztek minket, vagy csak sejtik, hogy errefelé próbálunk menedéket keresni. - Egy sima mozdulattal megtöltöm a Lee-Enfield -et -, gyorsan ellenőrzöm a félautomata pisztolyomat és gránátokat is. A tér beszűkül a balomon lévő teherkapu nyílására.
Semmi. Talán... valaki... ...jön? - Lépteket, halk lépteket hallok, kavics csikordul. Az ajtónyíláson át valaki egy német krumplinyomót hajít be kintről. Kikerekedő szemekkel ugrom egy nagyobb láda takarásába. - Dobhártyaszaggató dörej, azután megint... Közben az egyik gránátomat én is kibiztosítom, magamban számolom az időt, ami hátravan a detonációig, - és zord elszánással az arcomon - a láda fölött odavágom a szeretetcsomagot az ajtóhoz.
Ordítást hallok, szóval talált - a vérnyomásom felszökik, miközben elhagyom a láda takarását -, a kezem könnyűvé válik, mikor meglátom az ajtónyílásban kissé szögletes sisakban berontó alakot... Egy lövéstől leomlik - a repeszektől már tépett alak - újratöltök, hátrálok -, újabb alak ront be szögletes sisakban - dörrenés - valami elsüvít a fejem mellett. Megijedek. Rásütöm a fegyvert - és a legnagyobb megdöbbenésemre - talál. Újratöltök a láda mögött. Léptek. Az ellenkező irányban indulok el a láda mögött, közben pisztolyt húzok, az Enfield a bal kezembe kerül, félrehúzódom egy másik láda takarásába. - Gyors korty a sörömből. - Rájöhetett a cselre, mert a léptei hangjából ítélve már irányt váltott, és felém tart.
Éppen van időm letenni a poharat, és letellik az újabb 45 másodperc. Újabb 45 pont a csapatnak, végefőcím, nyertünk - és még söröm is kitartott a kör végéig. Mert ez csak játék volt, és nem a kegyetlen valóság, ahol emberek halhatnak meg.

Már azt hittem, hogy soha nem fogom megérteni, hogy miért ígérnek meg olyan megjelenési dátumokat, amit a szerzők és könyvkiadók nem tartanak be.

Előzmény: az Úr 1999. évében megjelent a Keleti szél első része. Sokan vártuk epedve a folytatást. Én közben megnősültem, gyermekem született, ezért valahogy elvesztettem az érdeklődésemet, amit sajnos már nem lehetett tovább csigázni, még ilyen apró előzetessel sem: [link] Röpke pár év elteltével 2006 –ban végre megjelent a második kötet – amivel sajnos akkor nem szembesültem. Ekkor már régen a gügyögő gyermekünk játszotta a legfőbb szerepet az életünkben - engedtessék meg nekem, hogy elkerülte a figyelmemet a könyvesboltok és webes áruházak kínálata. Mentségemre legyen mondva, hogy elköltöztem a szülői házból és ifjúkorom könyvgyűjteményét nem állt módomban magammal vinni. Viszont 2007 folyamán kezembe került az első kötete a Keleti szélnek, ami arra indított, hogy kihasználjam az Internet adta lehetőségeket – barátunk a Google – és elkezdjek módszeresen vadászni a második kötetre. Az első megdöbbenés akkor ért, amikor kiderült, hogy már majd’ egy éve megjelent, a másodszor akkor döbbentem meg, mikor kiderült, hogy egy fia példány sincsen már sehol a széles világon. Illetve volt egy, de kirakati példány, ami belül hibás – és nem eladó. Én itt feladtam. A párom szerencsére nem, kért értesítést több antikvár webes áruháztól, ha érkezik egy példány. A várakozása meghozta gyümölcsét: a múlt héten kapott egy értesítést, hogy rendelkezésre áll egy példány. Megrendelte, kihozta egy futár 2008. március 14 -én, pénteken délelőtt. Délután én már a vonaton olvastam a történet folytatását, amelyben barátaival együtt próbál kiigazodni a félig ilanori, félig toroni bárd a mézarcúak, a kyrek, és isteneik politikai, és mágikus cselszövésén. Csak egyetlen tüske maradt bennem a regény végére.
A „folytatása következik…” picikét orrba vágott…
Régi barátunk - a Google - olyan találatokat adott, amik szerint már 2007 – ben meg kellett volna jelennie a harmadik résznek – döbbenet.
Végszóként megtaláltam ezt a cikket: [link] és megvilágosodtam. - Tudom, hogy 2004 -ben íródott, de akkor is rávilágít sokmindenre.

Valami nincsen rendjén, - pedig olyan nyugodt a táj - egy élő lélek sincs rajtunk kívül a környéken. Át kellene menni valakinek a romokhoz, hogy megnézze közlebbről. Hátha rejtőzködik ott valaki az ellenféltől.

Hopp! Ott valami - Valaki? - megmoccant. Izzadó tenyérrel fogok rá a puska markolatára és a szememhez emelem az irányzékot. - Lássuk csa...

Csak egy pillanat volt az egész.
Ijesztő, ahogy koncentrálsz a lehetséges célpontra, aztán egy pillanat alatt elromlanak a dolgok, mert oldalról elkap egy vagy több lövedék. A következő pillanatban kidőlsz, azután...

...megnézheted magadat kívülről, - a lövész szemszögéből - ahogyan becserkész téged, célbavesz és...

...elhúzza az elsütőbillentyűt és te lehanyatlasz a fűbe.

De legalább van időd megnézni a statot is, meg drukkolhatsz csendben a csapat maradékénak és elmélkedhetsz azon, hogy hogyan tudták az előbbi cselt ismét megjátszani veled. Ha szerencséd van és megjegyezted, hogy honnan kaptad az előbb az áldást, akkor a következő spawn -ból - zord mosollyal az ajkadon - küldhetsz egy előmelegített gránátot a legutóbbi kínzód utolsó tartózkodási helye felé...

...hogy aztán elégedetten nyugtázd a feliratot a képernyő közepén, miszerint pár másodpercre sikerült a kollégát is a replay nézegetésére kárhoztatni és te végre elindulhatsz a rádió felé...

Már csak ilyen ez a CoD HQ.

Esetleg írhattam volna röviden a fenti szösszenet helyett azt, hogy viszket a tenyerem, mióta nem megy a Chimera HQ szerver. Van aki szereti, van aki utálja ezt a játékmódot, de a tásaság miatt sokan járnak erre a szerverre játszani. Most viszont sokaknak hiányzik, hogy nem megy. Ugye-ugye?

U.i.: Ötletem még van hasonló írásokra, csak nem szeretném itt - és most - elsütni az összeset...

Mausert markolva lopakodom a romos, szétlőtt házban. Kerülgetem a törmeléket, falból kiesett téglákat. Minden csendes. A következő pillanatban szemből lábdobogást hallok a lépcsőn. Gyorsan szememhez emelem a fegyver irányzékát - a tizedmásodpercek ólomlábon vánszorognak - feltűnik egy hetykén félrecsapott orosz katonasapka. Megijedni sincs időm - máris lövedékeket köpköd felém egy ppsh géppisztoly - és golyók tépik a lobogó egyenkabátom szárnyát. Ijedtemben elsütöm a fegyveremet, az orosz elterül. Mozdulnék előrébb, de újabb sapka, újabb orosz tűnik fel a lépcsőn. Eluralkodik rajtam a pánik, de a testem szinte magától mozdul. Oldalra lépek - mintha mindig is ezt csináltam volna -, újratöltök, egy lövedék süvít el ott, ahol az előbb álltam. Ráemelem a fegyvert - szinte magától mutat rá a puskacső - újra elsütöm a puskám. Ő is elterül. Kiver az izzadtság - újratöltök - aztán csend. Hallani egy távolban becsapódó tüzérségi lövedék robbanását is.

Végre van időm a statra is pillantani.