Csak nekem van picit elegem az ‘open world’ játékokból?
Nem vagyok már az a fiatal kölök, aki egyetem alatt/mellett, esetleg némileg még utána egy-egy évig bele tud ölni esztelen mennyiségű energiát valamilyen multiplayer csodába, se ugye időm nem lenne rá, illetve nem is igazán foglalnak már le ezek.
A videójátékok szeretete viszont továbbra is velem maradt, a mai napig szívesebben ülök le egy manapság tényleg a szakma mesterei által megkreált interaktív történet köré épült single player játék elé, mint megyek el megnézni valamilyen ‘tizenkettő - egy tucat’ jellegű filmet a moziban, vagy állok neki a hetvenedik bűnügyi sorozat legújabb évadának mondjuk a Netflixen.
De valahogy ezek az single player játékok is kezdenek egyre furibbak lenni.
Egyre kevesebb hangsúly marad a sztorin, és egyre több az opcionálisan teljesíthető küldetések, felfedezhető területek, elérhető ‘achievement’-ek, stb. befejezésén, a minél több content, és a minél több, a játékból kisajtolható game time kapcsán.
De tényleg: iszonyatos mennyiségű idő elsz*rható egy játékban arra, hogy ide-oda akár céltalanul rohangál az ember egy elképesztő méretű pályán, ahelyett, hogy direkt a történetszálat követve haladna az ember.
Ez persze nem feltétlen baj, megvan ennek is a szerepe, szépsége és öröme is, de valahogy az egyensúly talán eltolódott picit, nem? Szerintem ugyanis amikor túl sok az opciós teendők listája, az sajnos a sztori átélhetőségének a rovására megy, a sztori hangsúlyosságából vesz el, ahelyett, hogy inkább kiegészítené azt.