Csak nekem van picit elegem az ‘open world’ játékokból?

Nem vagyok már az a fiatal kölök, aki egyetem alatt/mellett, esetleg némileg még utána egy-egy évig bele tud ölni esztelen mennyiségű energiát valamilyen multiplayer csodába, se ugye időm nem lenne rá, illetve nem is igazán foglalnak már le ezek.

A videójátékok szeretete viszont továbbra is velem maradt, a mai napig szívesebben ülök le egy manapság tényleg a szakma mesterei által megkreált interaktív történet köré épült single player játék elé, mint megyek el megnézni valamilyen ‘tizenkettő - egy tucat’ jellegű filmet a moziban, vagy állok neki a hetvenedik bűnügyi sorozat legújabb évadának mondjuk a Netflixen.

De valahogy ezek az single player játékok is kezdenek egyre furibbak lenni.
Egyre kevesebb hangsúly marad a sztorin, és egyre több az opcionálisan teljesíthető küldetések, felfedezhető területek, elérhető ‘achievement’-ek, stb. befejezésén, a minél több content, és a minél több, a játékból kisajtolható game time kapcsán.
De tényleg: iszonyatos mennyiségű idő elsz*rható egy játékban arra, hogy ide-oda akár céltalanul rohangál az ember egy elképesztő méretű pályán, ahelyett, hogy direkt a történetszálat követve haladna az ember.
Ez persze nem feltétlen baj, megvan ennek is a szerepe, szépsége és öröme is, de valahogy az egyensúly talán eltolódott picit, nem? Szerintem ugyanis amikor túl sok az opciós teendők listája, az sajnos a sztori átélhetőségének a rovására megy, a sztori hangsúlyosságából vesz el, ahelyett, hogy inkább kiegészítené azt.

A napokban végre sikerült kivesézni a Star Wars - Jedi: the Fallen Order játékot, ennek apropójából írnék néhány sort. Figyelem, nyomokban spoiler-eket tartalmaz.

Kis gondolatébresztő

Furán élem meg a modern Star Wars alakulását.
Több blogbejegyzésem is van a Logouton, amelyik a Saga-val foglalkozik, és bár sosem tartottam magam a szó klasszikus értelemben vett rajongójának - aki a premier előtti vetítésekre már hónapokkal korábban helyet foglal/vásárol stb - azért nem közömbös számomra a franchise története, szaporán gyűjtögetett éveim száma ellenére sem.
Az újabb filmek minden kliséjük, ötlettelenségük és középszerűségük ellenére azért nagyjából nézhető produkciók lettek, csak talán már egy másik generációnak szólnak.
Üdítő kivétel közülük számomra a Rogue One. Ez nyilván nem véletlen, hiszen nem csak időben és történetben áll ez a legközelebb az eredeti trilógiához, hanem hangulatban, képi megjelenítésben és történetmesélési stílusban is. Komolyabb. Sötétebb. Elvégre polgárháború van...
És az a rengeteg easter egg…

Megvan a 'Marsi' c. könyv? Aminek címét a filmadaptáció megjelenésekor a magyar marketing majmok (MMM) "Mentőexpedíció"-ra kereszteltek? Ugye, hogy baromi jó olvasmány volt?

Na, ha tetszett, akkor egy ideje kint van már a következő könyv, az Artemis, én csak pár napja találtam meg és most olvastam ki.
Mondom, hogy ez hogy történt:

Olvas - olvas - olvas - húúúúúúúúúúú - olvas - olvas - felröhög - még mindig röhög - visszalapoz egyet, hogy kiderüljön, min is kezdett röhögni - olvas tovább - repeat.

A könyv megint egy Sci-Fi, de kis túlzással akár 'holnapután' is játszódhatna, a technikai részletek továbbra is abszolút érthetőek és (még mérnök papírral is) nagyjából hihetőek, logikusak, a sztori kicsit klisés, de érdekes és lebilincsel, a stílus és szókészlet pedig továbbra is... hát, olyan, mint volt, szerintem enyhén szólva is zseniális, de mindenképpen szórakoztató .

Sokaknál olvasom vagy fb-n, vagy valahol, hogy a sok, némileg elmarasztaló kritika ellenére mennyire jól sikerült a Han Solo eredetfilm.

Nézzétek, nálam nagyobb Han Solo “rajongó” - az ésszerűség keretei között - nem nagyon van, kölyökkorom óta sosem képregény - és/vagy rajzfilmhősökért, G.I.Joe-kért, vagy ilyesmikért rajongtam (talán Pókembert kivéve), amióta az eszemet tudom, nekem Han Solo volt az ikonikus hős és példakép, és természetesen mindenben Őt próbáltam utánozni.
Már kiskölökként is a combomra szíjazott műanyag pisztollyal rohangáltam a Balaton melletti nyaraló udvarán, állandóan Millenium Falcon műszerfalakat rajzoltam magamnak már oviban, amikről persze csak én tudtam, micsodák (sokat kérdezték szüleimtől, van-e fogalmuk arról, hogy mégis mik az ehhez hasonló alkotások), később pedig ahogy teltek az évek, összeszámolnom is nehéz, hány Falcon játékom, makettem, modellem és persze a legfontosabb: LEGO-m volt (... khm… van…).

Most, hogy hivatalosan is elkezdődött a Star Wars hetedik részének is a forgatása, az elmúlt hétvégék vasárnap kora estéi az eredeti trilógia epizódjainak újranézésével, illetve az első megtekintések óta összeszedett emlékek felidézésével telt. Gondoltam leírok pár gondolatot ezekből.

Bár annak idején az országban még talán viszonylag új volt, szüleim egészen kicsi koromban megengedték, hogy megnézzem az eredeti trilógiát.
Borzalmas minőségben, VHS-en, még valamikor 1991-92 körül, 6-7 évesen. Bár a sztoriból akkor még nem sok mindent értettem, és ebben nagyon fiatal korom mellett az is nagy szerepet játszott, hogy „alámondásos” szinkronja volt, és valami hihetetlen gyengére sikerült. Ugyanaz az unott férfihang fordította instant minden karakternek az összes mondatát, baromi monoton hangon, függetlenül attól, hogy Vader, vagy Leia beszélt éppen. Emellett a háttérben ott szólt - hm, inkább recsegett - az angol hang is, így aztán egyiket se lehett érteni rendesen, pláne nem 6 évesen.
Ilyen tekintetben rettenetes volt, de a csillogó-villogó űrcsaták, a zümmögő fénykardok, és még inkább az űrhajók teljesen elbűvöltek.

"Hi! Haaaaave you seen HIMYM finale?"

How I met your mother, HIMYM, avagy Így jártam anyátokkal - mondjuk magyarul én sosem voltam hajlandó sem ezt, sem másik sorozatot nézni voltaképpen a Prison Break óta, de ez mellékes.

A sorozat, amit legjobb barátom, Tomi mutatott nekem 2008-ban, a "Haaaaave you met XY" - szövegeinek, na meg Barney "Eyes up here" mutogatásának akkori elterjedésének okát számon kérve.

Amit megszerettem, majd meguntam, abbahagytam, megint megszerettem, ecetera.
4-5 szezon alatt ez a sorozat is elérte azt, hogy számomra egy-két kivételesen jól sikerült rész kivételével egy színész zseniális munkája (NPH) köré épült fel az egész, éppen úgy, ahogy szerintem évek óta a TBBT is voltaképpen Sheldonból próbál megélni, némileg talán kevesebb sikerrel (?).

Asszem, ma picit megint lejárattam magam a telefonban, magától értetődően valamelyik fejesnél.
Tajtékzó almás telefonom bizony már este naftát kért, mivel elhagyta a 20%-os töltöttségi szintjét, de pont le se..., szóval hagytam, ágyba zuhantam.

Másnap (nem a fejfájós) van, dolog van, az ember koncentrálva mered a monitorra. Aztán csörr.
Telefont felvesz, aztán húszperces, ámde - nagy igyekezetek árán - kultúrált maradt szakmai eszmefuttatás nőnemű közvetlen felettesemmel. Nehezen lesz igazam, de végül elhiszi. Naugye.
Aztám elemelem a telefont a fülemtől, ráböknék a hívásmegszakítás eltéveszthetetlen, baromi széles gombocskájára, és a nem túl komplex művelet sikerében már előre bízva mondogatni is kezdem fennhangon, hogy "Ugyan, semmi gond, tele vagyok melóval, de nyugodtan értekezhetünk ma is a már múlt héten teljesen lefixált baromságokról."
Nade!

Felháborodott telefonom csakazértis ott, akkor is kiírja nekem, hogy 10% töltöttség alatt van, leszek szíves kajáltani. És ez elsőre nem szúrt szemet, mivel a piros gombocskát kereste tekintetem, na meg az ujjam is.
És ameddig ez a felirat ott van, addig bizony nem fogadja a piros gomb érintését. A-a! Csak miután hajlandó vagy (lettél volna) LEOKÉZNI (de szép magyar szó!) Őnagysága siránkozását.

2006-ban megcsináltatom T-mobile-os számom.
A hölgy megkérdezi, legyen-e titkosított a szám, mondom mi a frásznak, ki előtt akarnék én titkos lenni, bár a kérdés értelme nem teljesen jutott el agyamig, sajnos.

És lőn, érkeznek az ilyen olyan közvéleménykutatásos hívások, elképesztő mennyiségű sz*rt próbálnak eladni telefonon keresztül (a legdurvább a boxeralsó volt, ki a bánat venne alsógatyát telefonon keresztül, mindegy), nyaralás hirdetések, és a kedvenceim, az "egy kedves ismerőse ajánlotta be Önt", blabla, kérdezem: ki? De köti az ebet a karóhoz, egy kedves ismerős, ennyit tud mondani.
Beelegeltem, következő számla befizetésekor kérem a kedves kiszolgáló urat, lesz szíves titkosítani - talán már túl későn - a számom, mert herótom támadt a reklámoktól.

És lőn, másfél év csend.

Aztán Telekomos sms, gratulálunk, platinakártyás ügyfél lett, blabla, kedvezmény, miegymás, öröm, boldogság, mifene.
És kezdődik elölről. City Bankos eladók armadája próbál nekem visszautasíthatatlan hitelkártya lehetőséget biztosítani, elmagyarázva, hogy minimum kétezer év hátrányban él az, aki még nem ilymódon kezeli számlaügyeit, ecetera.

Jópár évvel ezelőtti, a Counter-Strike-kal foglalkozó bejegyzésem folyatásaként ezúttal a híres/hírhedt wow rendszerigényéről készítek némi összefoglalót, szubjektív benyomások és tapasztalatok összegzésével.

Valljuk be, mindenki hallott már a WoW-ról. Innen-onnan, a legtöbb modern családban van legalább egyvalaki, aki vagy játszott már vele, vagy ismer valakit, aki játszik/játszott. Lehet szeretni, utálni, ebbe most ne menjünk nagyon bele, de a tény az tény marad: nehéz a néhai Half – Life: Counter-Strike online népszerűségét egyáltalán megközelíteni is, de ha valami, akkor a WoW megtette, és sok éve folyamatosan prominens helyen áll játékosainak számát tekintve. És igen, a mai napig, miközben sokak (sokunk) véleménye szerint a játék már csupán árnyéka önmagának, az önmagát kétévente újra-feltalálni igyekvő MMORPG már nem sok újat tud mutatni a veteránoknak (sem…), miközben valahol igyekszik megőrizni azokat az alapértékeket, amelyek a sikeréért felelnek, és amiket indulása óta már számtalan konkurens játék próbált lemásolni több – kevesebb sikerrel.

Na kérem. Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok nagy blogger, nem is szeretek nagyon írogatni, de elsősorban haverjaim kérték, hogy írjam le valahol, hogy egész pontosan mit akartam csinálni, de gondoltam, ha már írok, akkor ide is.

Szóval az úgy volt (), hogy a tavaly június óta telepített rendszert (win7 x64 HP) ideje volt lecserélni. Kísérletező emberként (többéves power user tapasztalat) szívesen telepítgettem rá mindenfélét (beta, beta2, majd RC verziós akármik, ne menjünk bele), aminek – a Windows rendszeres karbantartása ellenére –sajnos meglett az eredménye, sok program már csak hibával, vagy úgy sem indult el, itt-ott lassulások, stb. Lényeg a lényeg, hogy ideje volt újratelepíteni. Ez azért egy internetkávézó komplett géppark menedzselése után mondhatni rutinműveletnek számít, így különösebb izgatottság nélkül fogtam bele.

Itt jegyezném még meg, hogy a problémával még sosem találkoztam, nem is hallottam róla, pedig az aktívabb és komolyabb fórumokat már csak a munkám kapcsán is olvasni szoktam.