Spoilermentes értékelés következik a The Dark Knight c. filmről. Annak minden előnyével és hátrányával...

Imádtam a Beginst. Kurva jó film, precízen felépített és aprólékosan kidolgozott karakterekkel, hihető főhőssel és eszement látványvilággal! Voltak ugyan kisebb hibái is, mint a kevésbé életszerű főgonosz és a... nem, ennyi. Szóval imádtam. Nem gondoltam, hogy van hova fejlődnie, nem gondoltam, hogy fokozható az a végletekig kitalált nézőbarát állatság, amit az asztalra tett, nem hittem, hogy nem ez a végsebesség!

Tévedtem.

"It's simple! Kill the Batman!"

Az utóbbi két Batman mozi sikerének kulcsa tényleg nagyon egyszerű: Christopher Nolan. Ez a faszi azon egyszerű tulajdonsággal rendelkezik, amivel aztán szinte bármit képes lesz eladni élete során: pontosan tudja, hogy mi kell a nézőnek! Amilyen egyszerűen hangzik ez, annál több lépésből valósul meg! Először is ennek a faszinak volt bátorsága újragondolni a világ egyik legismertebb szuperhősét és emberi vonásokat kölcsönözni neki, ráadásul mindezt úgy, hogy a legendát is tiszteletben tartotta! Batman sérül, elesik, néha elverik, leesik innen-onnan, ugyanakkor minden jelére az esendőségének jut vagy tíz olyan pillanat, amire azt mondod, hogy: "Fúúú, bazdmeg!!!:O"
Bizony, a The Dark Knight tele van ilyen momentumokkal, s mivel ez egy spoilermentes kritika, csak annyit jegyeznék meg, hogy Nolan nem csak az egészestés filmek rendezéséhez ért kegyetlenül, de trailert vágni is tud! Ugyanis ment a sakkozás durván, hogy vajon melyik jelenet mit jelent, melyik képsor mit takar a filmből, de már bátran elmondhatom: aki nem olvasott innen-onnan spoileres írásokat, annak fogalma sincs semmiről! Ez szerintem maradjon is így, a film ugyanis tele van fordulatokkal, mind Joker lépéseit, mind a környezetére (tulajdonképpen egész Gothamre!) gyakorolt hatását illetően és bizony tettei valóban váratlan tragádiákhoz is vezetnek! Igen, annyira váratlanokhoz!;-)

Meglovagolandó a talán még ki-nem-hűlt moziélményt, összedobtam egy kis írást kultikus akciósorozat első részének regényeredetijéről és a belőle készült -szándékoltan pontatlan- adaptációból. Bár nem friss művekről van szó, hátha akad még valaki, akinek kimaradt, esetleg eszében sem volt felfrissíteni, ennek reményében, egyfajta emlékeztetőnek szánom a továbbiakat...


A film

A '80-as évek akciófilmjeiről általánosságban elmondható, hogy az "egyszemélyes hadseregként szitává lövök mindent és mindenkit az amerikai függetlenség és öntudat és frusztráció jegyében"- szisztémát erőltették, persze váltakozó színvonalon. Mai szemmel már bátran mondhatjuk, hogy ez az időszak volt a fénykora olyan - azóta kultusz/videótéka/B-filmsztár/ultragagyi kategóriába csúszott "színészeknek", mint Chuck "Invasion USA" Norris, JC "Blood Sport" Van Damme vagy éppen Steven "indiános/karatés" Seagal. S hogy ezen művészek munkáit teljes valójukban értékelhessük, szükség volt ellentáborra is, minőségre, ha úgy tetszik (utóbbi vonal főleg az évtized második felében volt erős, ki is tartott a lendület egészen a '90-es évek közepéig, kb. a Die Hard with a Vengeance-szel bezárólag): Halálos fegyver (érdekes utalás az írás szempontjából, hogy a főhős szintén vietnámi veterán), Die Hard (szintén egy kisebb 'Nam elszólás a film vége felé), Predator (van kérdés? igen? majdhogynem elvesztett dzsungelharc az ismeretlen ellen), stb.
De mindkét táborról elmondható volt, hogy az ilyen-olyan áthallásokat leszámítva egyetlen - a mozi szempontjából bocsánatos, sőt szent- cél vezérelte őket: hamisítatlan és agyunkat üresbe tevő (brrr...) kikapcsolódást hozni a közönségnek! Egyfajta képernyőkímélők voltak ezek, a nézői tudat energiatakarékos állapotba kerülhetett, s mindez nem is járt feltétlen minőségcsökkenéssel, de volt egy feltétlenül negatív mellékhatása is: maga a műfaj ugyanis tetszhalott állapotba került, az innováció teljes hiánya miatt a közönség szemében az akció, mint zsáner, azonosult a habkönnyű kikapcsolódással.

Ebbe az állóvíznek bátran nevezhető közegbe robbant be David Morrell által regény formájában, majd '84-ben Ted Kotcheff keze által életre hívott vietnámi veterán, John J. Rambo története. Rambo egyszerű gyerek, akárcsak a szándékai: bajtársait próbálja felkutatni a háború után néhány évvel, ám nem jár sikerrel, Vietnám így vagy úgy, de mindenkivel végzett. Problémáit tetőzi egy kisváros seriffje, aki csavargónak nézi Johnnyt és némi "pushin'" után lesitteli. A következmények nyilvánvalóak: a magánhadjárat, amit a rend elkötelezett őre és túldimenzionálója Rambo ellen indít, kihozza a veteránból az állatot és néhány percen belül elszabadul az őrület, ami aztán "valóságos" háborús pokollá változik a film utolsó harmadára.
Amikor a helyi erők rájönnek, hogy nem egy mezei kukázóval van dolguk, bekérik az ilyenkor kötelező erősítést, s nagyjából ezzel egy időben jelenik meg a színen a sorozat másik kulcsfigurája, a verhetetlen egysorosairól híres Trautman ezredes. Ő lesz az egyetlen kapocs Rambo és az őt megtagadó/eláruló hazája között: a kommunikációs hiányzó láncszem, egyben eszköz is a regényíró és főleg a rendező(k) kezében. Eszköz a rávezetéshez, hiszen minden apró részletet tőle (vagy a közte és a cím/főszereplő között zajló párbeszédekből) tudunk meg Johnnyról, Stallonének az egész film alatt nagyjából két tucat mondat ha jutott, ráadásul azok többségében sincs köszönet (ahogy túl sok infó sem).

Trautman lesz tehát a szónokló lelkiismeret (egy országé és egy ország nélküli katonáé), apafigurája szembesíti a nézőt, a rendőröket, majd pedig az egész hadsereget mindazzal az árulással és igazságtalansággal, ami a főhőst és úgy általában a veteránokat érte. A vesztes háborúból hazatérő harcosokat megtagadta a saját hazájuk, a média pedig tömeggyilkosként kezelte őket és emiatt évekig szégyenben éltek. Ezek az emblematikus szerepet szerényen, ám mégis egyértelműen magára öltő Rambo sérelmei, egyben a regény és a film bénítónak szánt üzenete, melyet a zsánerbe oltva próbáltak a nagyközönség elé tárni. Az eredmény persze felemás lett: az üzenet odaért, ám jókora hányada feloldódott szűkszavú dialógusokban (csúcspontját szerencsére a zárójelentben éri el), még nagyobb része pedig a folytatásokban, ám pontosan ezen okok miatt lett világsiker: a szórakoztató és egyben magát felvállaló akciófilm egyedi esete volt anno, őszintesége a mai napig furcsának tűnhet.

A film felettébb szemet szúró vonása, hogy bár egy vérbeli akciózást taglal elég részletesen és rendkívül hamar belecsap a lecsóba, mégsem záporoznak a hullák, sőt! Egészen pontosan egyetlen haláleset történik, az is a véletlen és egy életmentő kényszermegoldás szerelemgyermeke, ráadásul -ahogy azt a folytatás elején láthatjuk- Rambo jócskán meg is bűnhődik érte. Mindez kölcsönöz egyfajta realitást a történetnek, ami nyilván a -nem túl- bújtatott mondanivaló életképességét szolgálja, jelentem becsülettel. Mai szemmel szinte már elképzelhetetlen akciófilm anélkül, hogy egy kisebb vidéki temetőre való dedbádi ne gyűlne össze a végére, de a First Blood példaértékűen demonstrálja az akció szó jelentését: történés.




A könyv

David Morrel: Rambo


Minősítsen engem, de mostanában nem olvasok túl sokat, így nem hiszem, hogy ez a kategória túlzottan pörögni fog, esetleg korábbi darabokkal bővítgetem majd... Jelen példa azonban egy friss élményhez kötődik, kb. egy hete fejeztem be a könyvet és mivel még talán nem hűlt ki mindenkiben teljesen a legutóbbi rambózás élménye, így gyorsan -és csak néhány sorban- lovagolok még egyet a témán...

Morrell könyvét nem egyszerű beszerezni, kereskedelmi forgalomban ha jól tudom nem is kapható, de szerencsémre az első (pápai) antikváriumban a kezembe nyomták. Hozzá kell tennem, előtte a környék összes könyvesboltját bejártam és az esetek kb. 90%-ában totál hülyén néztek rám, volt, ahol lebetűztették velem a szerzőt és a címet(!!!), majd értetlenkedve széttárták a kezüket. Ezeken a helyeken könnyen kivehető volt, hogy életükben nem hallottak a könyvről, engem pedig valamilyen militarista, potenciális áruházi túszejtő, álmában borotvapengét nyalogató vadbaromnak néztek, amiért egy ilyen Z-kategóriás akcióagyatlanság ponyvaváltozatának hajszolásával félbeszakítottam a műkörömlakkozás IQégető folyamatát. De sebaj, az említett antikváriumban a "kishölgy" (aki persze "Művészetek Völgye '02" pólóban és vagy húsz kendőben, pokrócban meg egyéb ilyenkor kötelező artistajelmezben várt) már a szerző említésekor vette is le a polcról a Rambo-t, öröm a köbön...

Szóval kalandos beszerzőút off, olvasás on: két nekifutásra meg is volt, egyszerűen nem lehet letenni. Anno kölyökként volt egy könyvem, a Vadászidény (David Osborne), ami nagy nyomot hagyott bennem, az is valami erdőben futkozós, csapdaállítós, hidegvérrelprofingyilkolós szituról szólt, és most csak úgy tódultak az emlékek. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a "műfaj" inkább könyvre való: talán csak a Paul Greengrass (tudom, tudom, de ő a mindenem:D) kaliberű rendezők tudnák azt a feszültséget a vászonra ültetni, amit egy ilyen jellegű könyv a kisujjából kiráz.
De a Rambo nem így kezdődik: a felütés és a történet főbb fordulópontjai megegyeznek a filmben látott dolgokkal, kivéve a befejezését, amiről értelemszerűen nem nyilatkoznék most, így a kezdetekkor épp a városba tart hősünk, jól ismert batyujával a vállán. Már ebben a jelenetben visszaköszön a regény legnagyobb pozitívuma: megismerhetjük John J. Rambot, méghozzá olyan alaposan, hogy a sztori harmadánál már szinte barátként tekintenénk rá! Tekintenénk, ha olyan fekete-fehér felállást rajzolna elénk Morrell, amilyet a film is, de erről szó nincs: a piros sarokban ücsörgő Johnnyval szembe megjelenik a kék játékos is, de a mozival ellentétben itt bizony teljes valójában! Teasle sherrif karaktere egyről háromdimenziósra bővül, képet kapunk a magánéletéről, a családi és baráti viszonyairól és mivel legalább annyit szerepel, mint a címszereplő, így belelátunk majd a fejébe is.
Mert ez a könyv ott játszódik: a fejekben. Rambo és Teasle gondolatai pedig egy ponton összeérnek és onnantól már nincs megállás, két mindenre elszánt ember méri össze az erejét és tudását. Itt mutatkozik meg a legnagyobb különbség a filmváltozathoz képest: amíg ott Rambo világnézetét ütközetetik az amerikai kormányéval, addig itt Rambo értékrendszere konfrontálódik a világon mindennel! Teasle itt nem egy pökhendi szarházi, hanem egy veterán, aki tisztában van azzal -na persze az elején nem éppen-, hogy kivel áll szemben és képes maximálisan tisztelni az ellenfelét, ettől pedig egy félig-meddig pozitív karakterré válik! Na nem mintha Morrell nagyon egyértelműen osztaná a szerepeket: néhány jelentéktelenül egyszerű mellékfigurán kívül senkire nem mondhatjuk, hogy makulátlanul tisztán játssza ezt a játékot, amire néhány nap alatt bizony jópár ember rámegy. Igen, hullanak, mint a legyek, én is felkaptam a fejem, itt bizony loccsannak az agyak és kifordulnak a gyomrok, Johnny igazi háborút hoz a kisvárosba, nem amolyan vaktöltényes-mellélövős-majdnemfelrobbantós fajtát, mint az adaptációban!

Ennyi voltam, ha valaki olvasta már, esetleg leírhatná a saját véleményét, kíváncsian várom, másnak is ekkora gyönyört okozott-e!

Felütés

Természetesen a teljesség nagyratörő igénye nélkül, sőt, kimondottan szemezgető jelleggel álljon itt néhány gondolat az idei év érdekesebbnek ígérkező filmjeiről. Igyekezetemmel, miszerint a nagyközönség számára is érdekes darabokat szelektáltam, remélem nem okozok csalódást, a vegyesfelvágott mellőzi a rétegfilmnek titulálható munkákat, inkább az igényes szórakozást ígérők kerültek előtérbe! Sok a szöveg, ugye? :) Akkor lássuk:

Red Cliff

Woo azt mondta, hazamegy. Elege lett a szűkmarkú támogatásokból, a művészi(?) szabadságának megnyirbálásából és a vágóollók korhatárra csattogtatásából. Azt mondta, csinál egy háborús filmet hazai pályán, Keleten, ott, ahol az ilyet nem szokás. Chow Yun-Fattel fog dolgozni és megcsinálja élete legnagyobb durranását...

Aztán jött a Hős. Jet Li ugrabugrált, eszméletlen látvány mellett, koppintva Kurosawa Vihar kapujában c. filmjének a szerkezetét és adva egy új mércét a távol-keleti filmgyártásnak, úgy, hogy azóta az az etalon. Woo törölte a tervét, a Red Cliff kukába jutott.

Régebben gyakran megesett velem, hogy elmorfondíroztam, vajon mire érdemes feláldozni azt a kevéske időt, amit az ember a tv illetve anno videó-, manapság DVDlejátszó előtt tölt! A gyakran óriási kínálat pedig párhuzamosan bővül az ember ismereteivel, tehát ha nem csak az aktuális nagy neveket követjük figyelemmel, akkor könnyen gondban lehetünk, ha ki akarunk kapcsolódni egy-egy alkalommal. Ezért gondoltam, hogy talán nyújthat némi támaszt, ha összeszedek néhány jobban sikerült filmet és néhány gondolattal megtámogatva beajánlom őket, így a véleményeket olvasva az ember egyszerűbben dönt az adott darab mellett (esetleg ellene)!

Kapásból 3 filmmel kezdek, aztán ha lesz érdeklődés, szívesen jelentkezem még hasonló formában, akár hetente is! (a filmek végére viszonyításképpen pontszámot is pakolok, bár igyekszem a legjobbak közül válogatni, de ez ugye szubjektív)

The Science of Sleep - Az álom tudománya

Michel Gondry nem normális. Bolond, a szó legösszetettebb értelmében: határtalan kreativitása nagy adag szókimondó őszinteséggel párosul, amire nem ez a film az első példa, de a Jim Carrey-vel fémjelzett Eternal Sunshine of a Spotless Mind minden zsenialitásával is tagadhatatlanul legalább annyira volt Charlie Kaufmann-é, mint amennyire Gondry-é. Aki pedig látta az Adaptáció című agymenést, az tudja, hogy Kaufmann végtelenített önmarcangolása még akkor is benne lesz minden írásában, ha már csak rutin tiniromcom-okhoz kérik fel... Viszont ha van valami, ami lefejezte volna ezt a darabot, akkor az a befelé fordulás ezen formája: ahol álom és valóság között elmosódnak a határok, ott nincs helye a folyamatos önigazolásnak.

You can't stop what is coming

Örömmel jelenthetem, hogy jól indul ez az év vagy zárult a tavalyi, ahogy tetszik! A No Country for Old Men c. remekmű több dolgot is véghezvisz egyszerre anélkül, hogy az erőlködés és a nagyot (és nagyon) akarás látszata révén kilógna a lóláb. Csendes és sokak szerint lassú film, amely több szempontból is feljebb tornássza a lécet, ami ugye nem kell mondanom, csak jó nekünk!
Először is megjelenése pillanatától számítva ez a legjobb Coen film. Pont. Ethan és Joel Coen pedig nem arról híres, hogy fércmunkákból él, elég csak a Fargo-ra vagy a Halál keresztútján (Miller’s Crossing) c. gengszereposzra gondolnunk és akkor még nem is említettük az olyan ízes tréfát cinizmussal elegánsan ötvöző darabokat, mint a George Clooney egyszemélyes showjaként is értelmezhető Kegyetlen bánásmód! De ezekről most jó sokáig nem fogunk beszélni, hacsak nem vesszük elő őket felkorbácsolt érdeklődésünk okán, ugyanis a No Country for Old Men még ezeket is csúnyán bealázza: a műfajilag leginkább a Blood Simple c. bemutatkozómunkájukat idéző bűnfilm ugyanis egyszerűen tökéletes! S bár némi túlzás és drámai túlkapás is sejthető e sorok között, azért a folyamatban lévő és nem mostanában csillapodó díjzápor is valami hasonlóról árulkodik, a kritikai visszajelzésekről és az imdb-toplista igen előkelő helyezéséről már nem is beszélve, szóval sejhető és igaz: a krimik és a film noir szerelmesei bizony új etalonnal gazdagodtak!

Három.

Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt, ahogy mindegyik; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

Azért vannak a jó barátok...

Előző bejegyzésemben szerepelt egy kis csúsztatás, az egyszerűségre való törekvésnek áldozatául esett ugyanis a tényszerűség. Említettem vala, hogy mindenféle ismeretség és támpont nélkül szúrtuk ki magunknak Írországot, de ez nem teljesen igaz.
2005 kissé hűvösre sikerült nyarát megelőző télen ugyanis egy barátom és az ő barátnője, aki egyébiránt az egykori angoltanárnőm volt, egyszer csak eltűntek. Csak néhányak előtt volt ismeretes az úticél, én nem tartoztam akkor közéjük, lévén barátságunk kissé megkopott a középiskola után, de amint Írországba értek, felkeresett! Néhány viszontagságosabb hét után munkát és szállást kaptak, ebben persze nagyban hozzájárult barátnőjének nyelvtudása (nem, nem úgy, kérjük az olcsó poénokat a ruhatárban leadni!). Miután felvettük a kapcsolatot, természetesen beindult a fantáziám, hisz' ha nekik összejött... így aztán folyamatosan kértem és kaptam az információkat, ezek alapján alakult ki a kép az országról és a lehetőségekről. De egyetlen egyszer sem volt szó konkrét segítségről, mindig úgy gondoltam, hogy egy ilyen jellegű -az életünket gyökeresen befolyásoló- döntést és a következményeit mindenkinek magának kell abszolválnia, ami persze gyakorlatban nem így megy, de erre törekedtünk.

Előrebocsátom, hogy az alábbi lista rendezőelvei között nem szerepelt, hogy a gyártás dátuma a tavalyi évre essen, szimplán csak összegzem, hogy milyen filmek jutottak el hozzám '07-ben, de azért igyekeztem úgy válogatni, hogy azért ne a '60-as évek domináljon!

10. I Am Legend

Robert Neville az utolsó ember a Földön, de nincs egyedül. Will Smith egyszemélyes show-ja már koncepciójában meggyőző, éppen ezért fájóak a kivitelezés döccenői, úgy mint a darabos CGI vagy éppen a sántikáló befejezés. De ha ezeken túltesszük magunkat, máris észrevesszük, ami eddig nem szúrta túlságosan a szemünket: Smith játéka felér egy érzelmi adrenalinbombával, bármit elhiszünk neki, akár azt is, hogy tényleg szereti a Shreket!

9. Eastern Promises

David Cronenberg sokadszor járja körbe a kedvenc témáját, ám ezúttal más megközelítésből: a korábban ütköztetett húst és fémet utóbbi két filmjében már társadalmi szerepek váltják, így láthatjuk, ahogy az alvilági és hétköznapi ember immáron második alkalommal reakcióba lép egymással. Az eredmény nem kétséges: a Londonban székelő orosz maffia sofőrjének története olyan hangulattal bír, amit még hetek múltán is érzel a gyomrodban, mint egy szúrt sebet...