Meglovagolandó a talán még ki-nem-hűlt moziélményt, összedobtam egy kis írást kultikus akciósorozat első részének regényeredetijéről és a belőle készült -szándékoltan pontatlan- adaptációból. Bár nem friss művekről van szó, hátha akad még valaki, akinek kimaradt, esetleg eszében sem volt felfrissíteni, ennek reményében, egyfajta emlékeztetőnek szánom a továbbiakat...


A film

A '80-as évek akciófilmjeiről általánosságban elmondható, hogy az "egyszemélyes hadseregként szitává lövök mindent és mindenkit az amerikai függetlenség és öntudat és frusztráció jegyében"- szisztémát erőltették, persze váltakozó színvonalon. Mai szemmel már bátran mondhatjuk, hogy ez az időszak volt a fénykora olyan - azóta kultusz/videótéka/B-filmsztár/ultragagyi kategóriába csúszott "színészeknek", mint Chuck "Invasion USA" Norris, JC "Blood Sport" Van Damme vagy éppen Steven "indiános/karatés" Seagal. S hogy ezen művészek munkáit teljes valójukban értékelhessük, szükség volt ellentáborra is, minőségre, ha úgy tetszik (utóbbi vonal főleg az évtized második felében volt erős, ki is tartott a lendület egészen a '90-es évek közepéig, kb. a Die Hard with a Vengeance-szel bezárólag): Halálos fegyver (érdekes utalás az írás szempontjából, hogy a főhős szintén vietnámi veterán), Die Hard (szintén egy kisebb 'Nam elszólás a film vége felé), Predator (van kérdés? igen? majdhogynem elvesztett dzsungelharc az ismeretlen ellen), stb.
De mindkét táborról elmondható volt, hogy az ilyen-olyan áthallásokat leszámítva egyetlen - a mozi szempontjából bocsánatos, sőt szent- cél vezérelte őket: hamisítatlan és agyunkat üresbe tevő (brrr...) kikapcsolódást hozni a közönségnek! Egyfajta képernyőkímélők voltak ezek, a nézői tudat energiatakarékos állapotba kerülhetett, s mindez nem is járt feltétlen minőségcsökkenéssel, de volt egy feltétlenül negatív mellékhatása is: maga a műfaj ugyanis tetszhalott állapotba került, az innováció teljes hiánya miatt a közönség szemében az akció, mint zsáner, azonosult a habkönnyű kikapcsolódással.

Ebbe az állóvíznek bátran nevezhető közegbe robbant be David Morrell által regény formájában, majd '84-ben Ted Kotcheff keze által életre hívott vietnámi veterán, John J. Rambo története. Rambo egyszerű gyerek, akárcsak a szándékai: bajtársait próbálja felkutatni a háború után néhány évvel, ám nem jár sikerrel, Vietnám így vagy úgy, de mindenkivel végzett. Problémáit tetőzi egy kisváros seriffje, aki csavargónak nézi Johnnyt és némi "pushin'" után lesitteli. A következmények nyilvánvalóak: a magánhadjárat, amit a rend elkötelezett őre és túldimenzionálója Rambo ellen indít, kihozza a veteránból az állatot és néhány percen belül elszabadul az őrület, ami aztán "valóságos" háborús pokollá változik a film utolsó harmadára.
Amikor a helyi erők rájönnek, hogy nem egy mezei kukázóval van dolguk, bekérik az ilyenkor kötelező erősítést, s nagyjából ezzel egy időben jelenik meg a színen a sorozat másik kulcsfigurája, a verhetetlen egysorosairól híres Trautman ezredes. Ő lesz az egyetlen kapocs Rambo és az őt megtagadó/eláruló hazája között: a kommunikációs hiányzó láncszem, egyben eszköz is a regényíró és főleg a rendező(k) kezében. Eszköz a rávezetéshez, hiszen minden apró részletet tőle (vagy a közte és a cím/főszereplő között zajló párbeszédekből) tudunk meg Johnnyról, Stallonének az egész film alatt nagyjából két tucat mondat ha jutott, ráadásul azok többségében sincs köszönet (ahogy túl sok infó sem).

Trautman lesz tehát a szónokló lelkiismeret (egy országé és egy ország nélküli katonáé), apafigurája szembesíti a nézőt, a rendőröket, majd pedig az egész hadsereget mindazzal az árulással és igazságtalansággal, ami a főhőst és úgy általában a veteránokat érte. A vesztes háborúból hazatérő harcosokat megtagadta a saját hazájuk, a média pedig tömeggyilkosként kezelte őket és emiatt évekig szégyenben éltek. Ezek az emblematikus szerepet szerényen, ám mégis egyértelműen magára öltő Rambo sérelmei, egyben a regény és a film bénítónak szánt üzenete, melyet a zsánerbe oltva próbáltak a nagyközönség elé tárni. Az eredmény persze felemás lett: az üzenet odaért, ám jókora hányada feloldódott szűkszavú dialógusokban (csúcspontját szerencsére a zárójelentben éri el), még nagyobb része pedig a folytatásokban, ám pontosan ezen okok miatt lett világsiker: a szórakoztató és egyben magát felvállaló akciófilm egyedi esete volt anno, őszintesége a mai napig furcsának tűnhet.

A film felettébb szemet szúró vonása, hogy bár egy vérbeli akciózást taglal elég részletesen és rendkívül hamar belecsap a lecsóba, mégsem záporoznak a hullák, sőt! Egészen pontosan egyetlen haláleset történik, az is a véletlen és egy életmentő kényszermegoldás szerelemgyermeke, ráadásul -ahogy azt a folytatás elején láthatjuk- Rambo jócskán meg is bűnhődik érte. Mindez kölcsönöz egyfajta realitást a történetnek, ami nyilván a -nem túl- bújtatott mondanivaló életképességét szolgálja, jelentem becsülettel. Mai szemmel szinte már elképzelhetetlen akciófilm anélkül, hogy egy kisebb vidéki temetőre való dedbádi ne gyűlne össze a végére, de a First Blood példaértékűen demonstrálja az akció szó jelentését: történés.




A könyv

David Morrel: Rambo


Minősítsen engem, de mostanában nem olvasok túl sokat, így nem hiszem, hogy ez a kategória túlzottan pörögni fog, esetleg korábbi darabokkal bővítgetem majd... Jelen példa azonban egy friss élményhez kötődik, kb. egy hete fejeztem be a könyvet és mivel még talán nem hűlt ki mindenkiben teljesen a legutóbbi rambózás élménye, így gyorsan -és csak néhány sorban- lovagolok még egyet a témán...

Morrell könyvét nem egyszerű beszerezni, kereskedelmi forgalomban ha jól tudom nem is kapható, de szerencsémre az első (pápai) antikváriumban a kezembe nyomták. Hozzá kell tennem, előtte a környék összes könyvesboltját bejártam és az esetek kb. 90%-ában totál hülyén néztek rám, volt, ahol lebetűztették velem a szerzőt és a címet(!!!), majd értetlenkedve széttárták a kezüket. Ezeken a helyeken könnyen kivehető volt, hogy életükben nem hallottak a könyvről, engem pedig valamilyen militarista, potenciális áruházi túszejtő, álmában borotvapengét nyalogató vadbaromnak néztek, amiért egy ilyen Z-kategóriás akcióagyatlanság ponyvaváltozatának hajszolásával félbeszakítottam a műkörömlakkozás IQégető folyamatát. De sebaj, az említett antikváriumban a "kishölgy" (aki persze "Művészetek Völgye '02" pólóban és vagy húsz kendőben, pokrócban meg egyéb ilyenkor kötelező artistajelmezben várt) már a szerző említésekor vette is le a polcról a Rambo-t, öröm a köbön...

Szóval kalandos beszerzőút off, olvasás on: két nekifutásra meg is volt, egyszerűen nem lehet letenni. Anno kölyökként volt egy könyvem, a Vadászidény (David Osborne), ami nagy nyomot hagyott bennem, az is valami erdőben futkozós, csapdaállítós, hidegvérrelprofingyilkolós szituról szólt, és most csak úgy tódultak az emlékek. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ez a "műfaj" inkább könyvre való: talán csak a Paul Greengrass (tudom, tudom, de ő a mindenem:D) kaliberű rendezők tudnák azt a feszültséget a vászonra ültetni, amit egy ilyen jellegű könyv a kisujjából kiráz.
De a Rambo nem így kezdődik: a felütés és a történet főbb fordulópontjai megegyeznek a filmben látott dolgokkal, kivéve a befejezését, amiről értelemszerűen nem nyilatkoznék most, így a kezdetekkor épp a városba tart hősünk, jól ismert batyujával a vállán. Már ebben a jelenetben visszaköszön a regény legnagyobb pozitívuma: megismerhetjük John J. Rambot, méghozzá olyan alaposan, hogy a sztori harmadánál már szinte barátként tekintenénk rá! Tekintenénk, ha olyan fekete-fehér felállást rajzolna elénk Morrell, amilyet a film is, de erről szó nincs: a piros sarokban ücsörgő Johnnyval szembe megjelenik a kék játékos is, de a mozival ellentétben itt bizony teljes valójában! Teasle sherrif karaktere egyről háromdimenziósra bővül, képet kapunk a magánéletéről, a családi és baráti viszonyairól és mivel legalább annyit szerepel, mint a címszereplő, így belelátunk majd a fejébe is.
Mert ez a könyv ott játszódik: a fejekben. Rambo és Teasle gondolatai pedig egy ponton összeérnek és onnantól már nincs megállás, két mindenre elszánt ember méri össze az erejét és tudását. Itt mutatkozik meg a legnagyobb különbség a filmváltozathoz képest: amíg ott Rambo világnézetét ütközetetik az amerikai kormányéval, addig itt Rambo értékrendszere konfrontálódik a világon mindennel! Teasle itt nem egy pökhendi szarházi, hanem egy veterán, aki tisztában van azzal -na persze az elején nem éppen-, hogy kivel áll szemben és képes maximálisan tisztelni az ellenfelét, ettől pedig egy félig-meddig pozitív karakterré válik! Na nem mintha Morrell nagyon egyértelműen osztaná a szerepeket: néhány jelentéktelenül egyszerű mellékfigurán kívül senkire nem mondhatjuk, hogy makulátlanul tisztán játssza ezt a játékot, amire néhány nap alatt bizony jópár ember rámegy. Igen, hullanak, mint a legyek, én is felkaptam a fejem, itt bizony loccsannak az agyak és kifordulnak a gyomrok, Johnny igazi háborút hoz a kisvárosba, nem amolyan vaktöltényes-mellélövős-majdnemfelrobbantós fajtát, mint az adaptációban!

Ennyi voltam, ha valaki olvasta már, esetleg leírhatná a saját véleményét, kíváncsian várom, másnak is ekkora gyönyört okozott-e!