Vonaton utazva rengeteg sztorival gazdagodhat az ember, így talán nem meglepő, hogy a témául szolgáló eset is egy vasúti kocsiban történt. Egyedül üldögéltem egy fülkében, amikor népes család nyitott be az ajtón. Se puszi, se pá alapon huppantak a műbőr ülésre és szinte azonnal hangos diskurzusba kezdtek. Nem vagyok egy túlzottan lírai alkat, így nem vettem zokon, hogy elmaradt a szokásos kérdés – „Elnézést, van még egy szabad hely?”
A család már az első ránézésre is eltért az átlagtól, a négyéves forma gyermek például, játék pisztolyával folyamatosan a vele szemben ülő „bácsi” felé csattogatott – vagyis felém. Az anyuka egyszer elbődült, ugyan, hogy – „Maradjál már te fijú!”, de a rendreutasítás ebben gyakorlatilag ki is merült. Az apuka mobiltelefonjával szöszmötölt, egyszer-egyszer „felcsendült” egy mulatós zeneszám néhány szólama – talán csengőhangot váltott.
Egy másik gyerek a nagymama mellett üldögélt, akinek olyan szintű orrfolyása volt, hogy azt bizony még egy nyálcsorgatós Alien is megirigyelt volna. Én csöndben lapítottam a sarokban, és nem győztem váltogatni a tekintetem, olyannyira megtöltötte a család a kocsit.