Az estére! -szól a pohárköszöntő az autópálya pihenőhelyen. Mindenki szemében ott a reménysugár, hogy ma egy különös éjszakában lesz részünk. Mindez persze nem is valótlan, hiszen úton vagyunk Siófokra, az ország talán egyik legkedveltebb helyére.
Az út során azon filozofálunk, hogy milyen szerencsés emberek közé tartozunk. Csilagok sora ragyog az égen, az ablakot leengedve forró levegő áramlik be az autóba. Nyár van. A legcsodálatosabb évszak.
A városba begördülve óriási tömeg fogad. Az emberek arcán ott a mosoly, a jókedv. Pillanatok alatt különböző társaságokat figyelünk meg: baráti körök itallal a kézben, a párok inkább egymás kezét fogva. Nem hiányozhatnak a faltól-falig mászkálók, illetve a mindezt persze rossz szemmel néző, zsörtölődő idősebbek sem. Parkolás után a bőség zavarában szenvedünk. Ám az egyik klubból hirtelen kiszűrődik a kedvenc számunk szeretett részlete, egymásra nézünk, és többé nem kérdés hova megyünk. Én nem hiszek a véletlenekben, tudom, hogy minden okkal történik. Helyünket elfoglalván tűnődöm a fényűző berendezésben, az emberekben, és egyszerűen boldog vagyok, hogy itt lehetek. Mikor a pulthoz sétáltam, egy gyönyörű tekintetre lettem figyelmes...
Hajnalodik már, lassan a nap is felkel, az emberek nyugovóra térnek, és a mi rövid kapcsolatunk legfájóbb pontjára érkeztünk. Nincs folytatás, a barátok már siettetnek, indulnom kell. Szemeim könnybe lábadnak, és egy értelmes szót nem tudok mondani. Csak nézem a tüneményt. Minden rosszra fordul. A vidám, egész éjjel jó kedélyű, kedves mosolygós lány, hirtelen zokogni kezd. Szívem szakad meg. De indulni kell. És ninics visszaút...
Hazafelé egy szavam nem volt. Csak hallgattam a többiek nyavajgását, hogy már megint nem sikerült megismerkednüik senkivel. Nem mertem a szavukba vágni. De úgy éreztem nekem rosszabb. Sokkal rosszabb...

Bizonyára mindenkivel megesik, hogy néha elhamarkodott, hirtelen döntéseket hoz, és utána folyamatosan nyugtatgatja magát azzal, hogy jól cselekedett. Én így jártam hétfőn Rábapatyon. Sopron felé tartottam vállalati okokból, nyugalmas tempóval, kb 50-el mentem (valljuk be, ez elég ritkán esik meg) körülbelül a sáv közepén. Jött szembe velem egy autósor, mindegyik kikerült valamit az útszélén, majd az utolsó autó kb egy méterre átjött a sávomba, és a két tükör összecsattant. Lehúzódtunk mindketten az út szélére, én visszafordultam, odamentem. Nem szeretek egyből külsőről ítélkezni, de az autóból kiszálló tipikus minden hájjal megkent, napszemüveges, rágózó emberekkel szemben van némi sztereotípiám, amely most helytálló volt. Mondtam neki, hogy átjött a sávomba, és hogy ő a hibás, adjon egy betétlapot. Erre ennyit mondott flegmán, hogy ez nem egészen így volt. Majd szépen elmagyaráztam, hogy a 8 általánosával is felfogja, hogy éppen kikerült valamit, és ezért átjött a sávomba, mire annyit felelt: Miért, ha átmegyek, akkor nem kéne lehúzódnod? Valljuk be, van benne némi igazság. Nem érzem magam teljesen vétlennek, talán még elkaphattam volna a kormányt. Bár ettől függetlenül úgy vélem, hogy a sávom közepén haladva nem én voltam a vétkes, mivel elsőbbsége annak van, akinek megadják. Mondta hívjunk rendőrt, hirtelen rávágtam, hogy hívjunk, majd később rájöttem, hogy teljesen felesleges, hiszen az összes szemtanú megállás nélkül elhajtott (sőt keresztül mentek a kiesett tükörlapomon), így a rendőrnek nehéz lett volna bebizonyítani, hogy nem én voltam a vétkes. Így hát mérgemben lefényképeztem az autóját, bepattantam, és elhajtottam. De sajnos azóta gyötör a tudat, hogy mi lett volna ha rendőrt hívok, így akkor elszalasztottam egy esélyt, hogy ne nekem kelljen kifizetni a 12 ezer forintos tükör árát. Ám az életben nem játszik a "ha", így hát ezzel a bejegyzéssel kívánom lezárni az ügyet.

Visszaviszem a tálcámat, és kijövök az étteremből. Felnézek az égre, ahol hatalmas viharfelhők sorakoznak, de valahogy nem tudnak lehangolni. Nem tudnak, hiszen csodás estének nézek elébe. Egyszerűen boldog vagyok, a belülről áradó melegséget nem tudom, és nem is akarom leküzdeni.
Mire odaértem az autóhoz bőrig áztam.

Érdekelt?
Ugyan kérem.

Ez nem fontos dolog az életben, hiszen egy órát ki lehet bírni vizesen is. Felhajtok az autópályára, ráállok a szokásos haladási tempómra, és közben csak nézegetek.

Nézegetek, és gyönyörködök.
Mily’ szép az élet.

A fák csak úgy suhannak mellettem. Az eső zuhog, a szél süvít, az autó összevissza jár, de nem számít, érzem tudok uralkodni felette. Nem egy drága luxusautóval hajtok, hanem egy egyszerűvel, de ez nem számít. Mosolygok a tekinteteken, melyek rám vetődnek, mikor nagy büszkén elhaladnak mellettem. Hiszen biztosan tudom, hogy senki sem olyan boldog, mint én. Bekapcsolom a rádiót, és megszólal a kedvenc számom. Felhangosítom és éneklem, közben figyelem, hogy mennyire lassan telnek a kilométerek Bárcsak ott lennék már. Szinte kibújok a bőrömből, mindenen mosolygok, ilyet még nem éreztem soha. Szívem majd kiugrik a helyéről.