A Spar-ban bóklásztam, épp vöröshagymát válogattam, amikor egy idős hölgy szavaira felfigyeltem. Maga elé mormogott, ez idős korban általános jelenség. Mondandójának lényege az volt, hogy a dobozolt sárgabarack 600 Forint, nem engedheti meg magának, pedig szereti.
Köszöntem neki és felajánlottam, hogy készséggel kifizetem helyette a sárgabarackot. Zavarba jött, veszettül tiltakozott, hogy ugye nem azért mondta, meg persze nem nekem szánta mondandóját.
Rajtam volt a sor a zavarba esésre, és szinte mentegetőzve mondtam neki, hogy én csak segíteni akartam. Hogy mentsem a helyzetet, felajánlottam, hogy vegyük meg közösen.
Nyertem. A hölgy arca kivirult, segítőkészségemet méltatva egyetértően bólogatott. Belekotorva a zsebembe előhalásztam 300 Forintot és nyújtottam felé. Nem akarta előre elfogadni, de aztán engedett erőszakos lényemnek.
Nagyon igyekeztem, hogy gyorsan végezzek a vásárlással. Meg akartam lépni, kell a görcsnek a sárgabarack, egyébként sem szeretem.
Nem sikerült. A hölgy gyorsabb volt, már várt a pultnál, ahol a kosarakból ki lehet pakolni a megvásárolt ezt, meg azt. Még nejlonzacsit is hozott, hogy ne legyen gond az osztozás. Feltépte a műanyag doboz fedelét, és kezdte átpakolni a sárgabarackot a nejlonzacsiba. Majdnem közelharcot vívtunk. Elég lesz, de nem, ne tessék már többet tenni... A lényeg az, hogy szemre többet vitt haza, mint én.
Délután megkóstoltam a sárgabarackot, és mivel ízlett, elgondolkodtam. Ki segített kinek?
Talán én, mert önzetlenül akartam valakinek segíteni?
Talán az idős hölgy, mert miatta jöttem rá, hogy a sárgabarack iránti ellenszenvem csak valami negatív berögződés volt?