Micellák...

Ez a szó futott át az agyamon, ahogy a forró vízzel felöntött tésztalevesre meredtem. A tetején úszó buborékok fénye emlékeztetett a Piactér erkélyén eregetett szappanbuborékokra. Úgy habzott, mint valami mosogatószer, csak éppen az alapszíne volt vöröses.

Ez a vörös volt az, ami végül kizökkentett. Az órára néztem és pár másodperc múlva már a fürdőszobai tükörben találtam magam - Mit kell tennem? - kérdeztem magamtól, de tudtam hogy sem én, sem a foncsoron túli hasonmás nem fog tudni nekem választ adni. Az előbb látott vörös ismét betolakodott a gondolataim közé. Egy hajszín volt. Nem az enyém, de csak nem is valakié, akit régebb óta ismerek. Sőt, még csak nem is természetes. Ebből a szempontból viszont az érvem támadható: viselőjének bőre pontosan annyira porcelánfehér és szeplős, hogy bárki elhinné róla, hogy ez az eredeti színe.

Ismerettségünk kezdete közel sem mondható idillinek, legalább is ami engem illet. ...