Az elmúlt hét a szakmai oldalról egy katasztrófa volt. A kémia nem megy (az MTA-n), mert semmi nem úgy akar menni, mint a sokat bújt szakirodalom szerint kellene. A héten két zárthelyim volt, és ebből az egyik biztos bukta, a másiknál is csak a vak szerencsében bízhatok, hogy megvan. Szétzilált, rossz időbeosztású hét volt, ami nagyon sok munkakedvet adott a végére, mert most látom, hogy össze kell kapnom magam, ha azt akarom, hogy működjenek a dolgaim.

Mindig vannak ilyen motivációs gödrök. Sokszor írtam is róluk, mert olyakor gyakran éreztem magam elveszve, a világból kihagyva. Úgy éreztem, hogy nincs értelme annak amit csinálok és ahol vagyok.

Most kimaradt a gyötrődés. Az egyetlen dolog amit érzek, az a hála. Tudom, hogy felfelé jövök mind motiváció mind munkakedv tekintetében. Hálás vagyok azét, mert ott lehetek, ahol most vagyok. Hálás vagyok a szempárért, aki rámnéz. Ugyanígy a finom ételekért, a meleg vízért amiben a kezemet megmosom. A vonatért ami hazahoz, az ismerősért aki kezet ráz velem amikor üdvözöl. Nagyon megtaláltam a harmóniát és a békémet. Még a fáradtságért is hálás lettem, hiszen azt ki lehet pihenni.

Nem tudom, hogy sikerült most kilépnem a kínlódásból ilyen gyorsan. Az biztos, hogy nem őröltem magam, hogy most nem megy a tanulás úgy ahogy szeretném, vagy hogy a munkám eredményei váratnak még magukra. Egyszerűen elfogadtam, és pár napra átadtam magam a züllésnek.Tudom, hogy úgyis minden sikerül majd, amikor készen leszek nekifeküdni.