Arany János: A fülemile
Hajdanában, amikor még Így beszélt a magyar ember: "Ha per, úgymond, hadd legyen per!"
(Ami nem volt éppen oly rég)- Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja: Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyű nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen: Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körül mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart: Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok. Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár' tüszköl: Ellenben a Péter tyúkja Ha kapargál,
A szegény Pál Háza falát majd kirúgja: Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsinye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek, Ember-emlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeül a Pál kertjének.
A szomszédba nyúlt egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fent írt fülemile Ép' a közös gallyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, ím felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot: A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szívecskéjét elteli:
Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és színt, Mely dicsőség - Semmi kétség -Őérte Jött létre Csupán őérette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: "Istenem-uram, Be szépen Fütyöl ez az én madaram!"
"Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a..." Hangzik által a sövényen Egy goromba szó keményen. "Hát kié - pattogja Pál -,Mikor az én fámra száll?" " De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!" Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordít: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd bitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak: Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe- fagyba,- Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszút forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsít, S melyet a vérszenny tanúsít, A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe. Mit a bíró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.
Pétert se hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a bíróhoz menni, Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt,- elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja isten, ember!- De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a bírói zsebben Bal felől, a szív iránt Meghúzódik a legszebben.
Felderüle a kívánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a bírót most cserben Hagyja minden tudománya És ámbátor Két prókátor Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris:
Mígnem a bíró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felöl üt) nekem fütyöl, (Bal felöl üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.
Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma. Össze a szomszéd sem zördül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül. Nincsen osztály, nincs egyesség, Hogy szép szóval meg ne essék. A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd, Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja?