Soha nem szerettem a telet, de ennek ellenére sok szép emlék fűz ehhez az évszakhoz. Az első hóesés minden télen lenyűgöz egészen odáig, amíg a sok autó le nem tapossa. A kamionos barátom is télen utaztatott ötből négy alkalommal. Igaz, folyamatos volt a meghívása, de ilyenkor értem rá. Azt az egyet nagyon sajnálom, hogy Norvégiába nem vitt magával. Miután kihajózott a Skandináv félszigeten, még 1700km volt hátra. Biztosan unalmas út lett volna, de a tudat, hogy a sarkkörön is túl jártam, kárpótolt volna. Küldött képet a tábláról, melyen az állt, hogy üdvözöljük Lappföldön. A Mikulással nem találkozott, mert éppen Budapesten turnézott akkor. Persze nem is tudta egész pontosan hol lakik, hiszen azt senki se tudja.
Ma már bármikor ráérek, hiszen rég nyugdíjas vagyok. Hamarosan a feleségem is az lesz, akkor jön el ismét a jó világ ránk. Viszont úgy döntöttünk, nem várunk májusig, világgá megyünk most rögtön. A lakóautót nem vettük meg, pedig volt ilyen tervünk. Sebaj! Nagyon jó kis Suzink van, kettőnknek elég ez is. Előkotortam a soha nem használt hóláncomat, s irány Lappföld!
Nem csalódtam. Tényleg szörnyen hosszú és unalmas volt az út. Legalábbis Malmő után. Ráadásul eléggé rátelepedett hangulatunkra az állandó sötétség. Odahaza panaszkodott Ibolya a hetekig tartó borult időre, de most örültünk volna ha csak annyira lenne sötét. A napot meglátni reményünk se volt. Minél északabbra jártunk, annál kevésbé. Már kétezer kilométerre jártunk Malmőtől, a negyedik tank benzinünk fogyott. Benzinkút volt ugyan minden faluban, de erre már nagyon ritkán voltak települések. Néztük a térképet. Végig Norvégián, egészen addig a kilátópontig, ahol vége van a szárazföldnek, s ott jobbra Finnország felé! Majd onnét felhívom a Hótündért. Remélem, van ott térerő. Lefoglaltuk az időpontot. Várnak ránk, csak nem tudom egész pontosan, hogy hol.
Túljutottunk az utolsó tájékozódási ponton. Alig múlt dél, nem volt nagyon sötét, inkább csak olyan, mintha alkonyodna. Itt már nem volt út, csak hólepte síkság. Az állandó szél nem hagyta nagyon felgyűlni a havat, de a hóláncot fel kellett raknom. Nagy ötlet volt otthon begyakorolni a műveletet. Emlékszem, hogy Ausztriában magas rudakkal jelölték az út széleit. Itt nem volt semmi jelölés. Iránytű után tájékozódtunk. Irány Kelet-Északkelet! Eddig szerencsénk volt az időjárással. Nagyjából ezer kilométerrel korábban kellett várnunk egy fél napot, amíg felszabadítják a hóvihar után az utat. Most itt is elkezdett havazni. Remélem, nem lesz túl sok, mert itt már nincs aki segítsen. Mégis jó lett volna a lakóautó, mert abban legalább van állófűtés. Na meg WC fűtött helyen. Noha ezzel aligha lesz gond, hiszen a stressz miatt akár négy napig is kibírja az ember. Ibolya kezdett aggódni, hogy eltévedtünk. Úgy tettem, mint aki biztos a dolgában, de valójában magam is kétségbe voltam esve. A havat egyre intenzívebben kavarta az erős szél. A fűtésen jó lett volna még egy fokozat, pedig nem vagyok fázós. A kavargó hótól semmit nem láttam. Csak reméltem, hogy nem kerül elém egy szikla, vagy egy szakadék. Mintha egy sarki róka futott volna keresztül előttünk. Nem nagyon kellett futnia, hiszen már olyan lassan haladtunk, hogy másodikban is rángatott a motor. Majd kiesett a szemem, de szinte semmit nem láttam. Az üzemanyag szint is elég alacsonyan állt. Tanácsos lenne megállni, de a motort nem állíthatom le, mert itt fagyunk meg. Egy perc sem telt el, máris vastagon belepte a szélvédőt a hó. Összenéztünk, de egyikünk se szólt egy szót se. Küzdelmes évtizedek állnak mögöttünk, de azért szép életünk volt. Elég hülye dolog, hogy itt lesz vége a világ végén, ahol senki se fog ránk találni.
Aztán kopogást hallottam a sofőrajtó ablakán. Hallucinálok. Egy rénszarvas állt a kocsi mellett. Bal első patájával köröz, mutatva, hogy húzzam le az ablakot. Majd hülye leszek. Kimegy a meleg.
- Üdvözlöm önöket! Rudolf vagyok – kiabálta az ablakon át. Ráadásul magyarul – Kicsit korán jöttek. Mint látják Holle anyó még most rakja rendbe a szobájukat.