– Cső Gyulám! Hogy állsz a térkövezéssel? Csináltál már olyat? Igen? Nagyon fasza. Akkor gyere hétfőn, megyünk Tapolcára. Gergővel mentek ketten, aztán majd Béla is beszáll, ha kész vagytok az előkészületekkel. Na, akkor hétfő reggel a telepen… jaj, dehogyis! Neked ugye van bérleted? Gyere már le hozzám, és majd el kell hozni a Kia-t a szerelőtől. Jó? Akkor nálam! Csőcső!

Na, ez egy jó hír, mert már két hete a lábamat lógattam, amióta végeztünk Lillafüreden. Na, az egy jó munka volt. Nem hajtottuk túl magunkat.
Szoktam is néha emlegetni, hogy ha jó sorsom úgy hozza, hogy még most is vállalkozó lennék, azóta már lenyomorodtam volna. Erre mondta Ibolya, hogy félig már akkor is az voltam, amikor feladtam a vállalkozásomat.
Tény, hogy jobban kímélem magam amióta brigádban dolgozom. Nem azért ám, mert úgy állok a munkához, hogy más is hozzáférjen! Szó nincs erről, mert ha valahová fel kell ugrani, hiába én vagyok a hatvanegy évemmel a legöregebb, én ugrom elsőnek. Viszont három ember könnyebben elvégzi ugyanazt a munkát, mint egy. Alkalmazotti státusomban még az is nagy könnyebbség, hogy ha letelik a munkaidő, leteszem a munka gondját, nem az enyém a felelősség. Hét végén pedig tartom a markom a fizetésért, nincs rá gondom, hogy miből teremtem elő. Erre van a vállalkozó. Előfordult már, hogy levonás járt érte, ha valami nem felelt meg, de ez még belefér. Néha veszekszem is a főnökkel, a nem megfelelő feltételek miatt, de aztán megoldjuk a feladatot, ahogy lehet. Kreatívan.

Szerettem a lillafüredi munkát. Kicsit megmosolyogtam a főnök viselkedését, ahogy minden munkafolyamatnál letesztelte a képességemet. Nincs egyébként ezzel semmi baj, hiszen mint mondta, lehetek én akár cukrász is, a lényeg, hogy tudjak műkövezni. S való igaz, a szakmunkás-bizonyítványomat még csak egy helyen kérték. Az is egy érdekes történet volt, majd egyszer elmesélem.

Megkaptuk a beosztást.
– Azt a lépcsőkart a Gergő rakja le, ezt pedig te.
– Megy ez neked – mondta másnap a főnök.
Persze, hogy megy. Nem múlt el nyomtalanul a 40 év szakmai gyakorlat.
Az persze bosszant, hogy a Gergő úgy tesz, mintha mindent jobba tudna, pedig szakmailag kifejezetten gyenge. Ezzel persze nem szabad szembesíteni, mert megfenyeget. Ezt még tőlem se tűri el. A hangulatomnak azért jót tesz…nem is a hangulatomnak! Magabiztosságot ad, hogy nem tudnak olyan feladatot adni, amit nem tudok megcsinálni. Az ugyan bosszant, hogy hiába próbálom a rosszul megszokott módszereiket megváltoztatni, de nem erőltetem. Ha nekik jó, nekem is. Egy a pénz. A főnök sokszor leszúrja a brigádot, ha nem felel meg a teljesítmény az elvárásainak, máskor meg vissza kell magunkat fogni, nehogy hamar végezzünk. Azt hiszem ez máshol is így szokott lenne, ha a főnök maga nem vesz részt a termelésben. A lillafüredi munka majdnem utolsó részénél volt olyan, hogy három napot kaptunk egy kétnapos munkára.
– Mondom, hogy nem ért hozzá – emlékeztetett a kolléga egy korábbi megjegyzésére.

A Függőkert bejárati oszlopain dolgoztunk éppen, amikor arra sétált egy kiránduló csoport. Közöttük volt egy egykori szomszéd kislány immár ötven évesen. Felvilágosítottam az építkezés miatti korlátozásokról, kicsit beszélgettünk más témákról is, hiszen nem találkozunk minden évben. Amikor elmentek, magyarázatként mondtam a kollégáknak, hogy a szomszéd kislány volt, akit egyszer felborítottam a babakocsival. Nem tudom miért pont ez a közös emlék jutott eszembe. Közös? Talán ő nem is emlékszik rá. Másként mondom: közös élmény.
A kirándulók jövésmenése fűszerezte kissé a munka unalmát. Normális esetben az ösvény ott vezetett volna, ahol éppen dolgoztunk, de a munkaterületet idegenek elől lezárták, így érdeklődni voltak kénytelenek éppen attól a dolgozótól, aki a legközelebb volt. Az is lelkesítőleg hatott ránk, ha szép fiatal nők szólítottak meg, mi pedig meg tudtuk adni a szükséges útmutatást. Nagyobb kihívás volt külföldieket elirányítani.
– Most jó lenne egy kis angol tudás – jegyezte meg Gergő
– Nekem azt mondtad, hogy tudsz angolul.
Nem tagadta, hiszen tényleg mondott ilyet, de most csak mosolygott, amikor a füllentésével szembesítettem. Nekem azért sikerült néha „eltáncolnom” merre menjenek a keresett objektum felé. Olyan nagyon sok mindent nem kereshettek, akár meg is lehetett volna néhány sematikus mondatot tanulni. Egy család az állatkertet kereste, amihez kevés volt az irányt megmutatni. Kellett egyéb tájékozódási pontot is megnevezni. Amikor láttam, hogy elindulnak az általam mutatott irányba, kénytelen voltam utánuk szólni, hogy kocsival menjenek, mert messze van. Ezután a munkatársaim már abban a hitben éltek, hogy én tudok angolul, pedig ez egyáltalán nincs így.
Egy autós Szilvásváradra szeretett volna eljutni. Szerencsére magyarul kérdezett. Habár az indulás irányát meg tudtam volna mondani, és a helységneveket, amiket majd út közben látni fog, de ezt a magyar utazó is elfelejti. Két választás…na jó…három választás lett volna. Nem engedtem az igazamból, hiszen én ismerem legjobban a térképet. Ezt a tudásomat sokszor a főnök is elismeri, de nem mindig tart igényt az útmutatásomra. Ezzel úgy vagyok, mint a rossz technológiával. Ha nem hallgatnak, rám, az ő bajuk Engem nem érdekel…de azért kicsit bosszant.

Na, elkalandoztam. Ott tartottam, hogy hétfőn lebuszoztam a főtérig, onnét gyalog a főnökhöz, majd tovább a szerelőhöz a kocsiért. Még az is egy külön történet, hogy lettem tartalékos sofőr, de majd mindent elmesélek sorjában.
Elvittem a kocsit a telepre, felpakoltunk földmunkához szükséges szerszámokat, közben a főnök is megjött személykocsival, elmagyarázta Gergőnek, hogy Tapolcán hol találkozunk, és elment. Innét már Gergő a sofőr, mert nekem csak akkor kell vezetnem, ha ő nem jön, vagy másnapos, vagy alkoholos befolyásoltság alatt áll.

A főnök a kocsijában ülve várt bennünket Tapolca elején. Onnét már felvezetővel haladtunk tovább, kanyarogtunk egyik utcából az ugyanolyan másikba, míg végül megálltunk egy teljesen átlagos üdülőház betonvasból készült kerítése mellett. A főnök becsengetett, s míg vártunk a tulajdonosra, a főnök gyorsan elmondta, hogy ezek németek, de a nő nagyon jól beszél magyarul. A férje is tud, de inkább nem beszél. Felhívta a figyelmünket, hogy tisztességes munkát kell ám végeznünk. Na, ezt nem értem miért kell mindig külön kihangsúlyozni, de ő már csak ilyen.
Körbejárattam a tekintetemet. Ezeknek teljesen üres a füves előkert, a ház mögé aligha járnak be kocsival, az utcán is csak mi parkolunk. Nincs kocsijuk? A szomszéd udvarán áll egy Mercedes Vito. Nahát! A szomszéd is német?

A csengetésre kijött a házból egy középkorú, arányosan kövér, de inkább úgy mondanám, hogy jó húsban lévő, helyesebben telt idomú szőke asszony. Halványzöld blúz feszült rajta. Mellei inkább kicsik, hasa kis jóindulattal akár laposnak is mondható. Combközépig érő átlapolt szoknyája alatt az én ízlésemhez képest kissé vastag, de szép formájú lábain akadt meg, azt hiszem mindhármunk szeme. Hosszú, hullámos dús haja se befonva, se összekötve, csak úgy lógott, ahogy az Isten megadta. Széles állkapcsa, vastagnak tűnő arcbőre okán akkor is németnek gondolnám, ha senki nem mondta volna előre. Csupasz karjának apró pihéi alapján a szőkesége eredeti. Akkor figyeltem fel ezekre a pihékre, amikor karját feszesen tartva messziről kezet nyújtott, még mielőtt hozzánk ért volna. Mi tagadás, kellemes látvány.

– Rose-Mari – mondta miközben mindhármunkkal kezet rázott, majd visszakiáltott a kopaszodó vörös, ötvenes úrnak a teraszra.– Zigmund, komm hier!
Mondott még egyebeket is, de nekem annak ellenére, hogy egy tanfolyamot hajdanán elkezdtem, a német is kínaiul van. Valójában minden idegen nyelvvel csehül állok. Annyit bogoztam ki a nő beszédéből, hogy maiszter. Vagyis jöjjön ide a Zsiga, üdvözöljön bennünket!

A férfi németesen távolságtartó. Megállt előttünk két karnyújtásra, bólintott, s csak annyit dörmögött, hogy „morgen!” A főnökünk lépett oda hozzá kezet fogni, miránk már ügyet se vetett. Nem lopta magát a szívünkbe.
Lepakoltuk a szerszámokat, a főnök közben Roze-Marival megbeszélte a részleteket, aztán nekünk többször is a szánkba rágta, majd otthagyott azzal, hogy a kitermelt földet rakjuk kocsira és vigyük be a telepre, jó lesz a kerítés melletti rézsűt kiszélesíteni.
Fogtam a csákányt, elkezdtem felnyesni a gyepet. Ezalatt Roze-Mari bement a házba, kicsit rendbe szedte magát. Valójában csak annyi változást láttunk rajta, hogy dús hajzuhatagát kontyba csavarta. Amikor odakiáltott nekünk, hogy
– Kell valami?
Felnéztem, s csak most tűnt fel milyen világítóan világoskék a szeme. A nagy konty lehetett az oka, de a telt idomú testhez képest hihetetlenül karcsú volt a nyaka. És azt kérdezte, hogy kell-e valami. Már hogy a csudába ne kellene! De ezt ilyen zavarba ejtő nyíltsággal még soha nem kérdezték meg tőlem. Hacsak olyan hangsúllyal nem, hogy „mi van öcsi, akarsz valamit?”
Bizonyára látta rajtunk, hogy milyen értetlenül néztünk egymásra.
– Kávé, tea? Valami ital? Sör?
– Köszönjük nem…háát, maga kér egy kávét? – tolta rám a döntést Gergő.
– Igen, köszönjük. Egy kávét elfogadunk.– közöltem a döntésünket – persze fejenként – tettem hozzá motyogva, hogy ne hallatszódjon el a teraszig. Gergő nincs annyira képben az én rajzfilmekhez köthető humorommal, így hiába hallotta amit mondtam, nem értette, miért teszem ezt hozzá. (a Macskafogóban Fritz rendelkezett, mit kapjanak az özvegyek… és az árvák egy nyalókát. Persze fejenként) Na, mi is megkaptuk fejenként az egy-egy kávét a terasz asztalánál. Odaültünk, mint a vendégek.

Előfordult néhányszor sok évtizedes praxisomban, hogy munka közben kávéval kínáltak. Többnyire lépcsőn dolgozva. Ilyenkor nem hozzák ki a kisasztalt, közvetlenül kézbe kapom, legfeljebb tálcán. Legelső dolgom, hogy leülök, s mondom amit néhai Vincze Józsi kollégámnak tulajdonítok, hogy mondta.
– Nem is kávé, amihez nem ülünk le, és szívunk el egy szál cigit.
Az én esetemben csak a leülés érvényes, mert soha nem cigiztem. Valójában annak se örülök, ha a társaságomban ezt teszik, de még senkire nem sikerült hatnom e téren.
Roze-Mari se kínált cigivel, mert ebben a házban nem szokás. Gergőnek volt ez kellemetlen, mert ő rágyújtott volna. De legalább óvjuk az egészségét. A kiegészítők felsorolását kellett végighallgatnunk mindenek előtt. Cukor, tejszín. És persze utána az asztal közepén lévő kosárkából egy…illetve két tejcsoki. Szívem szerint az egészet felfaltam volna, de nem szabad visszaélni a vendégjoggal, főleg, hogy nem is vagyunk vendégek. Háziasszonyunk magunkra hagyott, csak amikor bekiáltottunk, hogy „köszönjük”, akkor kérdezte a sört, és az ásványvizet. Tökéletesen beszélt, alig lehetett akcentust érezni. Néha furcsán fogalmazott, mint ahogy a kell-e valamit, de ettől még értettük mit akar mondani.
– Hogy hívják a csajt Gyula bá?
– Rózemari. Vagy egyszerűsítsük rozmárnak? – bújt ki belőlem a szokásos idétlenkedés, pedig tudom, hogy a nevekkel nem szabad viccelni.
– Melyik is az a rozmár? Amelyiknek bajusza van?
– Akkor nem jó, mert ennek nincs. Szőkéknél előfordul, de ezt jól megfigyeltem, nincs neki.

Nem volt nehéz dolgunk a gyeppel, de alatta elég kemény volt a föld, alaposan megizzasztott, hogy a szükséges szintet összehozzuk. Két órán belül megtelt a kocsi. Ült is a fara rendesen, nem lett volna jó ha a főnök látja, mennyire túlterheltük. Ezután azon tanakodtunk, menjünk-e mindketten letúrni, végül abban maradtunk, hogy én inkább maradok, hagy haladjon a csákányozás. Még alig ment el Gergő, a házigazdáék is készülődtek.
– Megyünk vásárolni, majd dél körül jövünk. Kér valamit? – fogalmazott most már finomabban mit a kávénál.
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Sört, vagy vizet, vagy valamit?
– Vizem van. Köszönöm, tényleg nem kell semmi.
– Még ilyen embert! – mondta fejcsóválva a visszautasításra.
Közben a Zsiga…na jó, a Zigmund kiállt a szomszéd udvaráról a Vitoval. Aha! Tehát az az ő kocsijuk, csak átparkoltak a szomszédba, hogy nekünk ne legyen útban. Amíg a nő bezárta az ajtót, ízlelgettem amit hallottam az imént. „Még ilyen embert!” Ezt nem állom meg szó nélkül.
– Biztos, hogy maga német? Ilyet nem mond egy német. Ehhez magyarul kell gondolkodni.
– Már 26 éve járok ide minden évben, csak megtanultam néhány kifejezést.
– Németországon belül honnét jönnek?
– Rheinland-Pfalz. Maguk Rajna vidéknek mondják. A város Montabaur. Elég messze van.
– Aha, jártam arra. A városban ugyan nem, csak az autobahn túloldalán, ahol az üzletek vannak. Városnézésen Limburgban voltam, az sincs oda messze. Megnéztük a fakocka házakat, sétáltunk a Lahn partján, etettük a hattyúkat, meg néztük a kajakos csajokat a hóesésben. Ja, bocsánat! Nem akarom feltartani. Majd beszélgetünk még.
– Viszlát, majd jövünk. Tényleg! Hol a kocsi, meg a kolléga?
– Majd jön ő is. – mondtam mosolyogva.
Visszamosolygott, majd integetett, amint beült a Mercedesbe.

Szóval ezt a Roze-Marit kellett felhívnom, mielőtt rábólintottam volna az újabb kamiontúrára szóló felajánlásra. Na, de sora van még ennek, mint a rétestésztának. Kellett még egy nap, mire eljutottunk a telefonszámig....