Kettőkor nem zár be a butik, csak akkor átveszi a tulajdonos, és ő zár be majd este. Zsoltot persze ez egyáltalán nem érdekli. A lényeg, hogy viheti magával az egykor oly szenvedélyesen imádott nőt. Na és persze a két hatalmas szatyrot, amit Zsuzsa a kezébe nyomott.
– Ezeket viheted a kocsihoz, mindjárt megyek én is. Hol parkolsz?
– Majdnem ott, ahol délelőtt, de inkább megvárlak itt, nehogy meglógjál tőlem. – vigyorgott a saját gyenge humorán.
Nem lógott meg. A férfi törte az utat a tömegben a csomagokkal, a nő követte, mint ahogy negyedszázaddal korábban kellett volna. Azért, hogy nem így történt, egyikük se tehet szemrehányást, hiszen mindkettőjükön múlott. A múlt elmúlt. Nincs értelme olyanokon még gondolkozni sem, hogy mi lett volna. ha. Tény, hogy sok minden másképp alakult volna, de egyáltalán nem biztos, hogy úgy lenne jobb. Nem születtek volna meg ezek a nagyszerű gyerekek. Biztosan lennének közös gyerekeik, de azok más gyerekek lennének. Még belegondolni is hátborzongató, hogy mennyire véletlenen múlik az embernek a megszületése. Mindannyiunké.
– Hová parancsolja asszonyom? – kérdezte Zsolt mosolyogva, miután beindította a motort.
– Csillaghegyen lakom egy panelban. Oda kérem.
– Hogy jársz ide? Tömegközlekedel?
– Előfordul az is. Egyébként békávézésnek mondják. Van egy lestrapált Suzukim, többnyire azzal jövök, itt van a parkolóban, de majd holnap hazaviszem.
Zsoltnak megfordult a fejében, hogy mehetnének külön kocsival, de aztán mégse mondta. Amíg úton vannak, addig is együtt lehetnek. Dehogy fosztja meg ettől magát. Ennyi év kihagyás után minden perc számít. Biztosan Zsuzsa is így gondolja, azért hagyja itt a kocsiját. Azután az jutott eszébe, hogy ma már kétszer próbált hazudni, de végül Hansnak is igazat mondott, hogy Óbudára megy. Tett ugyan egy kis kitérőt, de most viszi oda azt a személyt, aki vár rá. Itt ül mellette, gyakran össze-össze néznek, szótlanul mosolyognak egymásra. A pesti rakparton araszolnak észak felé. Gondolni is rossz, mi lehet most a körúton, ha itt se lehet haladni.
Néha meglódul a sor, aztán elakadnak, mint a két egykori szerető a beszélgetéssel. Valójában semmit nem tudnak egymásról, de az életük történetét mégse kezdhetik el most itt a kocsiban. Majd, ha megérkeznek. Viszont van egy nagyon jó téma. A gyerekek.
– Eddig még nem ismerted a lányomat?- kérdezte Zsuzsa, megelőzve a téma felvetésében Zsoltot.
– Találkoztunk már korábban is, a fiam bemutatta. Ez annyiból állt, hogy mondta a nevét, meg azt, hogy a barátnője, de ebből nem derül ki, hogy kinek a gyereke. Csak néhány perces találkozások voltak. Tegnap történt először, hogy beszélgettünk is. Azonnal ki is derült, hogy kicsoda. Majd még tartozom neki a magyarázattal, hogy miért viselkedtem úgy, ahogy. Nem kizárt persze az sem, hogy már rá is jött.
– Ne problémázz ezen! Ha valamit nem ért, úgyis megkérdezi. Majd azt hiszem én is szorulok, amiért nem beszéltem neki kettőnkről, de hát miért tettem volna?
– Durusszal mikor váltatok el? – tért mégis a személyes témára.
– Nem régen. Olyan három-négy éve. Várj csak! Utána kell számolnom. – kis szünet – Három. Három éve.
– Mi történt?
– Hosszú. Na jó, összefoglalom pár mondatban. Amikor Pestre költöztünk, először közlekedési volt, de aztán átment nyomozónak. Na, ez betett a családi életnek. Soha nem lehetett tudni mikor jön, mikor megy, egyáltalán azt sem, hogy mit csinál. Néha nagyon feszült volt, kissé tönkrementek az én idegeim is, az övéről nem is beszélve. Gyanítom, hogy nőzött is, de tűrtem. Féltem a változástól, nem akartam a gyerek miatt se elválni. Aztán Rezső belekeveredett valamibe. Hirtelen sok pénze lett. Akkor vettünk egy nagy, kertes házat. Gyanús alakok érdeklődtek utána. Egyszer csak kivágták a rendőrségtől. Elegem volt az egészből, de sajnáltam elhagyni, amikor padlón volt. Azt mondta egyik kollégája, hogy nem mer ugyan semmit elmondani, de örülhetünk, hogy nem csukták le. Aztán inni kezdett, durván bánt velem is, a gyerekkel is. Eladta a házat, akkor jöttünk ki a panelba. Sokáig volt munkanélküli. A rendszerváltozás után már lehetett. Összeállt valami macával, elköltözött Csepelre. Most azt hiszem valahol biztonsági őr. Nem is találkozunk. Ennyi.
– Akkor most egyedül élsz?
– Igen, de jól elvagyok. És te?
– Nekem éppen fordítva alakult. Nekem eleinte volt nehéz, bár elég sokáig tartott ez az eleinte. Az utóbbi tíz évbe helyrerázódtam. Amikor téged elveszítettelek, egy hozzád hasonló nőt kerestem. Kinga, külsőre hasonlít. Nagyon megkedveltem, azt hiszem, belém szeretett. Megdolgozott érte, de viszonoztam a szerelmét. Amikor összeházasodtunk, már nem törődtem azzal, hogy tehetősek a szülei, pedig amikor megismerkedtünk, ez is szempont volt. Terveim voltak, amihez az apósomra is szükség volt, de aztán ez nem úgy alakult. Nem sokra mentem a tehetősségével. Na, de ennyire részletesen most ebbe nem mennék bele.
– Mondjad csak, figyelek. A következő lámpánál majd balra!
– Most van egy építőipari cégem. Van egy munkavezetőm is, én már csak tárgyalok, meg intézkedek. A kőműveskanalat letettem. A fiam a szállítási munkákat intézi, bár az már egy másik cég. A családi járműparkot össze se tudom számolni. Ha anyagi gondjaim lennének, számíthatok a lányomra. Neki egy óriási MLM üzlete van. Tudod, valamikor mosóporos bulinak mondták. Mi is próbálkoztunk vele, de nem voltunk rá alkalmasak. Nem való kreatív embereknek. Eszternek bejött.
– Itt fordulj be! Most itt…most egyenesen…most jobbra, itt valahol parkolj le! Nézd! Ott a két piros közt van hely.
– Megérkeztünk?
– Igen. Itt lakom a másodikon.
– Mi ez a rengeteg holmi? – kérdezte Zsolt, amikor a szatyrokat szedte ki a csomagtartóból – Vendégeket vársz?
– Te vagy a vendégem – mondta olyan kedves mosollyal, hogy a férfi meghatódott tőle – Meddig tudsz maradni?
– Szívem szerint reggelig.
– Összeütök valamit vacsorára.
– Ne töltsd ezzel az időt! Nem vagyok éhes, és estére mégiscsak visszamegyek Tihanyba. Ott vár a család, amely az én tiszteletemre gyűlt össze. Már ez se volt szép tőlem, hogy leléptem, de egyszerűen muszáj volt jönnöm.
A nő tekintete, mintha csalódott lett volna, legalább is a mosoly eltűnt az arcáról. Gyönyörű, világoskék szemében szomorúság tükröződött.
Pedig nem érzett szomorúságot, nem is volt miért, hiszen reggel még nem is sejtette, hogy találkozni fognak. Azt is tudta, hogy sokat nem várhat egy ilyen látogatástól. Nem kizárt, hogy fenekestül felfordul majd mindkettőjük élete, de akkor sem egyetlen pillanat alatt.
Zsolt, amíg bevitte a pakkot a konyhaasztalra, fel is mérte a lakást. Nem túl nagy, sőt jó kicsi, de egyetlen embernek sok is. Arra gondolt, hogy milyen szomorú lehet egyedül élni, és hogy ő milyen szerencsés Kingával. A gyerekek ugyan már nem élnek velük, de nem felejti el azt a napot, amikor mindketten elköltöztek. Olyan üresnek, értelmetlennek érezte akkor az életét, pedig nem volt igaza. Sajnálatot érzett most Zsuzsa iránt. Túl fiatal még az egyedülléthez.
– Csak hagyd ott az asztalon, majd én elrakom. Menjünk be a szobába! Iszol valamit?
– Csak valami szeszmentest.
Italával a kezében, leült a nappaliban. Eszébe jutott, amit kezdő üzletemberként tanult. Nem szabad az asztal túlsó végére ülni, mert az szembenállást jelent. A partner mellé ülni se javasolt, mert az túl bizalmas, éppen úgy visszatetszést válthat ki. Az asztal két szomszédos oldalát ajánlott elfoglalni. Most erre nem kellene ügyelni, mégis ezt a helyzetet választotta ösztönösen, noha a közös múltjuk, és az, hogy most itt vannak, bőven adna okot a bizalmas viselkedésre.
Mindketten, pici mosollyal az arcukon, várakozón figyelték a másik arcát. Zsolt ismét megállapította, hogy ez az asszony még mindig milyen gyönyörű, de hangosan nem mondta ki, csak valami motyogást hallatott. Zsuzsa nem értette, de nem kérdezett rá.
– Akkor jól vagytok. – nem kérdezte, megállapította. – Boldog ember vagy Zsolti. Mitagadás, irigyellek érte, noha örülök is neki. Ennek így semmi értelme. Ugye? – ült egy picit közelebb a férfihoz.
– Nem is tudom, mit kell ezalatt érteni, mármint, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, jól érzem magam a bőrömben. Elégedett vagyok a családdal, a munkám is sok örömet okoz, bár sokszor bosszúságot, idegességet is, de ez így teljes.
– Az asszonnyal is jól vagytok. Szeretitek még egymást? Buta kérdés. Felejtsd el! Nem szóltam semmit.
– Nem tudom, mit szeretnél hallani.
– Jól van, jól van. Ne mondj semmit! – tette tenyerét a férfi szájára, aki megfogta a nő csuklóját, majd átcsusszant mellé a kanapéra. Amikor egymás mellé ültek, átkarolta a vállát.
– Tudod… Képtelenség állandóan szerelmesnek lenni, viszont az évek során összecsiszolódtunk. Megszoktuk egymást, szükségünk van egymásra. Voltak persze lelki nehézségek is. Soha nem tudtam megszokni, hogy nem elég őszinte hozzám. Sokáig azt hittem, hogy beteg az elméje, de rá kellett jönnöm, hogy titokban szeszel. Ma sem értem, hogy miért. Én sokat autózom, nem ihatok, csak nagyon ritkán. Akkor is mértékkel. Nem okoz számomra semmi örömöt az alkoholos bódultság. Próbáltam tolerálni a Kinga szenvedélyét. Arra kértem, hogy ha már nem tud leszokni, legalább ne titkon tegye. Elfogadom olyannak amilyen, de ne csapjon be. Megígérte, de nem változott semmi. Még a mai napig előfordul, hogy üres likőrös üvegekre, vagy sörös dobozokra akadok véletlenül a ruhásszekrényben, az ágy alatt, a fürdőszobában a szennyes ruha között, vagy az ágyneműtartóban. Ha ezt figyelmen kívül hagyom, akkor lényegében minden rendben van köztünk. Mielőtt a vállalkozás beindult, voltak filléres gondjaink. Akkoriban többször mondtam neki, hogy ha anyagilag meg tudnám oldani, elhagynám. Komolyan is gondoltam. Azt viszont nem foghatom rá, hogy az ivás miatt bármit elhanyagol. Nem lennék vele igazságos, ha ezt tenném. Viszont soha nem fogom megérteni, honnét van ez az értelmetlen szenvedélye. Ezt is lehet örökölni? A szülei is ittak. Az apósom közvetlen főnököm volt, amikor még cégnél dolgoztam. Ezen felül ő volt a munkahelyi párttitkár, tehát beletartozott az akkori kontraszelekciós elitbe. Micsoda kifejezéseket használok. A társadalmi élethez hozzátartozott olykor-olykor, egy kis ihaj-csuhaj elvtársak. Na, ezt hagyjuk, mert ezen a fonák rendszeren még ma is felhúzom magam, főleg mikor azzal jönnek egyesek, hogy milyen jó világ volt.
– Aztán mégis együtt maradtatok.
– Később, amikor beindult a szekér, kevesebbet voltunk együtt, könnyebb volt szemet hunyni a dolog fölött. Azt hiszem, röviden mindent elmondtam, most te következel.
– Már elmeséltem útközben. Nem emlékszel?
– De….emlékszem. Nehéz lehet egyedül.
– Meg lehet szokni.
– Biztosan meg lehet, de nem kell. Fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül élj. Hosszú még az a negyven év.
– Mennyi? – kérdezte nevetve. – Mit gondolsz, száz évig élek?
– Nem lehet tudni. Te még akkor is kívánatos vénasszony leszel, abban biztos vagyok. Irigylem azt a pasast, aki belopja magát a szívedbe, na meg az ágyadba.
– Százéves koromban?- nevetett újra
– Nem akkor, most. Nagyon szép vagy, különösen, ha nevetsz.

A nevetés elcsendesült. Némán összeölelkeztek. Aztán Zsuzsa szólalt meg halkan, alig hallhatóan.
– Ne mondj nekem ilyeneket! Már a jelenléted is teljesen összezavar.
Zsolt nem szólt semmit, csak szorosan ölelte a nőt. Egész testét valami bizsergés járta át. Mi a csoda ez – gondolta magában – csak nem szexuális izgalom? Attól tartok, igen. Na, de mit vártam? Mi a csodának jöttem ide?
Zsuzsa riadtan állt fel.
Jobb lenne, ha most elmennél. – mondta, miközben egészen a szekrényig hátrált. A riadtsága még izgatóbbá tette.
– Mitől rémültél meg?
– Attól félek, olyat teszünk, amit nem szabad. Nem szeretném, ha miattam tönkremenne a boldog házaséleted. Az enyém befuccsolt, de neked jól sikerült. Nagyon szépen kérlek, menj most el. Ha a gyerekek miatt találkoznunk kell, akkor is tartsuk a távolságot! – indult az ajtó felé, hogy kiengedje a vendégét. Nem hagyott lehetőséget az ellenkezésre.
Zsolt is zavart volt kissé. Nagyon kívánta Zsuzsát, de nem tudta, mit is akar valójában. Nem hagyta szó nélkül a kitessékelést, de nem volt elég meggyőző az ellenvetése.
– Elküldesz most, amikor ennyi év után végre újból egymásra találtunk?
– Nagyon örülök, amiért megkerestél, nem is tudod mennyire, de lássuk be, már semmi sem olyan, mint régen. Nem szeretnék senkit megcsalni, de még neked sem akarok ebben segíteni. Maradjon a közös múltunk egy szép emlék!
– Ne váljunk el megint! – próbált a férfi ellenkezni – Ha neked fontos, akkor nem csalunk meg senkit. Mit jelent a megcsalás? Csak akkor csalom meg a feleségemet, ha lefekszem veled. Majdnem ötven éves vagyok, vissza tudom fogni magam. Ma már nem olyan mindenek feletti a szex, mint régen volt. – mondta, de magában érezte, hogy nincs erről meggyőződve – Legyünk legalább barátok, találkozzunk lehetőleg minél többet. Most rögtön magammal is vihetlek. Kinga nem ismer, nem tudja, ki voltál nekem, a gyerekek pedig nagyon fognak neked örülni.
– Nem tartom jó ötletnek, hogy veled menjek. Mit mondunk majd? Azt, hogy véletlenül találkoztunk?
– Azt hiszem, igazad van. Meg kell várni, hogy Barbara mutasson be. Vagy mégse. Tegnap beszélgettünk, kiderült, hogy ismerlek. Miért kellene ezt eltitkolni? Még azt se kell letagadni, hogy szeretők voltunk. Az én családom előtt legalábbis nem kell, hiszen mindez még azelőtt volt, hogy a feleségemmel összejöttünk. Nem akkor születtem, amikor összetalálkoztunk, azelőtt is éltem. Miért kellene letagadni a múltunkat? Lehet, hogy Kinga féltékeny lenne a jelenléted miatt, de ez ellen nincs mit tenni.
– Talán igazad van. Lehet, hogy a világ legtermészetesebb dolga lenne odamennem, csak mi bonyolítjuk túl, a lekifurdalásunkkal. Nem tudom. Biztosan butaság lenne kerülni egymást, de most inkább menj. Adj egy kis időt!
– Azért szerethetjük egymást, legfeljebb kerüljük a szexet. Legalábbis egyelőre – tette hozzá kaján vigyorral.
Zsolt megfogta az ajtókilincset, majd várakozón nézett a nőre.
– Na, jól van. Gyere vissza! – öklözte mellbe barátságosan, jelezvén, hogy felengedett a feszültség.
Mindkettőjük lelki nyugalma helyrebillent. A következő órát kellemes csevegéssel töltötték, kávé és aprósütemény mellett. Olyanokról folyt a diskurzus, mint a szomszédasszony kíváncsisága, a földszinti Kovács képzelt rendkívüli intelligenciája, néhány más ismerős derültségre okot adó esete, közlekedési vészhelyzetek, meg egyéb zagyvaságok. Teljesen mellékes, hogy miről beszéltek, a lényeg, hogy együtt voltak és jól érezték magukat egymás társaságában. A kíváncsi szomszédasszony zavarta meg az idillt. Valami mondvacsinált indokkal becsengetett, hogy megláthassa, ki van Zsuzsánál. Zsolt ekkor pillantott a faliórára, s döbbent rá, hogy mennie kellene, legalább vacsorára érjen vissza.
– Mennem kell Zsuzsikám – mondta, miután becsukódott az ajtó a szomszédasszony után.
– Máris? – majd ő is az órára nézett. – Jól elvoltunk, de már nagyon régen éreztem ilyen jól magam. Remélem, nem húsz év múlva jössz megint.
– Abban biztos lehetsz. Beszélek a lányoddal, lehet, hogy holnap jövök érted.
– Nem kell hitegetned. Majd lesz valahogy.
Egészen a kocsiig kísérte a férfit. Baráti ölelés, puszi jobbról, balról, majd integetés a távozó autó után. Az erkélyről a szomszédasszony tette szóvá, hogy hamar elmegy a vendég, de Zsuzsa nem reagált a megjegyzésre.
Zsolt boldognak érezte magát a találkozástól. Nagyon helyes döntésnek találta, hogy nem feküdtek le, hiszen akkor talán bűntudata lenne. Megjegyezte magában, hogy fantasztikus ez a mai nap. Már reggel is boldogan ébredt, és ez az érzés a nap folyamán csak fokozódott. Minden, de minden nagyon jól megy. Most még az öreg Opel is, noha tele vannak az utak. Egy idő után vissza is vesz a tempóból, hogy ne kelljen olyan sokat előzgetni. Nem azért lassít, mint reggel Pest felé, most nem fél semmiféle találkozástól, hiszen túl van rajta. Most inkább az készteti megfontoltságra, hogy nehogy valami baj történjen vele éppen most, amikor minden olyan remek. Gondolatai csaponganak, attól tart, hogy nem figyel eléggé az útra.
A fehérvári benzinkútnál vevő akad a kocsira, bár nem kívánja eladni. Az érdeklődő nagyon rámenős, de csak annyit ér el, hogy ad egy névkártyát. Zsolt elveszi, bár tudja, hogy nem lesz rá szüksége, de elfér a többi közt. Ha netán mégis keresné, valószínűleg nem fogja megtalálni, ha véletlenül akad rá, akkor nem fogja tudni, hogy ki lehet az illető. Na, de kit érdekel, lényeg, hogy lerázta. Hajrá! Gyerünk tovább, vár a család.
Tankolás után kivágódik a pályára, s hipp-hopp, máris túlszaladt a lehetőségen, hogy Akarattyánál letérjen. Marad a komp.
Sebaj, hisz reggel is jól sikerült az átkelés, de most az sem izgatja, ha várni kell. Addig is emészti a nap eseményeit.
Gondolatai természetesen Zsuzsa körül jártak. Az elmúlt évtizedekben is eszébe jutott néha, de csak úgy, mint egy befejezett, lezárt kapcsolat. Most viszont úgy vágyott erre a középkorú nőre, mint fiatal korában. Vagy talán még jobban? Most, hogy a sors ismét összehozta őket, nem akarta többé elengedni. Nem a gyerekek miatt kell kapcsolatot tartani, miattuk nem kellene, de ő akarja.
Aztán Kinga jutott eszébe. Nem úgy, mint szerető anya, feleség, vagy gondos háziasszony, még csak nem is úgy, mint sikeres üzletasszony. Ezek mind pozitív tulajdonságok, de most ő igazolást keres az érzelmeire.
Sok évvel ezelőtt, amikor megbizonyosodott, hogy a felesége minden félreértést kizárhatóan zugivó, azt mondta neki, hogy ha az anyagi helyzetük lehetővé tenné, elhagyná. Most már nincs ilyen akadály, csak az tartja vissza, hogy nagyon sokat köszönhet Kingának. Mindig támaszkodhatott rá, ott volt mellette, ha segítségre volt szüksége. Jóban, rosszban, mint ahogy a házastársi eskü szövege mondja. Tudja magáról, hogy nem egy bevállalós természetű, a felesége nélkül talán semmibe se mert volna belefogni. Talán még mindig egyszerű mezei kőműves lenne. Az életének pozitív változásaiban döntő szerepet játszott a feleségének bátorsága, néha vakmerősége. Másfelől itt van a két sikeres gyerek. Elsősorban az anyjuk nevelte őket. Nem talál ellene semmi döntő fontosságú negatívumot. Az alkohol iránti szenvedélyét ugyan soha nem tudja elfogadni, de ez ennyi jó év után mégse lehet válóok. Lehetett volna talán az első években, de most már nem hivatkozhat erre. Ha szemet huny e szenvedély felett, akkor semmi baja nincs Kingával. Különben is. Már olyan jól összeszoktak. Biztosan hiányoznának egymásnak. Zsolt maga se tartja helyes dolognak, hogy elhagyja a nejét, de hát szereti Zsuzsát. Azt még kevésbé tartaná helyesnek, hogy bármelyiküket becsapja, de két nővel sem élhet egyszerre. Talán olyan szempontból kellene mérlegelni, hogy melyiküknek van rá nagyobb szüksége? Butaság. Ezt nem tudja eldönteni. Ezt senki nem tudja eldönteni. Lehet, hogy azt kell szem előtt tartani, hogy egyszer élünk? Meg azt, hogy magunknak mi legyünk a legfontosabbak?
Zsuzsát már fiatal korában is szerette, de aztán hagyta, hogy a másé lehessen. Valószínűleg ez nagy hiba volt. Soha nem tudhatja már meg, hogy mi lett volna, ha akkor összekerülnek. Az biztos, hogy nem született volna meg Barbara. Sőt Zalán se, Eszter se. Kár lett volna értük. Hallott már olyan esetekről, amikor ifjúkori szerelmesek megözvegyülve, összeházasodtak. Ebben az esetben ez nem alkalmazható, hiszen mégse várhatnak arra, hogy valaki meghaljon. Egyébként is nagyobb a valószínűsége annak, hogy Kinga fog megözvegyülni. Remélhetőleg még nagyon sokára.
Most kell döntenie, amíg még a szex is számít! Barátok később is lehetnek. Állítólag a férfiak ebben a korban bepánikolnak. Lehet, hogy erről van szó? Fiatal barátnő, sportkocsi. Ezek a látható jelei a kapuzárás előtti kétségbeesésnek. Zsolt még a gondolat ellen is tiltakozott. A barátnője nem is annyira fiatal, korban éppen hozzá illik. Igaz, a lánya is nagyon tetszik, könnyen el tudná csábítani, ha akarná, de hát nem akarja. Miért is akarná? Mégiscsak a fia barátnője. A sportkocsit pedig gyorsan el is adja. Nem a látszat miatt, hanem – mitagadás – nehezen mászik már ki belőle. Kényelmesebb egy magas építésű autó.
Jó lenne ezeket a dolgokat valakivel megbeszélni. Legalkalmasabb lenne erre egy idegen ember. Van is ilyen „szakma” Valami pszihé-dokinak hívják. Na, de az az amcsik dilije. Itt megfelelne egy akármilyen, utca embere. Egy idegen emberhez sokkal könnyebb őszintének lenni, pedig azt egyáltalán nem érdekli, de talán éppen ezért. Akit elhagyni készül, azzal mégse beszélheti meg a vívódását. Nem várhatja el a megértését.

A helyzet Szántódon megfelel a várakozásoknak. Várakozni kell. Lassan halad a sor. Zsolt teljes lelki nyugalommal tűri. Megszólal a telefon. Ekkor veszi csak észre, hogy már három hívása is volt.
– Hol vagy egész nap és minek van neked telefonod? – dörrent rá a hívó fél bemutatkozás helyett, de a felesége hangját természetesen felismerte. A kérdés nem tűnt számonkérésnek.
– Nincs jobb dolgotok, mint engem hívogatni? – vág vissza szintén mű-felháborodva. – Tizenhárom hívásom volt. Ezzel töltöttétek a napot? Itt várok egyébként a kompnál. Jöttök elém? Igaz, fogalmam sincs mikor érek át.
– Hova menjünk eléd? Nem gondolod tán, hogy még most is a vízen vagyunk. A klubból meg minek menjünk ki kétszáz méterre? Magad is odatalálsz. Nem? Várjál egy kicsit!… Azt mondja Barbara, hogy kisétálnak eléd, bár nem tudom minek….Azt mondja, sétálnak. Sétálnak annak örömére, hogy az egész napos himbálózás után végre szilárd talaj van a lábuk alatt. Holnap egyedül vitorlázol, mert nekünk elegünk volt.
– Leteszem – vágott közbe Zsolt – Indul a sor. Azt hiszem, erre már felférek, készíthetitek a vacsorát.
A behajózás nem tart sokáig. Most nem utolsóként állt fel a kompra mint reggel, igaz, csak egy kocsit engedtek fel utána. Alig indulnak el, a másik hajó már áll is be a helyükre. Három komp van beállítva, mégis alig győzik. Úgy látszik, mindenki a rossz oldalra érkezett.
Zsolt türelmesen ül a kocsiban. Zsong az agya. Az egész napi élmény alig fér meg benne. Arra gondol, hogy most biztosan nem tudna meditálni, hiszen a gondolatok olyan kavarodása van a fejében, amit képtelen lenne uralni. Kár is lenne ezzel próbálkozni. Félútnál mégis kiszáll, hogy mozogjon egy kicsit. A legtöbb jármű üres. Az utasokat még a parton kiszállították, a vezetők többsége pedig a felállás után csatlakozott hozzájuk. Neki most nincs utasa, nincs kihez csatlakozni. Eszébe jut a legelső balatoni hajóútja. Nem itt történt, hanem Badacsonyba kelt át az akkor még kicsi gyerekeivel és Kingával Máriafürdőről. Hosszú, unalmas út volt, el is bókolt közben egy kicsit. Akkor még nem tudott úszni és felmerült benne a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis kellene. Ma már nem okozna gondot partra evickélni, főleg ebben a keskeny szorosban. A kocsiját azért sajnálná. Egy ilyen balesetnek persze nem sok esélye van, hiszen nem fordult még elő a történelem során.
Nem tartott sokáig átkelni. Amint közelednek a parthoz, a vezetők beülnek a kocsikba, hogy mielőbb kihajózhassanak. Ezen a parton is akkora a tömeg, mint a délin. Zsolt, mihelyt alkalma van rá, félre áll. Igaz, már egészen a klub kapujánál sikerül, de nem megy be, hiszen valahol itt várnak rá a gyerekek. Kiszáll, körülnéz. Zalán a part felől integet, hogy az apja meglássa, amint igyekeznek felé.
– Nem láttál bennünket? – kérdezte kissé lihegve a sietéstől.
– Anyával találkoztál? – kérdezte Barbara lényegre törően.
– Ezért jöttetek ki? – kérdezett vissza Zsolt, miközben a szeme sarkából a fiát figyelte.
– Elmondtam neki, hogy ismeritek egymást. – kapta el az oldalpillantást a lány. – Ennél többet én sem tudok, csak éreztem, hogy valami titkod van. Nagyon zavart voltál tegnap a beszélgetésünk után. Örülnék, ha elmondanád, mitől rémültél meg.
– Minden a legnagyobb rendben van.
– Lehetne kicsit bővebben? – szólt közbe Zalán. Egy kis ingerültség érződött a hangján.
– Nem kis dologról van szó, nem kellene éppen itt, az út szélén megbeszélni.
– De igen. – mondott ellen a fia – Éppen itt az út szélén és éppen most. Ne kelljen találgatnunk. Tudni akarjuk, miről van szó, lehetőleg azonnal!
– Na, jól van. Zsuzsával, vagyis anyáddal – fordult a lány felé – viszonyunk volt. Inkább úgy kellene mondanom, hogy szerettük egymást. Legalábbis én őrülten szerettem, ő pedig elfogadta. Abból gondolom, hogy az ő szerelme nem volt olyan erős, hogy férjhez ment, miközben még tartott a kapcsolatunk. Titokban később is lefeküdtünk, vagyis megcsaltuk apádat. Tisztességes dolog, vagy sem, tény, hogy így volt. Nem hiszem, hogy tudott róla Rezső, de sok más falubeli legénnyel ellentétben, velem nem haverkodott. Én tudtam, hogy miért nem kedveljük egymást, de ő legfeljebb érezte. A tegnapi rémületem azért volt, mert a fogantatásod idején is tartott még a viszonyunk anyáddal.
– Őrület! – rémült meg Barbara. Zalán is erősen elsápadt.
– Lehet, hogy testvérek vagyunk?
– Nem, nem. Dehogy. – igyekezett Zsolt megnyugtatni őket.- Bár én is ettől féltem. Iszonyatos érzés volt, amikor felsejlett bennem ez a gondolat. Számotokra is borzalmas lenne…
– Nekem mondod? – vágott közbe Zalán
– Mondom, számotokra is borzalmas lenne, de én lennék az oka, ha ezért menne tönkre a kapcsolatotok. Ezzel a tudattal nekem kellene együtt élnem. Nem vagyok hívő, de most azt mondom, hogy isten megsegített bennünket.
– Hú, de megijedtem. – sóhajtott egy nagyot Zalán. – Akkor most adsz egy húszast Szent Antalnak?
– Adok fiam, adok. Bár most már minek?
– Anyának mit mondasz?
– Nem gondolom, hogy bármit mondanom kell. Azt elhallgatom, hogy ma elsősorban ezért mentem Pestre, de azt meg kell mondani, hogy a nászasszonnyal ismerjük egymást. Nincs ebben semmi, hiszen falubeliek voltunk.
– A viszonyotokat is megmondod? – kérdezte a lány.
– Majd később. Előbb-utóbb kiderülne. Soha nem titkolóztam, nem akarom most elkezdeni, úgyse lennék rá képes. Különben se tehet érte szemrehányást, hiszen vele csak később ismerkedtünk meg. Őt nem csaltam meg soha. A múltunkat nem tudjuk egyébként se megváltoztatni. Számotokra is javasolnám a jövőt illetően, hogy ha megesne, hogy félrelépsz akár te fiam, akár te lányom…na, jól van, nem vagy a lányom hál’istennek, de szívesen azzá fogadlak…szóval azt akarom mondani…
– Jól van, jól van apu. – vágott közbe ismét Zalán – Tudjuk, mit akarsz mondani, legyünk őszinték egymáshoz, soha ne titkolózzunk, bízzunk egymásban, meg ilyenek. Igazad van, ehhez fogjuk tartani magunkat. Mehetünk?
– Igen, Mehetünk. Szóval, - folytatta mégis az elkezdett gondolatmenetet – a megcsalás nem kizárólag egy másik személlyel létesített szexuális kapcsolat. A megcsalás az, ha becsapjátok, félrevezetitek egymást. Ha megjelenik a színen egy harmadik személy, az azt jelenti, hogy felül kell vizsgálni a kapcsolatot. Vagy kibírja a félrelépést, vagy nem, de soha ne hazudjatok egymásnak. Nem azért, mert nem illik, vagy, mert ezt kérem, hanem a saját lelki nyugalmatok, lelki harmóniátok érdekében. Nem tudom, de szerintem, nem lehet jó dolog hazugságban élni, állandóan a lebukástól tartva. Akkor persze valamit mondani kell, valószínűleg egy újabb hazugságot. Na, üljünk be! Nem adom itt tovább a bölcset.

Kinga és Eszter a teraszon üldögélt. Az asztalon gőzölgött a kávé az egyik üres széknél.
– Ezt nekem készítettétek ide? Milyen szeletek volt?
– Igen, az a te kávéd. Hallottuk az öreg csotrogányod csühögését és gyorsan megmelegítettük a déli maradékot. – ugratta Eszter.
– Milyen csühögés? Megnézném én a te Mazdádat ilyen idős korában, ennyi kilométer után. Majd az hogy csühög!
– Nem fogod meglátni apukám, mert nálam nem fog húsz évig szolgálni. A hajózás egyébként uncsi volt. Alig volt szél.
– Na, de Pesten se volt valami nagy hátszél. – kapcsolódott be Kinga - Elég lassan fújt vissza. Mi tartott ilyen sokáig?
– Mikor jöttetek vissza? – hagyta figyelmen kívül Zsolt a kérdést.
– Három óra körül. Azóta már aludtunk is egy jót. Mit végeztél?
– Találkoztam az ügyféllel, de semmi lényegeset nem tudok, hiszen csak három hét múlva megyünk el a helyszínre, felmérni a munkát. Viszont felvetette egy csereüzlet lehetőségét, de ahhoz el kell menni Nürnbergbe. Az öreg csotrogánnyal. – tette hozzá kissé megemelt hangon, a lánya felé fordulva.
– Egyébként jól eldumáltunk, de nem tudom, minek kérte ezt a találkozót.
– Vittél tolmácsot is? – csipkelődött Eszter.
– Nem kell a cukkolás! Egész tűrhetően elmotyogok németül, de most nem is volt rá szükség.
– Miért? Magyar volt a német? – tapintott a lényegre Kinga.
– Majdnem. Nem itt született, de jól beszéli a nyelvet.
– Vele töltötted az egész napot?
– Eltelt az idő. – válaszolt semmitmondóan. Az asszony elfogadta a választ, nem firtatta tovább.
– Biztosan csajozott a papa. – mondta Eszter, nagyot kacagva a saját szellemességén. Nem tudhatta, hogy nem is vicces, amit mond. Zsolt úgy érezte, hogy elvörösödött a feje, Zalán és Barbara tekintetét mindenesetre igyekezett elkerülni.
– Van valami kaja? – kérdezte, még mielőtt bárki reagálna a csajozásra, de egyébként is éhes volt kissé.
– Ma étteremben vacsorázunk. – jelentette be Kinga – Ha megfürödtél, mehetünk is.
– Akkor legalább valami nassolni való…
– Nincs. Igyekezz a fürdéssel, mi is éhesek vagyunk.

Az étteremben megint látták a tegnapi holland családot. Zsolt elhatározta, hogy megszólítja Dicket. Ma, úgyis találkozós napja van. Meghívja holnapra vitorlázni, ma este pedig csaphatnak egy nemzetközi szalonnasütést, vagy bogrács partit. Figyelte, hogy mikor fejezik be a vacsorát, és amikor már csak iszogattak, odaküldte a pincért. Mégse tartotta volna illőnek, hogy idegenként megszólítsa őket. A pincér mondta, hogy az az úr – s közben fejével Zsolt felé intett – beszélni akar önnel, ha nem tartja tolakodásnak. Elméletileg erre lehetett volna nemet is mondani. Dicknek „az az úr” egyáltalán nem tűnt ismerősnek, de kíváncsi volt, hogy ugyan mit akarhat tőle. A pincér visszatérve közölte, hogy menjen át az asztalukhoz.
– Excuse me… - kezdte Zsolt csillogtatni angol nyelvtudását, amely hagy némi kívánnivalót maga után, de erős gesztikulálással kísérve meg tudja magát úgy-ahogy értetni. Majdnem olyan jól, mint németül, de mitagadás, mégis a magyar az erőssége. A mostani helyzetben van némi reménye, hiszen úgy tapasztalta, hogy akinek nem anyanyelve az angol, azzal meg tudják egymást érteni. Szegényes szókincsével elmagyarázta, hogy nagyon régen ugyan, de már találkoztak, majd ezt követően sok évig leveleztek. Dicknek felcsillant a szeme, hiszen emlékezett a találkozásra. Régen is volt, meg csak egy alkalommal, az se tartott sokáig, nem ismerhette fel. Ezért mentegetőzött is, noha semmi oka nem volt rá. Felállva, két kézzel szorongatta „Szolt” kezét, s közben azt mondta, hogy akkor is nagyon örült a találkozásuknak, de most még jobban. (vagy valami ilyesmit) Kérte, hogy üljön le hozzájuk, de Zsolt elhárította az invitálást, mondván, hogy ő is a családdal van itt, nem akarja otthagyni őket. Mindannyian sokan lennének egy asztalhoz – mondta, miután Dick örömmel megismerkedett volna a családdal. Javasolta, hogy ha végeztek a vacsorával, találkozzanak a mólónál, megmutatja a hajóját, s majd ott tenni fog egy ajánlatot.
A családhoz visszatérve azon gondolkodott, hogy ugyan jól értették-e a hollandok, amit mondott. Nehogy azt gondolják, hogy a hajót akarja eladni nekik.

A két család szinte egyszerre állt fel, és már az ajtótótól együtt vonultak. Közben mindenki mindenkinek bemutatkozott, de természetesen ebből senki, semmit nem jegyzett meg. A hollandok heten voltak. Dick, a felesége, két lányuk és a fiuk, a vejük, és az unoka, egy hat-hét éves fiú. Zsolt büszkén mutatta a család hajóját, amit a vendégek elragadtatással dicsértek, ahogy azt ilyen esetben illik. A vő – akit Henknek hívtak - kérdezgetett is, mivel ő szintén vitorlázik. Ez ugyan nem egy versenyhajó, mint az övé, de vitorla, az vitorla. Zsolt nehezen értette a kérdéseket, ezért átpasszolta Zalánnak a lehetőséget, hogy tájékoztassa az érdeklődőt. A fiataloknak már nem jelent gondot az angol nyelv, de még vitorlázási ismeretből is sokkal jobb a fiú, mint az „öreg”. Ez persze így van jól, így kell, hogy természetes legyen. Dick elmondta, hogy ő nem jártas ebben a sportban, inkább a korcsolyázás áll hozzá közel. Abban minden duchman jó, éppen úgy, mint a magyarok a lovaglásban. Ezen aztán jót nevettek, pedig a hollandok nem is gondolták, hogy ez a hasonlat mennyire nem igaz. Ezután megbeszélték a közös programot. A hajó négy személyes, de ha hatan szállnak fel, még az is csak a fele a társaságnak. Aztán persze kiderült, hogy szó nincs arról, hogy mindenki ki akarna menni holnap a vízre. Nem is volt nehéz összeállítani a legénységet. Henk, Zalán, meg a két öreg. Na, meg talán az unoka, mint hajósinas. A lányok megbeszélték a holnapi közös vacsorát, bár ez se volt egyszerű. A holland öregasszony sokáig ragaszkodott hozzá, hogy a vitorlázásért cserébe, ő látja vendégül a magyar családot. Csak hosszas győzködés után engedett, Nem igazán az evésről szólt a program, hanem egy magyar specialitást akartak Kingáék nekik megmutatni. Körbe ülik a tüzet, botokra szalonna szeletet tűznek, aminek a kisült zsírját kenyérre csurgatják. Hasonlót csinálnak a lengyelek is, de ők máglyával, hosszú botokkal és természetesen állva, hiszen a tüzet nem tudják megközelíteni.
Miután mindezt megbeszélték, elköszöntek a holnapi viszontlátásig.

A nap hátralévő részét Zsolt a teraszon töltötte, a lánya társaságában, hiszen még nem is volt alkalmuk beszélgetni. Romantikusabb lett volna reggel együtt nézni inkább a napkeltét, de azt többnyire egyedül kell csodálnia, hiszen senki nem szeret korán kelni a családból. Holnap is csak reggeli után fognak kihajózni, pedig a vízen is csodálatos a hajnal. Majd, talán vasárnap reggel lesz rá alkalma. Ha más nem is, de talán ez a holland fiú biztosan kimegy vele.