Hallottam olyan sváb kőfaragókról, akik féltették a tudásukat. Egymás közt németül beszéltek, ha valamelyik magyar segéd, vagy inas figyelte a munkájukat, úgy fordultak, ne lásson rá mit csinálnak éppen. Ha fölé álltak, letette a szerszámot, s valami mással foglalta el magát, míg amazok elunták a bámészkodást. Hallottam magyar ácsmesterről is, aki megbotránkozott azon, hogy a segéd meg tudta szerkeszteni a tetőt, holott ő nem mutatta meg neki hogyan kell.
A másik véglet, amikor gyakorlott dolgozókat a mester folyamatosan okítja egyszerű, magától értendő dolgokra is. De vannak az élet egyéb területén is kéretlen tanácsadók. Magam is beleestem nemrég ebbe a hibába.
- Drótkefével hatékonyabb – szóltam oda egy fiatalembernek, aki súrolókefével takarított egy síremléket
- Jó napot! - jött a válasz.
A francba! Most bunkó voltam. Illett volna előbb köszönni!
- Jó napot kívánok! Látom, nagy munkába fogott. Sikerül megtisztítani? Aha, szép lesz. Ha nem haragszik, adnék egy tanácsot, mint gyakorló sírkőtisztító, hogyan lenne könnyebb....
Valahogy így kellett volna indítanom. Aztán reagált volna rá a megszólított. Vagy hárít, vagy kíváncsi. Ettől függően lehetett volna adni az okosat, vagy további jó munkát kívánva elköszönni. Nem pedig egyből belepofázni kéretlenül! Na, ezt elszúrtam, de mindegy, aligha találkozunk máskor. Ha mégis, nem ismernénk meg egymást.
Én szívesen megosztom nem túl jelentős tudásomat másokkal. Viszont mégse lettem volna jó pedagógus, mert úgy gondolom, hogy amiket én tudok, azt tudja más is, hiszen olyan magától értendő dolgok. Van persze kivétel. Egy munkám során a gödörből szóltam ki a fiatal alkalmi segédemnek:
- Bandus! Add má' le nekem azt a zsákot, de vigyázz, mert....na, már mindegy - hagytam aztán félbe a figyelmeztetést, mert ekkorra már ki is szakadt a zsák, amint beleakadt a rendetlenül szétszórt deszkák egyikébe.
Bizonyára azért láttam ezt előre, mert magam is jártam hasonlóan. Másik esetben se volt időm figyelmeztetni a segédemet, hogy ne cibálja olyan vehemensen az idő rágta kőkeresztet, mert ha eltörik, a lendülettől kénytelen átszaladni fölötte, s a rövid nadrágja szárát eltépi majd, mint korábban az enyémet. Na, neki nem csak a nadrágja, de combja is sérült a szilánkosra szakadt kőtől.
Vagy éppen ez lenne a pedagógia lényege? Az, hogy amit én már megtapasztaltam, ne kelljen másnak is?
A télen egy olyan munkaterületen dolgoztam, ahol iszonyatos mennyiségű kőburkolatot kellett felrakni. Nekem ugyan nem volt ezzel dolgom, de itt is beleestem abba a hibába, hogy kéretlenül adtam tanácsot a kollégának, hogyan lehetne ügyesen elhasítani megfelelő méretűre a követ. Elsősorban megfelelő szerszám kellene...
Ha nem, hát nem. Kínlódjál wazze!
Aztán mégis kénytelenek voltunk néha konzultálni, mert sokszor akadtak csatlakozási pontok, korrigálni kellett néha egymás hibáját, de ez belefér az építőiparba. Nem nagyon lehet a körülményekre hivatkozni, mert a határidő, az határidő. Sokszor a minőségből is engednek, mert egyszerűen nincs már idő kijavítani. Az említett kőburkolást több csapat végezte, hiszen nagyon sok volt, és az idő sürgetett. A legkésőbb beállt brigád nem igazán sziporkázott, de mellényük azért volt, nem akármekkora. A csoportvezető még Amerikában is dolgozott, meg németben, meg angolban.
- Mit csináltál ott? - jött belőlem önkéntelenül a kérdés, hiszen sok ismerősöm dolgozik külföldön mindenféle, a képezettségével köszönőviszonyban se lévő munkaterületen.
- Ugyanezt.
- Ühm.- nyugtáztam a választ, noha azt kellett volna kérdeznem, hogy miért hagytad ott?
Ha nem is akkor rögtön, de miután áradozott a kinti körülményekről, a kimagaslóan jó fizetésről. Nem kizárt, hogy a munkája minősége hagyott kívánnivalót. Igaz, azt mondta, hogy nem kell kiválónak lenni, hiszen ott egy közepes magyar kőművest is nagyon megbecsülnek. A kintiek nem tudnak olyan jól dolgozni, mint mi. Nem tudom, milyen minőségben dolgoznak az amerikai, brit, német...vagy az odavetődött bármilyen nációbeli kőművesek, de ez a „tesó” itt mindenesetre összekeverte a rusztikus és a gányolt felület fogalmát.
Na, de szorít a határidő, át kell adni a beruházást, nincs idő visszabontani...
A problémám azzal van, hogy a "remek elgondolásai" nem minőségi munkát eredményeznek és amit ő elszúrt, azt nekem kell javítani. Ezek után meg még neki áll feljebb. Pedig nem dorongolom le. Én is hibázok, ő miért ne tehetné?
