2024. május 20., hétfő

Gyorskeresés

Találkozások

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

- Jó napot! - köszönt rám az idős úr.
- Szervusz. Mi ismerjük egymást – válaszoltam.
Reméltem, hogy majd felderül az arca a felismeréstől, de fogalma nem volt, ki lehetek. Odaléptem, kezet nyújtottam, próbáltam segíteni, hogy felismerjen.
- Marikának vagyok a sógora
- Milyen Marikának?
Erre azt kellett volna mondanom, hogy kinek a felesége, de az nem lett volna igaz. Ebben az esetben persze mellékes lett volna, hogy rég elváltak. A feleségem segített a felismerésben, hogy mondta Marikának az asszonynevét. Nem hazudott, hiszen a válás után megtartotta azt. Na, így talán már beazonosíthatta, ki a Marika, de a biztonság kedvéért megkérdezte, kinek a temetésére várunk. Engem viszont még most sem ismert. Nincs ugyan jelentősége, de azért még próbáltam adni valami kapaszkodót.
- Kilencvenkettőben együtt voltunk kirándulni
- Az se most volt már.
Nem erőltettük tovább a dolgot. Lényeg, hogy azon a helyen és időben van ahová, és amikor jönni akart. Elment venni egy szál virágot. Annyira nem ismertem, hogy tudnám a korát, de 80 körüli lehet. Nagyjából tíz éve élhet egyedül, s egy férfiembernek ennyi idő sem elég, hogy határozott, talpraesett legyen. Az asszony hiánya nagyon meglátszik rajta.
Több szó nem esett köztünk. Ő elment a virágoshoz, én pedig hordtam a csokrokat, koszorúkat a furgonból a ravatal elé. Egy hozzám hasonló korú idős úr – arcán maszkkal – épp letett egy csokrot. Kíváncsian fürkésztük egymás arcát, nem tudtam kit kellene benne felismernem.
- Nem ismersz – tette helyre a dolgot, majd elmagyarázta, milyen rokoni kapcsolatban áll az elhunyttal. Valóban nem ismerem.
A későbbiekben a feleségével együtt az egész szertartás alatt a kápolna falánál álldogáltak. Tudtam, hogy ők azok, akiket nem ismerek. A jelenlévők többségét viszont igen, bár nem volt könnyű mindenkit beazonosítani. Akikkel néhány éve is találkoztunk - egykori szomszédok, barátok, munkatársak – üdvözöltük egymást, ejtettünk néhány szót a közös kapocsról, aki sokszor megkísértette a sorsot, csoda, hogy eddig is bírta. A búcsúztató majd elmondja, mennyire jó ember volt, de ezt így szokták. Nem azt hangsúlyozza ki, hogy makacs volt, hanem erős akaratú. Ebben a formában is igaz. Akinek ez a munkája, tudja hogyan kell csavarni a szavakat.
A közvetlen család a kis asztalka két oldalán foglalt helyet, amelyen az urna állt. Előtte a virágok, azon túl az üres székek sora. Egy „idegen” öregasszony ült le elsőnek. Ezután sikerült rávenni a feleségemet, hogy mi is üljünk le. Az öregasszony kéretlenül megmondta, miféle rokonságban állt az elhunyttal.
- Akkor mi ismerjük egymást
Valóban. Nekem már akkor ismerős volt, mikor mögé ültem, de az eltelt negyedszázad kissé elhomályosította az emlékezést.
A menetet én vezettem a sírhoz, magam előtt tartva az egyik fiú koszorúját, majd rohantam vissza a többiért, hogy ott legyenek, mikor ráteszik a fedlapot. A temető egy magasabb pontján távolról szólt a tárogató. Elhangzott az „il silenzió” s ezzel befejeződött a szertartás.
A ritkán találkozó rokonok még sokáig beszélgettek a kapuban, majd kénytelenek voltak félreállni, mert egy másik vállalkozás készülődött a következő szertartásra.
(Gyula bá' hozzátartozó, és a „tv” munkatársa.)

Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.