Találkoztam a szomszéddal. Normális esetben ez akkor lenne újság, ha valamelyikünk időközben elköltözött volna, és most visszalátogatott a régi lakóhelyére. Nem, nem ilyesmiről van szó. Itt lakunk évtizedek óta egymással szemben. Ha kinézünk az ablakon, nagy esély van arra, hogy látjuk egymást jönni-menni, mégis ritkán találkozunk. Fiatal korunkban még cégnél is együtt dolgoztunk, majd amikor vállalkozó lettem, sokszor dolgozott nekem napszámban. Sőt! Még hajdanán zenéltünk is együtt. Amikor katonaságtól hazajöttem, mindig meglátogattuk a családját a menyasszonyommal, majd később a feleségemmel. Amikor építkeztünk, kölcsönösen dolgoztunk egymás házánál, később évekig összejártunk, elpanaszolni aprócseprő gondjainkat, eldicsekedni örömeinkkel. Ez eddig rendben is volt, ez így lenne normális. Nem csak velük jártunk össze, hanem nagyon sok más szomszéddal is, hiszen ez akkor egy új utca volt. Hasonló korúak voltunk, hasonló gondjaink voltak, hasonló korúak voltak értelemszerűen a gyerekeink is, akik együtt játszottak, együtt veszekedtek, verekedtek, majd békültek ki. Hol egyikünk, hol másikunk építkezése akadt el főként valamilyen építőanyag hiánya miatt, vagy a hitel hiánya miatt. Volt mindig mit kitárgyalni. A házak előbb épültek mint az út, ezért sok esetben az „út” járhatatlan volt, gyalogosan is inkább a házak mögött közlekedtünk, hiszen sehol nem volt még kerítés. A harmadik szomszédban volt egy szalonnasütő, ahol gyakran összesereglett a szomszédság.
Aztán felépültek a kerítések. Kizártuk magunkat egymás életéből. Nem lehetett csak úgy „torony iránt” átszaladni, így inkább nem mentünk körbe a kapu felé. Igaz, az elején említett szomszédom nem épített kerítést, mégse keressük fel gyakrabban, mint bárki mást. A kerítéstelensége inkább csak bosszúságot okoz számára, mert sok autós kihasználja a lehetőséget, és kocsifordulónak használja az előkertjét.
Az utcánk két ütemben épült. Az újabb szakasz lakói pontosan úgy jártak, mint mi. Sokszor összejártak amíg építkeztek, a gyerekeket sétáltatták együtt, esténként közösen töltötték idejüket. Aztán ott is felépültek a kerítések. Néhányan fizető-vendégeket fogadnak, de az nem barátság, az üzlet. Lehet, hogy a kapcsolatok alakulása így a természetes? Így a normális?
Az elején említett szomszédom felesége felvetette a lehetőségét annak, hogy ha majd nyugdíjasok leszünk, többször összejövünk, mert lesz időnk. Nem hiszem, nem az idő a probléma. Abból most is van bőven. Változik a természet, mint ahogy a Józsi bácsi mondta Mátraderecskén. Ja, azt nem mondtam még?
