Bözsi néni, nagyon kedvesen fogadta a rég nem látott vendéget. Kedvessége, vagy inkább túláradó nyájassága szinte már kellemetlen volt, pedig csak úgy viselkedett, ahogy mindig szokott. A vendég emlékezett erre a „cigánykodó” viselkedésre még gyerekkorából.
- Megismertelek kedves. – simogatta a karját, az arcához egészen közel hajolva – Pontosan olyan vagy, mint szegény édesanyád volt. A jóisten nyugtassa – tette még hozzá. Ő is nagyon szép asszony volt. Üljetek mindjárt asztalhoz, hiszen már régen elhúzták a delet.
Ebédre Tibi is hazajött. Nem csak a vendég miatt, hiszen legtöbbször bezárja délben az üzletet vasárnap is. Az utóbbi néhány évben, amióta az idegenforgalom kikerült a település centrumából, alig van forgalom.
A kiadós ebéd után kiültek az északi tájolású teraszra, ahonnét gyönyörű panoráma nyílt az alig 3-4 km távolságban lévő hegyekre.
– Már el is felejtettem, hogy ez ilyen szép. – mondta Zsuzsa elmélázva, szinte csak magának, miközben a kávéját kavargatta.
– Nekünk mindennapos látvány, – kezdte magyarázni Tibi – de néha, amikor kiülök ide a nyugágyba, én is elgyönyörködöm benne. Jó ötlet volt, hogy így tájoltuk a házat. A sógorom kiröhögött, amiért északi teraszt építettünk, de később azt mondta, hogy nekem volt a legtöbb eszem, mert ő soha nem tud kiülni a nyugati oldalra.
Zsuzsa kérdőn nézett rá, nem értette, miért mondja.
– Annak idején én se gondoltam át előre, egyszerűen ilyen volt a terv. Csak később tapasztaltam meg, hogy csupán nyáron szoktunk kiülni, amikor egyébként dög-meleg van. A déli, de főleg a nyugati teraszon megszorul a meleg. Itt szinte mindig árnyék van, csak hat óra után süt be a nap, akkor meg már nincs olyan nagy ereje, ki lehet bírni.
– Ühm. – dünnyögte helyeslően a vendég – Valóban így van. Egyébként hogy vagytok, mi újság a faluban? Jól megy az üzletetek? Amikor elkerültem innét – százharmincöt évvel ezelőtt – szúrta közbe fanyar mosollyal – még nagyon álmos kicsi falu volt, de azóta nagyon fellendült az idegenforgalom mindenfelé. Gondolom itt is. Volt a tanácsnak egy kicsi kacsaúsztatója, biztosan fejlesztettétek, hiszen egy időben nagyon nyomták a termálfürdőket.
– Tényleg nagyon elszakadtál a szülőfaludtól, ha még itt tartasz. Semmit nem tudsz?
– Hát tényleg. Tényleg nem. Évente egy-két alkalommal hazajöttem a temetőbe, de senkivel nem beszéltem. Már akkor se tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal, amikor Zsarátnokra költöztünk. Pestről meg főleg nem. Ma már majdnem egyedül vagyok, lehet, hogy ezután gyakrabban jövök.
– Hozzánk bármikor jöhetsz, örülni fogunk neked. – jött ki a házból Sára egy gyümölcskosárral. - Hozd el majd a lányodat is!
– Jó lenne a régi bandát is összehozni egyszer. – sóhajtott Tibi, miközben a cigijét kotorászta a majdnem üres dobozból. – Persze nem lenne sok értelme, de egy kicsit nosztalgiázhatnánk. Ilyen nagy távolságból már nagyon szépek azok a csetlő-botló művészinek semmiképp nem nevezhető produkciók, amit akkor zene gyanánt csináltunk.
– Nem ígérek semmit, de talán Parázs hazajön. Na, inkább nem is mondtam semmit.
– Mi van?
Tibi elvesztette a fonalat, de hiába unszolta, Zsuzsa nem volt hajlandó többet mondani. Így a házigazda volt kénytelen mesélni a falu történetét egészen onnét kezdve, amikor Zsuzsa elköltözött. Majdnem úgy mintha egy idegennek mondaná el, csupán annyi különbséggel, hogy néha belebonyolódott a rokoni szálak magyarázásába. Mert azt fontosnak tartotta megértetni, hogy ki kinek a kicsodája. Néha a felesége is próbált besegíteni, így természetesen viták alakultak ki azon, hogy melyik közös ismerőshöz kapcsoljanak olyan személyeket, akit a vendég nem tudott hova tenni. Legtöbbször persze inkább rábólintott akkor is, ha nem értette kiről beszélnek.
– Kétlaky György – biztosan emlékszel rá, még itthon laktatok, amikor hazajött Pestről népművelőnek – afféle örökmozgóként tesz-vesz saját állítása szerint a köz javára. Irigyei azt terjesztik, hogy kereskedelmi mennyiségben helyez el lengyel vendégeket a falusi vendéglátás című magánházánál. Szívjóságból (?) közvetít is más szállásadók felé. Aztán egy hétvégére nyugodt lélekkel kiszámlázza a felügyeleti szervként is működő Polgármesteri Hivatalnak a 80-100 vendégéjszakát. Hülye lenne, ha nem tenné, hiszen a hivatalban senki nem teszi szóvá, hogy nem erre szól a vállalkozása. Nemzetközi üzlettársa – Wojtek Bohemsky – szerint a Gyuri egy skizofrén egyén. Annyira ellentmondásosan viselkedik, mintha két ember lenne. Persze Wojtek is egy jófirma. Szerény gázsiért vállal közületi tolmácsolást, bár csak konyhanyelvi szinten, cserében Kétlakyval közösen belekavarnak a húsosfazékba. Olyan alaposan, hogy még a vendégek reggelijét is lefölözik. Financiálisan értendő. Ezt tutira mondom, hiszen nálam rendelték meg a kaját. Szerintem éhesek maradtak a vendégek, de erősen korlátozott volt az összeg, amiből ki kellett hoznom. Egyikük meg is kérdezte, hogy mennyiért adom. Aztán leesett az álla, mert ő ennek a dupláját fizette.
Éveken keresztül dolgozott programigazgatóként, sok esetben zsebből fizette a fellépő művészeket. A hatalom szemet hunyt a lazán kezelt számlaadása fölött, hiszen ezért cserében egyedül mindent elintézett. Vitathatatlanul energikus ember, amiért legalább annyian utálják, amennyien ismerik. Na jó, talán van néhány kivétel, hiszen van neki családja is, noha ettől még egyedül él, de hát a hozzátartozók, ha nem is elfogultak, elnézőbbek másoktól. Esetükben nem beszélhetünk határozott utálatról, inkább csak szégyenlik őt.
Hiztéri Péter egykorvolt magánvállalkozó most a polgármester. Ne tudd meg, mit művelt, amikor első nekifutásból nem sikerült megnyernie a választást. Aztán a falunak elege lett a civakodásból. A Péter helyét elfoglaló polgármester se nagyon remekelt, nem lopta be magát az emberek szívébe. Híján volt a jóindulatnak, s ez meg is látszott rajta. Amikor eljött az alkalom, megválasztották Hiztérit, hiszen azelőtt is sokat nyüzsgött Kétlaky rendezvényein, sokan azt hitték, csak a faluért él. Egyébként se kutyája, se macskája, nem kötelezte el magát senkivel és semmivel, minden idejét rááldozhatja a falura. A korábbi tevékenységéről a legjobb barátja, Tengódi sporttárs azt mondta, - őt nem ismered, mert nyugdíjas korában települt ide - hogy a Peti nem csinált semmit, csak szaladgált. Tulajdonképp formailag semmi hiba a mostani munkájával, csak mivel nincs a községnek pénze, kénytelen volt ott folytatni, ahol a helyi rendszerváltozás előtti elvtársak abbahagyták. Az idegenforgalom fejlesztését nem lehet leállítani, hiszen erre települt rá a lakosság. Jobb híján a tulajdonjogot kellett kiárusítaniuk…
– Na, szóval röviden: – mondta közel egy óra múltán – Akik az „átkosban” helyzetben voltak, lenyúlták a falut. Akik megpróbálták ezt megakadályozni, azok rendszerváltónak gondolták magukat, de úgy jártak, mint országos szinten a rendszerváltók. Belefulladtak a feladatba, aztán pedig jött a visszarendeződés. A tanácsi kacsaúsztató – ahogy Te nevezted – felkapott, hangulatos strand lett, aztán pedig pénz híján leromlott. Az egykori „vörös bárók” még rá is segítettek. Hozzá nem értő vezetőre bízták, a termelt nyereséget kivették, aztán mikor már jó keveset ért, töredékértéken méltóztattak megvásárolni a többségi tulajdont, apportként bevitték az új, most már teljesen magánkézben lévő strandjukba. Területileg jól elkülönült a régitől, ekkorra már felépítették köré az üdülőfalujukat. Most ott tartunk, hogy külön önkormányzatot akarnak. Az ófalu már így is teljesen le van gatyásodva. Már iskolánk sincs. Zsarátnokra járnak a gyerekek busszal. Na jó, - helyesbített, amikor a felesége beleszólt – az alsósok itthon járnak. Óvodánk is van. Az újfaluiak felkínálták, hogy vásároljuk vissza a régi fürdőt, de hát nincs is miből. Na meg a hatóságok egyszer már bezáratták, kinek vannak százmilliói még a rendbetételére is? A vízzel lehetne valamit kezdeni, amíg az újfaluiak ki nem előznek ebben is. Legalább egy palackozó üzemet kellene összehozni. Megérdeklődtem, lenne rá vevő, de hát senkinek nincs pénze. A kocsma, na jó, vendéglő – helyesbített ismét – elég jól eltartja a családomat, de itt van ez a két legény, egyik se keres, és az isten pénze se lenne nekik elég. Szívesen betársulnék, de egyedül nem megy.
– Lassan indulnom kellene – nyújtózott egy nagyot a vendég – nem akarok későre maradni. Már így sem úszom meg a csúcsforgalmat. Holnap meg munkanap.
– Maradj még! – javasolta Sára – Várd meg, amíg a többi pesti hazaér!
Hiába próbálták hárman is marasztalni. Sűrű bocsánatkérések közepette – amiért hívatlanul beállítva elrabolta a délutánjukat - elbúcsúzott.
Nem a megszokott irányban hagyta el a falut, így a Tibi által elmesélt „Újpóri” előtt vezetett az útja. Az idegenforgalmi központ sorompója előtt fekete ruhás, kopasz biztonsági őr posztolt. A parkoló padjain és kempingasztalokon helyi őstermelők kínálták kertjük gyümölcseit a vendégeknek. Egy hirtelen gondolat arra késztette, hogy megálljon. A parkoló-őr azonnal be is hajtotta rajta az előírt, meglepően magas tarifát.
Az árusokat figyelte, hátha lát köztük ismerőst. Látott. Azt viszont nem tudta, hogy Rozi, vagy Rézi néninek szólítsa. Ez persze nem jelenthet gondot, legfeljebb kerüli a megszólítást.
– Csókolom! Biztosan nem tetszik megismerni, mert már nagyon régen elkerültem a faluból. Tóth Zsuzsa vagyok, a Bélának a lánya, az alvégből.
– Hát kedves, tényleg nem ismerlek, bár így hogy mondod…
A többi asszony is közelebb húzódott. Nem volt semmilyen forgalom, mindenki az egyetlen idegen felé fordult. Egyikük kirívóan fiatal volt és ismerősnek is tűnt. Lehetett kb 40, a többiek viszont mind nyugdíjas korúak.
– Téged azt hiszem, ismerlek – fordult felé Zsuzsa – Éva ugye?
– Még szép – szólt széles mosollyal – Engem régebben is ismert mindenki.
– Főleg a fiúk – szólt be röhögve egyik asszony.
– Ez itt micsoda? – mutatott karjával az épületegyüttes felé. Régebben nem volt itt semmi, néha még vetés se, most meg egy új város nőtt itt ki a földből.
– A mi földünkből! – szólt be ismét az előbbi bekiabáló.
– Maradjá má’ Mari! Nektek nem is vót itt fődetek.
– Úgy értem, hogy a falujé! Jó szétosztották a téeszt, aztán ezek meg – intett a kapu felé, mintha legyet hessegetne – jó potyán megkaparintották. Egyikük kisz-titkár volt, meg ügynök, a másik meg tanácselnök valahol, a harmadik is valami elvtársi főkutya. Eh! – legyintett lemondóan. – Minket meg sokszor még innét is elzavarnak.
– Valami üdülőközpont? A falu fürdője…
– Az amott van, – mutatott a Mari egy irányt, de a fáktól meg a házaktól arrafelé nem lehetett ellátni – eszi az enyészet. Ezek – intett ismét a sorompó felé – bezáratták.
– Az is ezeké. Nem?
– Dehogyis! – vette át a szót a fiatalasszony. Ki mondta? Az a falué.
– Most jövök a sógorodtól, ő mesélte.
– Nem jól tudja a Tibi. Ezeknek – intett ő is ugyanúgy, mint a Mari néni – volt egy cégük, tanácsi eredetű persze az is, ami megvette azt az üdülőt közvetlen a strand mellett, amelyik akkor lett eladó, amikor a nagyvállalatok sorra megszűntek. Póri önkormányzatának – vagyis nekünk – elővásárlási joga lett volna, de nem azt vették meg, hanem egy megszűnt katonai bázist. Azzal is jól járt aztán valaki.
– Azért azt, mert arra helyi vállalkozók pályáztak, – kiáltott közbe ismét a Mari – oszt nehogy az övék legyen.
– Szerintem is. – folytatta Éva – Aztán, mikor már jól lelakták az üdülőt, eladták valami baromi drágán az önkormányzatnak, amelyiknek soha nem volt pénze, de vettek fel hitelt. Húsz évre eladósították a falut. Ezeknek persze – intett ismét a sorompó felé – rögtön lett pénzük, abból kezdték el építeni az üdülőkomplexumukat. A termál-kutat már korábban megfúrták. Az volt a feltétel ahhoz, hogy az egykori elhárító-tiszt hatalomra segítse Híztérit. Tudod, az most a polgármester.
– Bocsánat – kapta elő megszólaló telefonját Zsuzsa, majd néhányat hátra lépett, hogy kissé eltávolodjon az asszonyoktól.
– Zsolti vagyok. Nem zavarlak?
– Nem, nem – mondta kissé riadtan. Meglepte a hívás.
– Egész nap te jársz az eszembe. Kissé felzaklatott a tegnapi találkozásunk.
– Gondolod, hogy engem nem? Azt persze én nem mondhatom, hogy kissé, mert engem nagyon.
– Hol vagy, mit csinálsz?
– Nem fogod elhinni. Hazajöttem Póriba. Van itt egy új falu. Te tudtad?
– Hát persze. Én csak Zsarátnokra költöztem, oda meg áthallatszanak Póriból a hírek.
– És te?
– Én? Ja! Kinn vagyunk a vízen. Régi holland ismerőssel futottunk össze véletlenül. Velük vitorlázom. Nem sokat tudunk beszélgetni, de azért jól elvagyunk. Te Zsuzsa! Találkozzunk!
– Ne. Kicsit még emésztem a dolgot. Majd felhívlak.
– Mikor?
– Kérlek, ne sürgess! Szia.
Elköszönt az asszonyoktól, beült a kocsiba és várt. Nem tudta mire, de nem kívánt elindulni. Csak ült sokáig mozdulatlanul. Tekintete egyenesen meredt a semmibe. Hosszú percek teltek el így. Egyszer csak úgy érezte, mintha valaki figyelné. Jól érezte. A parkolóőr épp azon tűnődött, megkérdezze-e, hogy mi baj van, hogy segíthet-e valamit.
– Mit bámul? – förmedt rá Zsuzsa, amitől ő maga is meglepődött. Nem szokott goromba lenni, de most talán a rendkívüli helyzet hozta ki belőle. A saját durvasága kizökkentette a mélázásból.
– Na, gyerünk hazafelé! Holnap meló.
