5. nap
Az átkelés

Még alig derengett a hajnal, amikor felbőgtek a hatalmas motorok. Sokan erre ébredtek, pedig legalább tíz percig tartott, amíg minden kocsiban felkiabáltak valakit a tisztek. A lámpákat még fel kellett kapcsolni, hogy megtalálják azt a mélyen a löszdombba bevágott utat, amelyen tegnapelőtt lejöttek a folyóhoz. Aki az élen haladt, bizonyára tudta, hogy hová mennek, a többi pedig követte. Valójában megint nem mentek sehová, csak elfoglaltak egy kiindulási pontot, ahol várták a harc-imitáció kezdetét.
Egy nyílt terepen, fenn a dombtetőn, menetoszlopban várakoztak. Valaki tudni vélte, hogy 8-kor kezdődik a gyakorlat. Akkor jönnek majd Szolnokról, vagy Kecskemétről a repülők. A katonák a tiltás ellenére kimásztak a kocsikból, hogy jobb híján futkározással melegítsék fel magukat, bár most a tank sem volt túl hideg, hiszen a motor felmelegítette kissé. Aki nem mászott le, az a toronyban kuporgott, s dideregve csodálta a napfelkeltét.

Az ég borult volt. A fejük fölött mintha szürke vattapaplant terítettek volna ki. A szél gyengén fújt, fokozva ezzel a fiúk hidegérzetét. A látóhatár peremén nem volt nyoma sem a felhőknek. A távoli hegyek kontúrja, erősen kirajzolódott. Mélykék színük szinte feketébe hajlott, míg a szélfútta ég, a peremén szinte fehéren világított. A vattaszerű felhő szegélye, kelet felől szinte izzott, ahogy a felkelő nap erős sugarai megtörtek rajta. Valójában nem volt hideg, legalábbis téli viszonylatban nem. A hőmérséklet fagypont körüli, de amikor jön fel a nap, mintha sokkal hidegebb lenne. Amint feltűnik a napkorong, vakítóan hasít az ember szemébe. Nem olyan bágyadt vörös, mint az elmúlt napokban volt. Szép idő lesz az átkeléshez. A meghívott fejesek gyönyörködhetnek majd a tribünről. Akkorra, bizonyára kitisztul teljesen az ég.

Nyolc órára valóban gyönyörű idő lett. Az akció viszont nem kezdődött el. Nem kezdődött 9-kor sem. Fél tíz körül beparancsoltak mindenkit a helyére, mondván, tízkor kezdik. A kijelölt harckocsik, megkapták az egy darab vak lőszert. Ritkán látnak ilyet a katonák, csodálkoznak is rajta, hiszen alig hasonlít az igazira. A valódi gránátnál jelentősen rövidebb, hiszen ez csak egy hüvely, sőt, még az is el van vágva. A lőpor le van fojtva viasszal, vagy valami hasonló anyaggal. Ennek az eszköznek, csupán az a rendeltetése, hogy nagyot durranjon. Egyelőre a polctartályba kell berakni, az ágyúba csak induláskor tölthetik be.
Tíz órakor megjönnek a repülők, de ezt a hökisek csak hallják, hiszen a lezárt résekből nem látnak fölfelé. Titokban azért itt-ott kissé felemelkednek a tetők, bár így is csak véletlenül láthatnak egy-egy gépet a távolban. Ezalatt, a tűzszerészek elkezdik a korábban telepített tölteteket robbantgatni, mintha azok, tüzérségi lövedékek becsapódásai lennének. Talán negyedóráig tart a tüzérségi előkészítés. Szabad a pálya, indulhat az átkelés.
- Gránátot tölts!
Azt beszélik, hogy majd a pontonon kell tüzelni. Azt is beszélik, hogy a vaklőszert, csak elsütéssel szabad üríteni.
Mindebből semmi sem igaz. Legalábbis itt és most.
Szakaszparancsnokig bezárólag nyitott réssel vonultak a hídon keresztül. Lassan, csak egyessel. Ezres fordulaton, ötven méteres távközökkel. A sodrásban apró motorcsónakok, járó motorral tartották a hidat. Egy 100 mm-es ágyú elsütéséért nem merte senki vállalni a felelősséget.
Na de akkor legalább a túlsó parton.
Ott sem.

Zsoltnak, miközben a periszkópon keresztül figyelte a megáradt zavaros Dunát, s a kicsi motorosokat, ahogy küzdenek a sodrással, egy régi olvasmányélménye villant be. Bolgár hk-sok vízalatti átkeléséről szólt. Az egyik katona neve Goszpogyin volt, ami urat jelent. Vicces volt amint tovaris Goszpogyinnak szólították, vagyis úr elvtársnak. Legalábbis a könyv szerint. Nálunk is használatos volt az elvtársurak megnevezés, de nem volt vicces, inkább keserű. Nem is ez volt a lényeg, hanem elfelejtették magukkal vinni a légzőkészüléket, pedig szükség lett rá, amikor el kellett árasztani a küzdőteret. Ez ugyan csak egy könyv volt, de valamiből merítették az ötletet.

Ez a mostani megoldás sokkal rokonszenvesebb volt a vízalattinál. A levegőcsövet ugyan állandóan hordták magukkal a farpáncélon, de egy vízalatti átkelést hosszasan elő kell készíteni, nem úgy van, hogy csak egy hirtelen támadt ötlettől hajtva belegázolnak a vízbe. Minden időszakban el kellett menni egyszer a fiúknak Tapolcára alkalmassági vizsgára, de ennyi volt az egész. A vezetők – akik az első időszakot Rétságon töltötték – kaptak kiképzést víz alatt is. Medencébe kellett ugrani, s a víz alatt beindítaniuk a légzőkészüléket. Ez nem palackkal működött, hanem a kilélegzett levegőt tette belélegezhetővé valami kémiai folyamat. Mesélték, hogy nagyon kellemetlen, hogy forró levegőt fúj a szájukba. Zsolt egyáltalán nem bánta, hogy neki ezt nem kellett soha kipróbálni. Mint ahogy az is kimaradt, hogy elgázosított sátorba hajtották be őket...persze gázálarcban. Kézigránát dobáshoz se volt szerencséje, csak gyakorlóhoz. Az viszont minden másnak volt nevezhető, csak szerencsének nem. Nem volt soha jó dobó, s nem jött össze a megfelelő szint, ezért gázálarcban kellett futni egy kört, majd újra dobni. Aztán megint gázálarc és megint futás. Az eredményei nem javultak ettől se. Azt viszont sajnálta, hogy nem volt alkalma 100 mm-es gránátot személyesen kilőnie. Ilyen lőszámban csak mint parancsnok működött közre. Ez se volt egy utolsó élmény, de megnyomni a gombot mégis más.

A mostani végrehajtásban az lett volna legizgalmasabb, ha ő markolhatja a botkormányt, de Mosi aligha engedte volna át ezt az élményt, hiszen ő a vezető. A pk, csak kuksoljon fenn a toronyban, kukucskáljon a periszkópon, s ha kell, közvetítse a kapott parancsot!

A fejesek felállva tapsoltak, amikor a tankok átvonultak. Miután mindenki átért, megfordultak, és mentek vissza, de ez már a hazaút kezdete. A gyakorlatnak sikeresen vége.

A vendégek, és a szemlélődő főelvtársak bizonyára elégedettek voltak. A résztvevő katonák már kevésbé. Nem vágytak ők igazi csatára. Ah dehogyis. Szó sincs erről, de ennyi volt az egész?

A zászlóalj menetoszlopba rendeződött, a reggeli kiindulás helyén és várták az indulási parancsot. A törzs biztosította az útvonalat. Nem oda kellett visszamenni, ahol kivagoníroztak néhány napja, csak ide a legközelebbi állomásra. Sárbogárd helyett Dunaföldvárra. Talán egy félóra az út.

A törzsbeliek hozták a hírt, hogy meghalt egy műszaki katona.
- Itt van a közelben a táboruk. - kezdte el mesélni egyikük - Javították a Mancit (Rába MAN teherautó beceneve) és elment próbaútra. Sokáig nem ért vissza, illetve soha - javította ki magát könnyes szemmel. Láthatóan felzaklatta az eset. - és mentek keresni. Ott találták meg az úton. A kocsi átment rajta, aztán az árkon túl állt meg. Senki nem látta az esetet, de valószínűleg nem volt jól biztosítva a fülke. Menet közben felbillenhetett. Kiszállt, hogy visszabillentse. A motor járt, véletlenül sebességbe tette és saját magát elgázolta. Öreg katona volt. A gyakorlat végén leszerelés, de ő már nem érte meg.

Elindult a tankoszlop a kanyargós dűlőutakon. Egy ligetes réten, az egyik völgy aljában látták az árkon átballagott teherautót egy bokor előtt, leszakadt fülkével. Valahogy nem nagyon volt nevethetnékük a fiúknak egész nap.

¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤

Következik: Haditorna

Ez már egy tartalmasabb gyakorlat a dunai átkeléstől. Nem csak vonulás, sárdagasztás, hanem harcászkodás, igazi ütközet (természetesen vaklőszerrel) majd igazi lövészet nem is akármilyen izgalommal....na, de csak szépen sorjában!