2. nap
Még semmi jelét nem mutatta a reggel, csupán az órára nézve derült ki, hogy közeleg a hajnal, amikor a sokadik megállás után kívülről felrántották az ajtót, és kitessékelték a legénységet. A szokásoktól eltérően most egy igazi vasútállomásra terelték be a feladat nélküli állományt, hogy ott várják a következő parancsot. A kerekesek, miután lejöttek a vonatról, beálltak konvojba és elvonultak valahová, de még a sorállomány nem tudta a célállomást. Na de nem mindegy?
A tankok elindítása már kissé körülményesebben ment. Nem volt ugyan semmi különös oka, talán csak a gyakorlás, de az állomásépület előtt egy szállítójárműre, úgynevezett trélerre kellett felállni, amely elvitte néhány száz méterre, a főutca túloldalára, ahol letette, majd jött vissza a következőért. Talán a fél zászlóaljat is elhordták már így, amikor az egyik vezető oldalt lelépett a trélerről. Nem volt ez egyébként könnyű feladat egy gyakorlatlan traktorosnak, hiszen a gyenge világításnál nehéz volt követni a vontatón integető őrmester mutogatását. Itt nem is lehetett olyan óvatosan indulni, mint amikor a kiépített vasúti homlokrámpáról átaraszoltak a vagonra. A tréler meredek rámpájáról csak a sötét eget láthatta, amikor lendületből nekirugaszkodott. Ha az úttesten nem állt be a pontos irányba, nem volt mód, később korrigálni. A hatalmas tömeg irtózatosat csattant, amint egyik talpa lecsúszott, és a súly félrebillentette a trélert is, melynek az eleje a levegőbe emelkedett. A gyakorlatlan vezető érthetően nagyon megijedt. Talán szerencse, hogy lefulladt a motor. A hírre kicsődült szinte az egész állomány a váróteremből. Akkora tömeg lett a helyszínen, mintha fényes nappal történt volna az eset. Miután felmérték a helyzetet, egy rutinosabb "vén róka" bújt be a vezetőrésen. Berobbantotta a motort. Meglehet, hogy nem ússza meg a kihajtómű sérülés nélkül, de másképp nem lehet lehozni. A kocsi jobb hátsó sarka, pontosabban a lánctalp éle leért a talajra. A kihajtómű fogaskerekére támaszkodott szinte az egész súly. Ennek a szerkezetnek az a feladata, hogy igyekezzen kihúzni a tank alól a lánctalpat, s ez által halad előre, viszont nincs rá garancia, hogy ekkora terhet elbír. Felbőg a hatalmas motor. Az acélkerék szikrázva kapart a vizes macskakövön. Néhány pillanat az egész. A tréler nagyot csapódva talpra álli. A vontató parancsnoka körbejárta a gépet. Nehéz megállapítani, de a rengeteg gumikerék közül néhány biztosan kidurrant. Úgy döntött, nem vállalja a további szállításokat.
Fél óra várakozás után a hátramaradottak saját talpon elhagyják a vasútállomást. Sanyika is megnyugodhatott, hiszen nagyon félt a feladattól, különösen a történtek után. A főutcán úgy kelnek át, mint a későbbiek során az összes többi aszfaltúton. A zászlóaljtörzs fiataljai gumiszőnyeget terítenek alájuk. Gusztustalan munka összetekerni, miután rengeteg sarat felhordanak rá.
Mire megvirrad, a faluszélen sorakozik az összes tank. Összehívják a parancsnokokat. Kiosztják a reggelit, aztán irány a Duna-part. Árkon-bokron át nagyjából 50 km. Az első kocsi tornyában feszít a nagyfőnök, Pipás őrnagy. Rettentően boldog, hiszen évente egyszer, vagy még ritkábban van alkalma "harcba vezetni a fiait". Részt vesz ugyan a legtöbb kiképzési gyakorlaton,
de csak gyalogosan, vagy legjobb esetben terepjárón. Most szinte ragyog az arca a büszkeségtől amint végignéz a hosszú tankoszlopon. Kopasz, vörös fejét eltakarja a szovjet mintájú hurkás fejvédő, átláthatatlan, foncsolozott szemüvegén megcsillan a bágyadt téli nap. Úgy dönt, ideje indulni. Estére el kell foglalni a tábort az ártérben, nem lehet tudni mennyi ideig tart majd az út. Feláll a kakasülőn, hogy jobban lásson.
- Motort indíts! - szól bele a rádióba, amit csak a három századparancsnok hall, akik adják tovább a parancsot. Nem érnek el mindenkit, hiszen néhány rádió be sincs kapcsolva, vagy éppen a Petőfit hallgatják rajta. Nincs jelentősége a dolognak, hiszen nem lehet nem észrevenni amint nagy csattanások után, berobbannak a hatalmas 12 hengeresek.
Attól van a csattanás, hogy mivel iszonyatos erő szükséges egy ekkora diesel motor megmozdításához, sűrített levegőt robbantanak rá, hiszen nincs az az akkumulátor, amely sokáig kibírna ekkora terhelést. Füstgomolyagok szállnak fel. Van, aki játékból rákapcsolja a ködösítőt is. Ez percenként 12 liter gázolaj árán olyan füstöt csinál, hogy nem látni tőle a tankot.
A 31 páncélos csörömpöl, mint egy rossz terménydaráló. Szakaszparancsnokig bezáróan kint ülnek a torony tetején. A többieknek parancs szerint bent kell kuksolni a zárt kocsiban, még jó, hogy legalább a vezetők mehetnek nyitott réssel. Pipás magasra emeli a karját, majd int, hogy nyomás előre. Nekivágnak a határnak. Néhány perc múlva sorra nyílnak fel a toronyfedők, és máris kint ül minden katona a kocsik tetején. Rosszul vannak nevelve. Látják, hogy a tisztek is megragadnak minden alkalmat, hogy hacsak egy mód van rá, elszabotálják a parancsot. A katonák csupán követik a példát.
Később mesélte az egyik tiszt, hogy erre a gyakorlatra Pipás le akarta festetni fehérre a sötétzöld kocsikat, az álcázás miatt. Nem találtak elfogadható kifogást, de szerencsére elolvadt a hó, így megoldódott a gond.
Az első néhány kilométeren szépen együtt ment az oszlop. A mezőgazdasági "üzemutak" többnyire kemények, még kissé fagyosak voltak. A mélyedésekben összegyűlt tócsák vize csupán hártyavékonyan volt befagyva. Ha járnának erre gyerekek, milyen jól szórakoznának a jég összetörésével. Ezek a monstrumok amint belegázolnak a tócsába, kétoldalt magasra csapják a sáros vizet. Néha tengelyig süppednek a habarékban, de nincs akadály a számukra. Ezek a járművek arra lettek tervezve, hogy bármilyen terepet leküzdjenek. Azért vannak, hogy a 6 m hosszú, 100 mm kaliberű löveget bárhová elvigyék. Ez a gép tulajdonképpen egy önjáró tüzérségi állás.
Bármennyire együtt vonult a zászlóalj, a 31 kocsi több mint fél kilométer hosszan kanyargott a szántóföldek között. Néhányan nem bírták az iramot, így hamarosan szétszóródott az alakzat. Pipás úgy döntött, hogy századonkénti alakzatban folytatják az utat. Ezzel persze nem csinált semmit, csak mivel várakozásokat iktatott közbe, húzta az időt. Megállította a menetoszlopot. Az első századdal elindult, elment egy kilométernyire, ott megállt. Néhány száz méterrel mögöttük felzárkózott a második, kissé hátrébb a harmadik század. Három külön menetoszlop folytatta az utat.
Elérték az első falut. A törzs már leterítette a gumiszőnyeget az aszfaltra. A parancsnoki tank kiállt oldalra, hogy az őrnagy gyönyörködhessen az átkelésben.
- Réseket lezárni! - mondta valaki a rádióba - Pipás les.
Néhányan ennek ellenére kint maradtak, hiszen itt a faluszélen inkább van látnivaló, mint a határban, Ezzel kivívták a parancsnok haragját, aki bosszúsan mutogatott, hogy tessék bebújni. Miután mindenki átvonult, meg kellett állni, hogy a főnök ismét az élre állhasson. Ez a mutatvány megismétlődött még néhányszor.
Egész nap mentek, megálltak, mentek, megálltak. Délután négy óra felé járt az idő, amikor egy mélyedésben elakadt a 2. század 3-ik szakasza. A zászlóalj fele tovább vonult. Az első kocsit, ami megfeneklett, mondanom se kell, hogy Sanyika vezette. Civilben kisteherkocsit vezetett, többnyire városi forgalomban. Nem sokat terepezett. Egy traktoros hasonló helyzetben nyilván jobban feltalálná magát.
Az út itt meglehetősen szélesre volt kijárva, hiszen a tsz MTZ-jei is kerülgetik a sarat a lehetőségekhez mérten. A 311-es a pocsolya közepén indult neki az akadálynak és kis híján túljutott rajta, de felfeküdt a tank hasa a sűrű, ragacsos sárban. A következő kocsi az akácos felől elment mellette és beállt elé. Leakasztották a sárvédőn kétoldalt végigfutó vontatókötelet és rákötötték a Sanyika gépét. Nekiveselkedtek. Dübörögtek a lóerők. A hernyótalpak helyben forogtak körbe, majd nagy nehezen megindultak. Sanyika kemény talajra került, viszont miután levették a kötelet, az imént még vontató jármű akadt el. Megindult az eddig még várakozó harmadik kocsi, de a 311-es mellé érve ez is elakadt. A szakasz egyetlen mozgásképes kocsija most az volt, amelyiket egyszer már kimentettek. Sikerült beállnia a 313-as mögé és ráakasztott. Elkezdte húzni hátra. Az akció vége az lett, hogy mindhárman mélyen elsüllyedtek. A lánctalpak teljesen eltűntek a sárban. A sárvédő került a talajszintre.
Még jó, hogy legalább a kipufogó szabadon maradt, így legalább volt hol szárítgatni az elázott bakancsokat. Ennek a műveletnek az a technikája, hogy egy katona két lábbal beleáll a résbe, egy másik bedugja az egyik lábát, és a kiáramló füst melegíti az elfagyott lábaikat.
Immáron az út teljes szélességében el lett zárva. A 3. század egy ideig türelmesen várakozott, majd Lajos hadnagy nekivágott a vetésnek. Ostoba ötlet, hiszen ha az út felázott, mit akar a vetésen, amely az ősszel fel volt szántva. Természetesen elakadt. Indult a következő, a következő, s így tovább.
Végül az egész század szinte harcvonalba fejlődve beásta magát az őszi árpa közé. Siralmas látvány volt a 13 magatehetetlen, elméletileg minden akadályon átgázoló tank, derékig a sárban.
Ezután következett a csoda. Még nem említettem, de volt a vonaton egy felderítő század is, három úszó harckocsival. Ezek lényegesen könnyebb páncélosok, a hökisek (harckocsizók) meg is szokták kérdezni, amikor körbecsodálják, hogy adnak-e hozzá konzervbontót. A lánctalpak elég keskenyek ugyan, de a gép súlya csak 15 tonna. A korai szürkületben az útról már alig látszottak amint a 3. századon túl, széles hasukon végigcsúsztak a vetésen.
Besötétedett. Lajos hadnagy volt az egyetlen a szerencsétlenül jártak közül, aki rádión el tudta érni a parancsnokot. Nem volt már messze a Duna. A műszakiak küldtek egy kétéltű csapatszállítót, amivel Lajost elvitték a táborba. A sorállomány magára maradt, ha nem vesszük figyelembe a két őrmestert, akik egyidősek a legutóbb bevonultakkal. Az ötven katona itt fogja tölteni az éjszakát a hideg páncélosokban. Majd ha megvirrad küldenek értük menteni egy "bikát", vagyis harckocsi - vontatót.
Az egész napos zaj után furcsa volt ez a nagy csend és a teljes sötétség. A tankok belsejében volt ugyan világítás, de kívül csak néha villant fel egy-egy zseblámpa. Jó lett volna tüzet rakni, de sehol nincs egy darab száraz gally a közelben, de ha lenne se találnának rá. Hideg van, már megint kezd fagyni. Egyelőre a kocsik belseje ad némi meleget, de nem sokáig. Kelet felől szokatlanul magas motorhang hallatszik. Mi a csuda lehet?
A két, egymáshoz közeli lámpa gyorsan közeledik. Mi jöhet ilyen gyorsan? Egy MTZ traktor. Úgy rohangál a lebénult haditechnika között, mintha betonúton járna. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt ugyancsak kelet felé. Biztos csak kíváncsi volt valaki a faluból, de lehet, hogy a katonákat jött bosszantani. Miután elment, újra teljes lett a sötétség.
A belső világítás gyér fényénél tarisznyából megvacsoráztak, majd ki-ki elvackolta magát. Mitagadás, nem egy luxus hotel. Mint már említettem, ez a gép arra van kitalálva, hogy az ágyút kiszolgálja. A küzdőtér is ennek megfelelően van kialakítva. A páncéltest elülső részét középen és jobboldalt a polctartály foglalja el. Ez lőszertartó csövekből áll, a köztes teret az üzemanyag tölti ki. Baloldalon egy keskeny, folyosó, vagy inkább alagútszerű sáv a vezetőnek van kihagyva. Feje fölött a búvónyílás, háta mögött a padlón a vészkijárat. Fölötte ül a lövegirányzó, annak szinte a nyakában a "kakasülőn" a kocsiparancsnok.
Ha az üléseket le, illetve felcsukják, ezen az oldalon van két fekvőhely. A vezető marad az ülésében, csak egyszerűen hátradől. Igaz, a lábát a pedáloknál nem tudja kinyújtani, de nem is nagyon kívánja, hiszen az arasznyi vastagságú homlokpáncél iszonyatos hideget sugároz. A vezető fejénél nyújtózhat végig egy másik katona, de csak oldalt fekve fér el. Ennek a fekhelynek van egy jelentős vonzereje. Itt van az előmelegítő tartály, melyben indítás előtt a hűtővizet lehet felmelegíteni. Olyan, mint egy radiátor, bár néhány óra múlva ez is kihűl. A jobboldal a legkényelmesebb. Ez a töltőkezelő munkahelye, és az ágyú betöltéséhez aránylag nagy helyre van szükség. Talán másfél méter is megvan a polctartály mögötti rész. Nem igazán lehet kinyújtózni, de elég széles a padló, lehet forgolódni. Már csak jó puha derékalj hiányzik és meleg takaró. Ez utóbbi részben megoldott, bár egyetlen pléd nem túl meleg fagypont alatti "szobahőmérsékleten". A padlószint ezzel be is telt, de még egy személyt el kell helyezni. Vagy a parancsnoki ülőkén, a kakasülőn kuporogva tölti az éjszakát, miközben akaratlanul is rátapos az alatta fekvőre, vagy kicsit alakítanak a berendezésen. Le kell engedni az ágyúcsövet annyira, hogy a lövegfar egymagasságba kerüljön a toronykoszorúval. A védőkeretet ki kell hajtani, a közte lévő nyílást be kell tömni málhazsákokkal, de be lehet hozni kintről a torony oldaláról az álcahálót is erre a célra. Ez az "építkezés" azt a célt szolgálja, hogy a toronykoszorúba, oldalán fekve behajtott katona ne essen le a 30 centis ágyáról. Amikor a másik oldalára akar fordulni, nemcsak felébrednie, de kelnie is fel kell. Ez egy bonyolult művelet. Csak így oldható meg, hogy a lábát a másik oldalra nyújtsa ki. Hacsak nem tud homorítva, hátratett kézzel, arccal a falnak fordulva aludni.
Ha sikerül álmodni, bizonyára jó meleg, puha ágyról álmodnak.
