Hét év után visszatért Miskolcra a kocsonya fesztivál ötletgazdája, aki eddig letiltotta a név használatát. A rendezvényt minden évben megtartották, csak más nevet voltak kénytelenek adni neki.
Péntek délután elindultam az egészségügyi sétámra, hátha karcsúsodok tőle valamennyit...vagy legalább tartom a derékbőségemet. Mi se természetesebb, hogy felszálltam a buszra. El is szégyelltem magamat emiatt, így nem mentem a belvárosig, csak a sportcsarnokig. (már, hogy egy kis sport is legyen a dologban) Gyalogszerrel célba vettem a Búza tér túlsó végén lévő kertészboltot, hiszen jön a tavasz, nagyra törő terveim vannak, nézek valami cuki kis rotakapát. Félúton mégis elcsábultam. Látván a szokatlan helyen parkoló csukott ajtós üres villamost, eszembe vágódott, hogy le van zárva a sétálóutca a rendezvény miatt. Nosza, nézzünk szét! Villanyrendőr, Szinva terasz. Tovább nem is mentem. Nem volt nagy tömeg, nyugodtan lehetett lődörögni. A színpadon egy bűvész húzott ki a szájából vagy 10 méter kendőt. Őt egy dob együttes követte, bóklásztam tovább. Békajelmezesek ténferegtek a még csak lézengő közönség között. Vitézlő oskolások mutatták magukat hengerelt laposvasból kalapált kardjaikkal, ami kenderzsineggel (magyarul madzag) volt felkötve. Odébb emléklapokat lehetett mártott papírra sajtolni, amit lúdtollal alá is lehetett írni. A honvédség toborzó sátránál is csak néhányan leskelődtünk. Az egyik katona a legendás dobtárassal vacakolt. Mondtam is neki, hogy úgy tűnik, mintha nem értene hozzá. Nem értek hozzá – igazolta vissza a gyanúmat. Aztán egy öreg veterán mégis megmutatta miként kell „letörni” a csövét. Lehetett volna célba lőni, de én tényleges koromban is inkább joystick-al céloztam.
Innét mentem az orrom után. Gulyásleves illata terjengett a „zöld sátor”-felől. Nem éltem a lehetősséggel, hiszen éppen a derekam miatt tévedtem most ide. Benn táblák jelezték miféle bemutatót hol találok. A kendernél ragadtam le. Jót beszélgettünk. Meg is köszöntem a tájékoztatót, ami mégsem sikerült elég széleskörűre, így szombaton megint visszamentem. Bejártam ugyanazt az útvonalat, de ekkor már tömegben. A kenderestől most névkártyát is hoztam. Vissza tolongtam a főutcára. A színháznál már csak totyogni lehetett. Úgy terveztem, elmegyek a városházáig, elvégre ott van az igazi nagy színpad. Az utca két oldalán végig sátrak voltak felállítva, de nem láttam olyat, ahol kíváncsi lettem volna a portékára. Igaz, többnyire a sátrat se láttam a tömegtől. A színház melletti árkád alól valaki tálcán hozott műanyag edényekbe fóliázott kocsonyákat. Ha már egyszer kocsonya az a fesztivál. Középkori hadi viseletbe öltözködött egy csoport. Na, ezekre kíváncsi lettem volna, de sok időt rájuk se szántam, mert nagyon elegem volt már a tolongásból. A sötétkapunál aztán kerestem egy menekülő útvonalat. Elegem lett a fesztiválból.

Vasárnapra már nem terveztem, de aztán csak ott kötöttem ki. Kisgyerekes családok számára kellemes program lehetett, amennyiben nem számítanak az árak. A kenderest most nem néztem meg, hiszen tudtam már mindent, amit akartam. S ekkorra egyébként is eldöntöttem, mégse fogok kendert termeszteni. Talán ha lenne saját földem!