Mindenkinek volt gyerekkori szerelme. Miért pont Zsoltnak ne lett volna? Osztálytársak, szomszédok, játszópajtások voltak. A lány részéről ennyivel le is volt tudva a kapcsolat. A többi csak a fiú fantáziájában létezett. Szemrevaló kis fruska volt a Kati, észrevették ezt az idősebb fiúk is. Tíz-tizenöt évesen nem szerencsés a kiszemelt nővel egyidősnek lenni, tehát eleve reménytelen volt a dolog. Főleg, hogy még szóba se került, hogy a csoportos együtt lógástól többet szeretne. A pusziig is csak az egyetlen közös házibuli üvegpörgetésekor jutottak el. Sokáig kétségbeesés lett rajta úrrá, ha arra gondolt, hogy nem lesznek férj és feleség. Aztán a lány férjhez ment, és nem dőlt össze a világ. A fiú épp a lagziban figyelt fel a falu legszebb lányára. Sokáig csak a látványban gyönyörködhetett.
Tóth Mari fiatalon elvesztette édesanyját, s a rokonság minden lehetséges módon szerette volna pótolni. Nem mondanám elkényeztetettnek, de hozzá volt szokva, hogy körülrajongják. Nem volt különösen eszes, de a szépsége ellensúlyozta ezt. Megszólalásig tökéletes volt. Ha megszólalt, már nem annyira.
Zsolt csak irigykedve nézte a nagy dumás, nem túl intelligens legények önfeledt idétlenkedését, amiket Mari szívesen fogadott. Semmiképp nem mondhatók ezek a tevékenységek udvarlásnak, inkább gyerekes játszadozások, amelyek néha el is durvultak. Ez gyakorlatilag abban merült ki, hogy Mari kezet emelt a miniszoknya alá nyúló legényre.
Zsolt nem érzett indíttatást hasonló játékra, inkább tisztelettel közeledett volna a lány felé…ha mert volna, ha nem félt volna a visszautasítástól. Na, meg látta, mitől érzi jól magát Mari, s erre nem érezte magát alkalmasnak. Talán egy év is eltelt, mikorra a lány felfigyelt a sóvárgó tekintetre. A „hazakísérhetlek?” kérdésre úgy reagált, hogy behúzta magával a könyvtárajtó sötétjébe. Ezután néhányszor egymás mellé ültek a moziban, ami hosszas csókolózást eredményezett, de ebben ki is merült a szerelem. A mindenkivel flörtölés ezután is épp úgy folytatódott, mint ahogy volt ez korábban. Zsolt ezt szóvá is tette, amiből összeveszés lett. Mari nem tűrte, hogy bárki kisajátítsa, hogy korlátozza a szabadságát.
Zsolt ezután egy háromfős lánytársasággal vigasztalódott, de ezektől a lányoktól nem akart semmit, csak barátok voltak. A csókolózásig velük is eljutott, de nem is várt tőlük többet. Neki Mari kellett, aki időközben eljegyezte magát egy más városbeli fiúval. Zsolt sokat fárasztotta az agyát, hogyan lehetne ezt visszacsinálni. A lány férjhez akar menni, de ő még nem áll erre készen. Aztán Mari tizenkilenc évesen férjhez ment.
A fiú abban a tudatban élt majd’ negyven évig, hogy akkor szerelmes volt bele. Később nagyon ritkán találkoztak, de csak mint régi ismerősök köszöntötték egymást, nem mint egykori szerelmesek. Árulkodó ez abban az összefüggésben, hogy más, érzelmileg közömbös egykori ismerős lányokkal való találkozás sokkal jobban felvillanyozza.
Csupán egyszer tett kísérletet arra, hogy ne csupán a véletlenen múljon a találkozás. Tudta melyik városban él egykori szívszerelme, de közelebbi címet nem. Volt jó néhány közös ismerős, akit megkérdezhetett volna, de talán még maga előtt is titkolta a szándékát. A telefonkönyv segített végül. Budapestről autózott hazafelé, amikor elhatározta, megkeresi az asszonyt. Húsz év telt már el a közös mozizás óta.
Sokáig ült a ház előtt az autóban, míg elszánta magát, hogy becsengessen. A férj nyitott ajtót. Megörült a látogatónak, hiszen ismerték egymást, noha semmiféle kapcsolatban nem voltak korábban sem. Éppen csak tudták egymásról, ki, kicsoda. Egy 19 éves vörös hajú lány jött üdvözölni a vendéget. Zsolt látta a hasonlóságot, de azt a megállapítást tette, hogy az anya szebb, mint a lánya. Ő viszont munkában volt éppen. A találkozásból így csupán egy semmitmondó telefonbeszélgetés lett.
Mari 55 éves volt legutóbbi találkozásukkor. Határozottan jó nő, a kora ellenére. Aztán beszélgetni kezdtek. Valami vallási szektába keveredett, s ez vezeti gondolatait, de a beszédét mindenképpen. Kiábrándító.
Zsolt eltűnődött: Ebbe a nőbe voltam én szerelmes? Egy ilyen sötét bunkóba? Lássuk csak! Hogy is volt annak idején? Vágytam rá mindennél jobban, ehhez nem fér kétség. Azzal tisztában voltam, hogy társalogni nem sok közös témát találtunk volna, ha megszólalt, kilógott szájából a kapanyél. Mivel nagyszülei a tenyerükön hordták, lesték minden kívánságát, nem is tanították meg semmire. Háziasszonynak is csapnivaló lett volna. Bár úgy mondják, a szerelem vak, de ennyire azért mégse. Ha mégis összejött volna, messze földön nekem lett volna a legszebb feleségem. Nem tudom, a kacérkodó viselkedése mennyire változott meg, hűséges volt-e a férjéhez, de engem megölt volna a féltékenység.
Jól is van ez így.
