Az új ház az Újtelepen épült. Ugyan hol máshol? Mancit végigvonszolni a Kisközön, majd a parókiát kikerülve az Újsoron, a Daruszögön át az Újtelepnek is a végéig a nénikém segített. Anyunak a húgát már én is Irénnek hívtam, de ahogy mesélte, korábban úgy mondtam :Ityű! Mama popon” Vagyis neki panaszkodtam, mert mamám megpofozott. Nem volt egy maradandó emlék, csupán azért tudok róla, mert ezt a mondásomat sokszor visszahallottam. A nénikémre is csak a tanyáról emlékszem, mert két nyáron is ott dolgozott egy falunk béli lánycsapattal. Nem tudom mi volt a munkájuk, gondolom kijártak a határba. Én csak otthon találkoztam velük, meg a szállásukon. Néhányuknak a nevét is tudtam. Tosma Rósa, meg Gál Mancsi...több nem is jut eszembe. Ja! Lénárt Bözsi. Bizonyára az ő nevét se tudtam rendesen kimondani. Talán nem is neveztem meg, hiszen Tosma Rósa volt a szeretőm. Bár egy 4-5 éves gyereknek fogalma sincs mit jelent, de valaki ezt a kifejezést adta a számba, holott csak arról volt szó, hogy jobban kedveltem a többieknél. Pedig nem volt könnyű köztük különbséget tenni, hiszen mind körül rajongtak. Nem is csoda, hisz „ennivaló” kiskölyök voltam. Az ennivalóról jut eszembe, hogy mindenfélét belém tömtek, amit finomnak gondoltak. Én persze többnyire mindent megettem. Az erős unszolásra még többet is, mint ami jólesett. Mert még egy kanállal a Bözsi kedvéért, még eggyel a Róza kedvéért....és így tovább. A lecsójuk aztán betette a kaput. Kihánytam. Sajnálkoztak, kedveskedtek, ringattak, énekeltek nekem, hogy jobb kedvem legyen. Kint a tornácon, a szabad levegőn. Emlékszem a dalra: „Csokko, csokko csokkoládé....” Oda láttunk a sályi útra, amin Ábrány felé haladt egy ponyvás autó. Fantáziáltam, hogy az viszi a csokoládét. Tudtam mi az, hisz a lányok azt is adtak nekem néha egy kis darabot. Édes volt, hasonlított a tejeskávéra, csak ezt harapni lehetett.
Ez a lánycsapat nem csak velem volt ilyen barátságos, hanem az egész családdal. Nem voltak ugyan messze a falujuktól, de mégis idegenben. Örömmel vették, hogy van itt egy család, akiket ismernek, akik még rokonuk is egyiküknek. Tizennégy-tizenöt év volt a korkülönbség a szüleimmel, s ezért mind magázták őket. Jolán néném, meg Sanyi bátyám volt a megszólítás. Illetve a nénikém részéről Sanyi sógor. Anyut ő is magázta éppen úgy, mint a többiek.
Egyszer apunak még hazajönni is segítettek Ábrányból. Az asztaloshoz ment a mosóteknőért. Bizonyára összetalálkozott munkatársakkal, bemehettek a kocsmába is. Én már csak azt láttam, hogy sötét este imbolygott kifelé a tanyára, fejére borított mosóteknővel és teli torokból nótázott. A lányok meg röhögcséltek, adták a tippet, hogy mit énekeljen, meg óvták, nehogy beténferegjen az árokba. Anyu már nagyon türelmetlen lehetett, ezért indultunk elé. Persze ha tudja, hogy van kísérete, nem is kellett volna.
Na, szóval ez a nénikém segített a Manci kecskét elvonszolni az új otthonába, az Újtelepre. Szerencse, hogy jött, mert mi gyerekek nem bírtunk volna ezzel a makacs állattal.

A házunkat egyedül talán meg se találtam volna, hiszen volt néhány hasonlóan félkész az utcában. Az utcát úgy kell elképzelni, hogy állt két sor ház, és ami köztük kimaradt, az volt az utca. Mély keréknyomok szabdalták, amiből arra lehetett következtetni, hogy sár volt, amikor a beton villanyoszlopokat felállították. A huzalok csillogtak a napfényben. A mi házunk előtti oszlopra lámpát is szereltek. Két szál drót vezetett a tetőre, tehát villanyunk már lesz. A kőfal most is vakolatlan volt épp úgy, ahogy emlékszem rá. Nem volt kerítés, de itt senkinek se volt még, nem úgy, mint a falu régi részén. Vagy mégis! Igaz, nem a ház, csak a kert volt körbekerítve. Apu előrelátó volt. Már három éve, hogy megkapták a telket, s első dolga volt gyümölcsfákat ültetni, s azt megvédeni, hogy mire kész a ház, mire ideköltözünk, ehessünk a saját gyümölcseinkből. Jó nagy kert, de apunak nem volt elég, mert még az udvarra is ültetett négy fát. Szépen zöldellt már minden, de ehető gyümölcs nem volt még. A Mancit bezártuk a kecskeólba, nehogy elbitangoljon, körbejártuk a melléképületet. Az ól mellé építettek egy kemencét, hogy süthessünk kenyeret, a kert felőli oldalon pedig volt egy üres malacól. Ez se lesz sokáig üres, hiszen a tanyán is tartottunk talán még húsz disznót is évente. Egész konda volt, amikor anyu kiengedte őket legelni. Alig győzött szaladgálni utánuk, hogy ne menjenek ki az útra. Azt mondják, a disznók hizlalásából kerestek annyi pénzt, hogy ezt a házat felépíthették belőle. Már csak azért is gondolom, hogy továbbra is lesznek leadásra hízóink, mert bizony nincs még készen ez a ház. Még lépcsője sincs. Kövek vannak csak egymásra rakva, hogy elérjük az ajtót. A padló már elkészült. Szürke cementlap van a folyosón, és a két szobában. A kamrában még semmi. A betongerendák között látni a pinceboltozat tégláit. Valami törmelék van rájuk szórva, de ez még nem járható. A két szoba közül az egyik lesz konyhának használva, már benn is van a masina, meg itt vannak az ágyak is, de még nem végzett anyu a pakolással. Ki is küld bennünket az udvarra, hogy ne legyünk láb alatt. Irén segít neki rendezkedni, énrám pedig vigyáznak a testvéreim. Ők már ismerősek, hiszen sokszor jártak itt az építkezés alatt is. Ismerik a szomszédokat, én pedig még a rokonaimat se.

Anyunak van még két öccse. Egyik boltos, a másikuk traktoros, de még nem is találkoztam velük. Na, ez így biztosan nem igaz, de olyan régen lehetett, hogy nem emlékszem rá. Mamája állítólag mindenkinek kettő van, de én csak egyről tudok. Nagyapám is egy van. Volt nálunk a tanyán, de Cseszkóban lakik, ami egy másik ország. Ő, apunak az apja, de aputól sokkal kisebb ember. Kalapja van bőrcsizmája, meg büdös szaga. Feküdt ruhástól az ágyon, és pipázott. Lacival meg azon versengtünk, ki gyújthatja meg a pipáját. Már most, hogy az új házban fogunk lakni, biztosan eljön megint, de már nem egyedül, hanem a cseszkó mamám is jön vele, de még talán apunak a testvérei közül is valaki. Én meg majd eldicsekedhetek, hogy külföldi rokonaim vannak. Bár nem tudom kinek, hiszen nem ismerek itt senkit. A tanyán Gyufkó Laci volt a játszópajtásom. Ott laktak még Huszárikék is abban a házban, ahol a kovácsműhely volt, de ők verekedősek voltak, meg dobáltak bennünket. Nem lehetett velük játszani. Lacival jól eljátszottunk az udvaron...bár, valójában nem is volt ott udvar, csak állt egymás mögött a két ház, meg volt körül rajtuk nagy füves térség. A két ház között állt egy nagy nyárfa, de olyan nagy, hogy arra csak Huszárik Jóska tudott felmászni. Mi inkább csak a fűben hemperegtünk, fűztük a láncot a pimpóka szárából, meg ettük a papsajtot. Ja, meg lovagoltunk a Bodri hátán. Az egy olyan jámbor kutya volt, hogy bármit eltűrt tőlünk. Nem is tudom, idegen felnőttek miért féltek tőle. Nagy volt ugyan, de nem bántott senkit. Néha ugyan ugatott, de hát azért kutya, hogy ugasson. Nem?

Gyufkó Lacinak volt egy testvére, a Ferike. De az még olyan kisbaba volt, hogy nem lehetett vele játszani, csak vigyázni rá. Gyufkóéknál valójában mindenki kicsi volt. Az anyja is, meg az apja is. Na jó, nem hozzám képest, de a többi felnőtt közt ők voltak a legkisebbek. Ráadásul a Laci bácsi még beszélni se tudott jól. Mindig meg meg akadt a be be széédben. Eszti bácsi őt is taníthatta volna, ha engem megtanított. A fűben hemperegni persze csak akkor lehetett, ha jó volt az idő. Meg, ha nem voltam beteg. Mert olyan is volt ám, hogy köhögtem, és nem engedtek ki a szobából. Valójában ott is a konyhában volt az ágyam, mint ahogy majd itt is lesz, mert ott volt a masina, ott volt meleg. A szobában anyu, meg apu aludt. Ott azt hiszem nem is fűtöttek, csak estére kinyitották az ajtót. Ez a köhögés ráadásul nem is télen volt amikor egyébként se lehetett kimenni. Azért tudom, mert a nénikém is ott volt, és kicsúfolt, amiért nem jól rajzoltam. Mert rajzolni ám nagyon szerettem. Azt is mondták, hogy ügyes vagyok. Anyu vágott szét nekem sok-sok csomagolópapírt, mert nem győzött meg irkával. Mindent telerajzoltam. Bámultam kifelé az ágyból az ablakon, láttam, hogy elakadt egy ponyvás autó. Lerajzoltam. A sofőr bőgette nagyon a motort, forgott a kereke, de nem haladt sehová. Kiszállt, körbe járta, vakarta a fejét, megint próbálkozott. Emberek gyűltek köré, próbálták tolni, de csak nem jártak sikerrel. Jött egy körmös. Olyan, aminek felfelé van a kéménye, nem hátrafelé mint a gumikerekű pufogónak. Elkezdte húzni hátrafelé. Ezt is lerajzoltam. Aztán jött a néném, és rögtön belekötött, hogy nem jól csináltam, mert nincs út. Azt kérdezte, hogy hová húzza? Az égbe? Persze ezen meg se lepődtem már, hiszen mindenbe belekötött. Azt se állta meg szó nélkül, hogy a háznak nem jól áll a kéménye, mert ferdén rajzoltam.
Télen is azzal töltöttem az időt, hogy rajzoltam. Néha persze kimentünk a testvéreimmel szánkózni a kertbe. A tanya, meg a sályi köves út között, a bekötő úton jól csúszott volna, de oda nem mehettünk, mert mindig járt arra vagy lovas kocsi, vagy autó. Viszont volt nekünk saját szánkódombunk. Az ólak, meg a munkásszálló között kerített el apu napraforgószárral egy részt, amiben zöldséget vetettek, meg babot, borsót, meg talán krumplit is. Muszáj volt elkeríteni, hogy a tyúkok ne kaparják ki, ne csipegessék le. Aztán egyik télen jött Vatta felől egy nagy szélvihar, ami napokig hordta a havat. A kerítés fogott rajta egy kicsit, így a kertben lett egy nagy hófúvás. Még a traktorosok is odajöttek egyszer, akik a szállón laktak. A traktorjaik ott álltak sorban egymás mellett pótkocsistól, ahol előző nyáron a katonáknak volt a bódés kocsijuk. Gumikerekű traktorok voltak. Egyiknek le is eresztett a gumija. Levették a kerekét, és a traktoros úgy gurította, hogy szaladt utána, s közben csúszkált a jégen. Azt már nem tudom hová szaladt vele. Biztosan a műhelybe, de ezt csak gondolom.
Télen hamar sötétedett, a petrót nem pocsékoltuk, sokszor sötétben hallgattuk a rádiót. Apu csinált akkora polcot a falra, hogy a rádió mellé elférjen a két telep, amiről az áramot kapta. Nemrégen vezették be a villanyt a tanyába, de előbb csak az irodába, meg a magtárba, műhelybe. Mostanában csinálják az istállókba, de a mi házunkban még nem volt. Most már nem számít hiszen nem lakunk ott. Az új házban már lesz villany, majd venni kell új rádiót, ami arról működik. Majd azt is biztosan sötétben fogjuk hallgatni, mert úgy szoktuk meg. Jobban is magam elé tudom úgy képzelni amiket beszélnek benne. Másnap visszaemlékezek a mesére, és azt is lerajzolom. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, benne van a dobozba aki mesél, de már tudom, hogy csak a hangja van ott.

Most viszont tavasz van, kint szaladgálhatok sötétedésig. Egészen a végén lakunk a falunak, itt van közel a búzatábla. Laci éppen arról jön egy idegen gyerekkel, sapkájukban egy csomó cserebogárral. Hívnak magukkal, mert viszik a szomszédék tyúkjainak. Csak úgy kapkodják őket, amikor Laciék odaöntik eléjük. Ezek szerint ez a gyerek itt lakik. Olyan idős lehet mint én. Lalinak hívják.

Következik: Putyóka