(1971, Kőhordó 2.)
...
Az épülő tanácsház homlokzatán úgy dolgoztak a kőművesek, mint a kisangyal. Nem csoda, hiszen tudják, hogy kedd délelőtt jön az ellenőrzés, és ilyenkor senki nem megy a kocsmába, de még a szemközti temetőbe se maszekban exhumálni. Ez utóbbi jó fizetés-kiegészítés néhány melósnak, de legtöbbjüknek nem is bírná a gyomra ezt a munkát. Így nekik a temető költöztetés helyett csak az irigykedés marad. (az út mellett kell a hely a panelházaknak, ezért a temetőt átköltöztetik a hegyoldalba)
– Ne ilyenkor dolgozzatok bazzmeg! – kiáltott oda az állványon szorgoskodó embereinek „Jóska” – úgyis látom, mire haladtatok.
Az emberek tettetett meglepetéssel fordultak felé. Úgy tettek, mintha eddig nem vették volna észre, hogy jön. Nem volt pedig nehéz észrevenni, hiszen nem sok Nisa jár errefelé, bár ha mégis, az mind ilyen bili-kék színű. Vagy fehér, de az villogni és szirénázni szokott.
– Így akartok dolgozni? – mérte végig Karcsi bácsi a két fiút, amikor odaértek hozzájuk.
– A szállón van a munkásruhánk. – válaszolt Jancsi – de lehet, hogy napközben nem is enged be a portás.
– Na, majd adok nektek valami olyan munkát – legyintett lemondóan, amivel nem kenitek össze magatokat. El is kezdhetitek összeszedni a zsaludeszkát az emeleten. Nézzetek meg minden helyiséget!

Nem is húzták az időt. Kerestek egy aránylag tiszta szobát, aminek a sarkában lerakhatták a táskáikat, és már el is tűntek a kollégák elől. Azok hagy beszélgessenek a főnökkel!
Az emeleti helyiségek nagy részén a festők mázoltak. A legnagyobb teremben felállították a lakk-állványt, és az ajtólapokat zománcozták hárman. Mellettük ordított a rádió, de valami rettenetesen rossz volt a vétel. A brigádhoz tartozott két szemrevaló lány, akik az áruház felé néző ablaknál dohányoztak. Fekete hajukon a fehér zománcfesték elárulta mi a munkájuk, ha a rettenetesen festékes ruhájukat nem is figyelné az ember. Na, de miért is ne figyelné, hiszen azt reméli egy egészséges férfiember, hogy gyönyörködhet a női test domborulataiban. Na, ezek a lányok persze nem úgy voltak öltözve, hogy azon bármi gyönyörködni való lett volna. Köszönésen kívül még beszélgetni se nagyon óhajtottak az éppen most érkező kőműves inasokkal. El voltak ők maguk, elszórakoztak egymás élménybeszámolóján. A két fiú a másik ablakhoz húzódott, és bámultak kifelé az áruház parkolójára. Azzal foglalták el magukat, hogy az autókat igyekeztek felismerni. Zsolti néha még jegyzetel is, különböző csoportra osztva a kocsikat. Többnyire szocialista-nyugati elosztásban. Az egyre nagyobb számban látható, szokatlanul szögletes és rövid orrú Zsigulikkal nehezen tud megbarátkozni. Szépnek találja viszont az új Volgát, ami ugyancsak szögletes, de semmi se rövid rajta. Kicsit amerikás fazon. Jó nagy. A leginkább szemet gyönyörködtető számára egy kicsi olasz kupé, a Fiat 850 SC. Egy olyat szívesen elfogadna. Igaz, még az apjának is csak motorra van jogosítványa, na de nem ez lenne a legnagyobb akadály, hanem ennek a pici autónak az ára. Két Trabantot is olcsóbban adnának. Nagyon sok ám 3000 Ft-os fizetésnél az a 103 ezer forint.
– Merre vagytok inasok? – hallották a segédmunkásuk, Béla kiáltását. – Azt mondta Karcsi bá, nézzek rátok. Mit csináltok? Semmit? Gyerünk fel a tetőre, onnét kell összeszedni a deszkákat, ami a mellvédfal tetejére volt felrakva zsalunak.
Mentek. Mit is tehettek volna mást, hiszen dolgozni vannak itt. A tetőről legalább körkörös volt a kilátás. Igaz, leskelődtek itt már korábban is eleget, de most van egy érdekes néznivaló. Bojk irányában, a két épülő panelház végénél, beton cölöpöket kalapálnak az ingoványos talajba, néhol kettőt is egymás tetejére. Úgy néznek ki ezek a cölöpök, mint egy kihegyezett ceruza, csak éppen sokkal nagyobbak. Na, meg persze nem fából, hanem jó erős vasbetonból vannak. Daruval felállítják, egy olyan szerkezetbe, amelyen sínen jár fel le egy nagy súly, ami döngeti bele a földbe. Némelyiknek szét is kalapálja a végét, ha már nem megy lejjebb. Azt utólag majd levésik, levágják. Ez a munka akkora zajjal jár, hogy nem lehet rá nem odafigyelni. Ugyancsak abban az irányban látni, amint a már szerkezet-kész panelnek a tetején járkálnak a szigetelők, de azon nincs mit nézni ekkora távolságból. Főleg, hogy nekik nincs velük dolguk, mert a deszkákat kell összeszedni a tanácsház tetején. Néhány szálat magukhoz ölelnek, s hordják lefelé a lépcsőn, ki az udvarra. A majdani tanácsteremben az ácsok dolgoznak, miután a festők végeztek a fal glettelésével. Egy ideiglenes paravánt építenek, hogy a festőművészt ne zavarják a bámészkodó építők a freskó alkotásában.

Deszkahordással, szögtelenítéssel telt a nap, ami rettenetesen unalmas munka, senki nem szereti, de ezt is el kell végezni valakinek. Legalkalmasabbak erre a tanulók. Ők azért vannak itt, hogy a brigád nagyobb teljesítményre legyen képes. Ne higgye senki, hogy a szakmát akarják megtanítani nekik! Zsolt emlékezett rá, hogy az iskolában – talán történelemórán – mesélte a tanár néni, hogy a középkori céhekben a mester gyerekének a pelenkázása is az inas dolga volt. Na, azért ettől már egy fokkal jobb. A munkaidő se 16 óra, hanem nyáron is csak kilenc. Ebédidővel együtt tíz.

Öt után, ők értek elsőnek a szállóra. A többiek előbb még megittak egy sört. Zsolti ment is gyorsan fürödni, amíg még más el nem foglalja a fürdőszobát. Jancsi pedig még addig elballagott a szomszéd utcába, hogy a kisboltban vegyen valami édességet.
– He, képzeld! – mondta fellelkesedve, amikor visszaért a szobába.
Aztán nem mondta tovább, mert már Karcsi bácsi, meg a Béla is ott volt.
– Mi van? – kérdezte Zsolt némán.
Fejét rántotta fel kissé, és járt a szája, de hang nem jött ki rajta. Pedig a kérdést bárki meghallhatta, azzal még semmit nem árul el.
– Majd. – legyintett Jancsi, de aztán csak nem fért meg benne amit el akart újságolni.
Odahajolt egész közel, és szinte súgta.
– Felszedtem egy csajt.
– Mit csináltál? – kérdezte Zsolt meglepetten, de még el is nevette magát.
Erre persze a felnőttek is odafigyeltek. Így már nem lehetett tovább titkolni, hogy Jancsi felszedett egy csajt. Bár nem egyértelmű, hogy ez kinek-kinek mit jelent. Jancsi kihúzta magával Zsoltot a folyosóra, hogy ne hallják a többiek.
– Figyelj! – hajolt közel hozzá, majd jobbra-balra fürkészte, hogy hallja-e valaki.
Teljesen érthetetlen volt ez a nagy titkolózás, de látszott rajta, hogy nagyon izgatott.
– Elmondod végre?
– Az igazság az, hogy valójában ő szólított meg, amikor kijöttem a boltból. Láttam, hogy ő is bent volt korábban, nem is értem miért nem vett gyufát.
– Vagyis leszólított a csaj, mert nem volt gyufája.
– Aha. Aztán kérdezte, hogy hol lakom, mert még nem látott korábban. Itt lakik valahol a közelben. Abban maradtunk, hogy később kijön a játszótérre. Kérdeztem, hogy jöhet-e a haverom is? Azt mondta, hogy „felőlem” Vacsora után lemegyünk. Oké?
– Jó csaj?
– Nem mindegy? Egyébként picit duci, de nem rossz.

Hamarosan megérkezett a brigád többi tagja is a sörözésből, s nem kellett két perc, már mindenki tudta, hogy a fiúk mennek csajozni. Természetesen mindenki mondott valami ostobaságot jó tanácsként. Érdekes lett volna megtudni, hogy a „tanácsadók” hogy találták meg a feleségeiket. Már aki házas volt közülük. Mert Béláról például nehéz lett volna elképzelni, hogy valaha akár egyetlen nővel intim kapcsolatba került, noha szóban ő volt a legnagyobb nőcsábász. A fiúknak persze nem volt akkora tapasztalata – sőt semmilyen tapasztalata – ahhoz, hogy megítéljék az elmesélt kalandok valódiságát, mindenesetre kétkedve fogadták. Bizonyára a csajozásnak is vannak sémái, de attól még minden eset egyedi. Elég egy nem megfelelő pillanatban elejtett megjegyzés, és borult a papírforma. Így gondolták, de ez így is van.

Vacsora után Jancsi és Zsolt már fel se ment a szobába, az étkezőből irány egyenesen a játszótér! Ekkor már erősen sötétedett. Éppen akkor gyúltak fel a közvilágítás lámpái, amikor kiléptek a munkásszálló ajtaján. A lány ott ült a hintán, amit csak annyira lengetett maga alatt, hogy a lába a földön maradjon. Csak egyik kezével fogta a láncot, mert a másikban a cigit tartotta. Rövid szoknya volt rajta, meg farmerdzseki. Alatta valami fehér alapú csíkos blúz, de ezt nem látszott elég jól. Igaza volt Jancsinak, tényleg duci egy kicsit. Hosszú, hullámos sötét haja folyton az arcába lógott, amit időnként a cigit tartó kezével simított félre. Tenyérrel, nehogy megégesse magát a parázzsal. Nem volt elég a fény, de azt lehetett látni, hogy nem egy fogyatékos nő, meg van mindene, néhol még talán több is, mint kellene. Már maga az a tény is izgalmas, hogy egy idegen nő hajlandó velük beszélgetni. Nem lekezelően, mint az építkezésen dolgozó takarító asszonyok, hanem haverként. Igaz, ez a lány velük egyidős, vagy talán kicsit fiatalabb. Könnyebben találnak témát.
– Szia! – köszönt rá Jancsi – Kijöttél?
– Megígértem. Nem?
– De.
– Ő a haverod? Hogy hívnak – fordult Zsolt felé
– Parádi Zsolt vagyok. És téged hogy hívnak?
– Találd ki! Van gyufátok? Nincs? Nekem se – vette szájába a csikket, majd a zsebében lévő dobozból kihúzott egy szál cigit, megállította a hintát, és a csikkről rágyújtott. Ezután a csikket rutinos mozdulattal elpöccintette.
– Ja, bocsi – kapta ki a dobozt a zsebéből és a fiúk felé nyújtotta – Kértek? Na, mi a nevem? Kitaláljátok?
– Most ezt játszuk? Nem lehetne, csak egyszerűen megmondanod?
– Nem.
Na, ezzel a névkitalálgatással eljátszottak vagy tíz percet, végül abban egyeztek meg, hogy „szabad a gazda”
– Magi
– Az meg miféle név?
– Magdolna.
– Akkor miért nem Magdi, vagy Magdus?
– Csak.
A lány sorban gyújtotta a cigiket, egyiket a másikról, mivel nem volt gyufája. A fiúk tettek rá rosszalló megjegyzést, de hasztalan. Talán ettől érezte magát vagánynak a lány. Legalább egy órát társalogtak már mindenféle lényegtelen dolgokról, amikor Magi úgy döntött, hogy haza kell mennie. Megígérte, hogy holnap is jön.
...

(következik: Hétvége)