Elnyertük a munkát. Háromszor voltam mintát készíteni, míg elfogadták a másodikat. Felvonultunk a brigáddal. Én se vagyok valójában köves, a többiek meg főleg nem, de elvállalunk mi mindent. Még festést is, pedig azt nagyon utálom. Legalább annyira, mint Feri bácsi a műhelytakarítást (vagy bármiféle takarítást) 100 éves lépcsőt kell felújítani. Ennyi idő alatt megkopott kissé. Rögtön akadt az építkezésen olyan „kolléga” aki jobban tudta volna, jobban fel is van szerelve. Géppel tudta volna végezni azt a munkát, amit mi hagyományosan, kézi szerszámokkal. Valamiért a főnöke nem akarta elvállalni. Már soha nem derül ki ennek az oka.

Én ismerem a várost, de munkatársaimat útba kell igazítani, merre induljanak kaját venni. Nekem nem kell, hiszen bevált gyakorlat, hogy feltöltött tarisznyával indulok el otthonról. Nincs mit tennem, várnom kell, amíg a többiek visszaérnek. Álldogálok a hallban a lépcső alján, őrzöm a szerszámos vasládánkat. Jönnek a dolgozók, köszönünk, aztán megy mindenki a dolgára. Nem ismerjük egymást, nem állunk meg beszélgetni. Még az őrrel se, aki barátomnak szólít. Most el van foglalva. A bejáratnál egy széken a jelenléti ív, oda be kell iratkozni. A mintamunkák készítésekor nem kellett, de most kell. Találkoztam már ilyen nyilvántartással, még ilyenebbel is. Budán még le is fényképezték a kocsi csomagtartóját, és belépőkártyát kellett használni. Ehhez képest nem túl megterhelő ez a napi beikszelés. Csak első alkalommal kell a nevünket beírni. Jön egy indián fiatalember, akit a fehér ruhás festő odairányít a székhez. Aztán azon röhög, hogy nem is fér rá a lapra a neve. Ő se tudja pontosan hogyan hívják a munkatársát. Winettounak nevezi. Valójában José Carlos....kezdetű a neve, de ennél tovább nem tudja megjegyezni. Nem kérdeztem ugyan, de mesél nekem róla. Guatemala-ból jött, nem nagyon tud magyarul. Ez később se derül ki számomra, hogy így van-e. Annyit szól, amikor elmegy köztünk a lépcsőn, hogy „jó reggelt, sziasztok, jó étvágyat, bocsánat...” Ha esetleg nem tudnám milyen messze van Guatemala, a fehér ruhás kéretlenül is megmondja, hogy tizennyolcezer kilométer.
Megjönnek a társaim, panaszkodnak, hogy itt milyen drága minden. Holnap otthon vásárolnak be, a szokott boltban. Inkább kicsit később indulunk, mint ahogy a főnök szeretné. (másnap aztán olyan jól sikerül a később indulás, hogy rá is kell miatta húzni egy órát) Letáborozunk a majd' 3 méter széles kőlépcsőre úgy, hogy akadályozzuk a forgalmat. Pedig elég nagy a jövés-menés. Egyelőre inkább a jövés. Főleg festők jönnek. Van aki fehér ruhában, mások pedig civilben. Lányok is. Egy fehér ruhás sapkában, egy másiknak a bonyolult hajfonata tűnik fel, a harmadiknak a rendkívül szép alakja a lógó nadrág ellenére is. Na, meg a tetkó a derekán. A gyönyörködés csak pillanatokig tart. Nem ezért jöttünk, hanem dolgozni.

Nem vagyok ugyan már csoportvezető, de mégis én próbálom kézben tartani a brigád munkáját. Nekem van helyismeretem, a követ is én ismerem legjobban. Tudom, hol mi a feladat. Egyik kollégám többször is eltéved a házban. Nem csúfolom ki érte, hiszen tényleg hatalmas és bonyolult objektum. Az előtérben lévő hatalmas, megfakult fekete márványtábla tanúsága szerint 2 év alatt építették fel I. Ferenc József ő császári felsége dicsőséges uralkodásának idején. Meg is döbbenek amikor ilyeneket olvasok. Nem csak a beépített sok millió tégla, de a rengeteg díszítés elkészítése is belefért 2 évbe. Egy olyan házba, amit még megrajzolni is hihetetlenül bonyolult feladat. Tudtak valamit a régi építőmesterek. Néhány éve templomon dolgoztunk. Azt is 3 év alatt készítették el.

Az eltévedős kollégának meg akartam mutatni a díszterem mennyezetét, de be van állványozva. Azon dolgoznak a festők. Na, de a lépcsőház díszein is van elég bámulni való. Ahhoz nem is kell sehová menni, hiszen ott a munkaterületünk. Csiszolunk, stokkolunk. Szokásunkhoz híven iszonyatos nagy port produkálunk. A legfelső szint folyosójára ömlik a por. Nem várom meg, hogy szóvá tegyék, kerítek fóliát, s lezárom vele az átjárót. A festők nagyon szívesen adnak kölcsön létrát. A fonott hajú lány mosolyogva köszöni meg többször is. Mestere a mennyezetet díszíti egy guruló állványról, ő pedig az ablak kinyitásával próbálta minimalizálni a szállópor koncentrátumot. Aztán előkerül a gravírozott derekú lány is, felmászik egy másik állványra. Díszítő festők. Na, ha valami szépet akarok látni, ide kell feljönnöm. Nem is a mennyezet díszeire gondolok, hanem annak készítőire. A fonott hajút kedvesként emlegetem majd a későbbiekben. Vele lehet még beszélgetni is. A másiknak épp elég, hogy szép. Délben átöltözik női ruhába, s elvonul, majd az ebédidő leteltével vissza. Nem csak a dereka, hanem a combja, és a háta is gravírozott. Kár egy ilyen szép testet elcsúfítani. A Feri bácsi rám is szól, hogy „minek lesed te őket?” Minek? Mert örömöm lelem benne. Akkora köztünk a korkülönbség, hogy nem is a gyerekeim, inkább az unokáim lehetnének. Na és! Attól, hogy megöregedtem, még megmaradt a szépérzékem. A szépség pedig arra való, hogy megcsodáljuk.
Néhány nap után Feri bácsi másik munkára lett vezényelve. Megérdemli, ha nem tudja értékelni a szépséget Az „özvegyasszonyok völgyébe” se jöhet így velünk délutánonként. Minek is, ha nem iszik? Elmesélései alapján úgy gondolom, megitta a részét korábban. Csak amikor már nem fért a mája, megijedt, hogy elpatkol. Azóta az 1%-os sört se hajlandó meginni. Vitt ugyan 2 kulacs Medinát, de nem saját részére. Majd elfogy a családban. A völgylátogatásnak aztán én lettem a kárvallottja, hiszen aki bort vesz, nem teszi ki otthon a vitrinbe, hanem megissza. (a fenti példa a kivétel) Így tehát rajtam kívül nem volt hadra fogható sofőr az állományban. Egyébként is kevésbé szeretek már vezetni mint korábban, de nyugdíjasként a napi kemény munka mellé nem kívánok még 140 kilométert sofőrködni. Erre mondaná a főnököm, hogy „nem kívánságműsor”. Ráadásul kis kitérőt is kellett tenni, mert néhány napra bevontunk a munkába egy még nálam is öregebb kollégát. Azt mondják rám, hogy sokat beszélek. Na, ez a szaki bőven túl tesz rajtam. Estére belefáradt a fülem. Volt is mit mesélnie, hiszen most jött haza Görögországból. Sokadik alkalommal töltötte már ott a nyaralását. Szóvá is tettem, hogy annyi szép hely van a világon, miért megy mindig oda? Megdumálja, hogy nem ugyanoda. Pedig de. Az már mindegy, hogy Asprovalta, Parália, Nea Vrasna, Nea Pori...vagy akármelyik tengerparti üdülő. Ráadásul busszal. Olyannal, ami összeszedi az ország különböző pontjáról....vagyis gyűjtőjárattal. A helyében inkább saját kocsival mennék. (A magam helyében meg sehogy) Lakóautó lenne az igazi, mert 64 évesen már javasolt egy pihenőt közbeiktatni valahol.
Na, ez a szaki már megszólította Mónikát. „Kérdezhetek valamit? Egyébként jó a tetkód. Saját tervezés?” Igen volt a válasz. Én még hozzátettem, hogy ráadásul saját kivitelezés. Reméltem, hogy legalább kacag egyet a hülyeségemen, de nem volt vevő a humoromra. Na, én nem is szólok hozzá. Minek? Az egész építkezés körberajongja. Meg egyébként is. Ha beszélünk, akkor már nem idegen, s én nem bámulom tovább. Pedig szeretem bámulni.

A díszteremből lejöttek a festők a lépcsőházba. Ők sem értették a humoromat. Kérdőre vontam őket, hogy hogyan söpörjük mi a falról a port, ha ők lekaparják? Nem reagáltak, csak kapargatták a falat, hogy feltárják az eredeti márványozást. A legtöbbet beszélőnek még a kopasz feje is ki volt gravírozva. Ráadásul úgy szólít, hogy „fater”. Olasz dalokat kornyikál, a José Carlossal olaszul kommunikál....mintha járt volna ő is Itáliában, de nem mélyedtünk bele a témába.
Mi időközben levonultunk a munkaterületről, de csak időlegesen. Na, ha találkozok még ezzel a dekorált fejűvel, szóvá teszem a „fatert”. Mondja úgy, hogy Gyula bá!

Ja, erről eszembe jutott: Dolgoztam egykori képviselő (ő úgy mondta: kétviselő) társamnak a házánál. Úgy szólított, hogy „főnök”. Mondom neki, nem vagyok a főnököd, ne szólíts így! Mond azt, hogy Gyulabá! Pár perc múlva megjött a szomszédja, és mondja nekem: Mi újság főnök? Erre emez fülig érő vigyorral: Na, ugye, hogy nem Gyulaba?