10. A tűzkeresztség

Ahogy már annyiszor az elmúlt néhány napban, ezúttal is megbénított a félelem. Apám szavát szinte meg sem hallottam, csak a törököt néztem, ahogy ő is minket bámult. Aztán hátrafordult, és valamit kiáltott; ez volt az a pillanat, amikor apám taszított egyet rajtam, és megismételte az előző parancsát:
- Mondom: futás!
Valójában csak arra tértem magamhoz, mikor a török megindult felénk. Rájöhetett, hogy csak két ártalmatlan paraszttal van dolga, akikkel egyedül is elbánik. Erre aztán megfordultam, és rohantam, ahogy csak bírtam: nem érdekelt, hová, csak el innen, minél messzebb.
Abban a percben a láp az ellenségemmé vált. A sötétség, ami eddig engem óvott, most a lábam alá alattomosan bekúszó gyökereket, félig korhadt ágakat rejtette, hogy szinte minden lépésnél majd’ orra buktam; a holdfény, ami eddig az utat világította előttünk, most nem mutatott mást, csak a szél által borzolt lombokat, lápi lidércek felém kapó csontkarjait; de még a fel-feltámadó szellő megnyugtató, szelíd sóhaja is kísértetek jajveszékelésévé változott. Nem telt sok időbe, már el is feledkeztem a törökről: már a láp elől futottam.
Apám ott lihegett a nyomomban, és csak ez tartotta bennem a lelket. Megelőzhetett volna, éreztem, hogy csak hátráltatom, pedig az a másik zaj, amit a felénk csörtető török katona keltett, mind közelebbről hallatszott már. Apám átkozódott, ezt a szokását nemrég vehette fel, de hát amilyen időket éltünk mostanában, nem volt rajta mit csodálkozni. Most még ezt is jó volt hallani.
Futottunk, ki tudja, mióta már. Néhol bokáig merültünk a sárba, máskor sáros fűszálak próbáltak kicsúszni a talpunk alól, kezünket-lábunkat ágak karmolták, és én éreztem, hogy már levegőt venni is alig tudok, hogy már nem bírom sokáig.
Aztán egy rossz lépés, és kiszaladt a lábam alól a talaj. Egy pillanat múlva hanyatt zuhantam a sárba, a fejem nagyot koppant valamin. Apám riadtan torpant meg, kis híja volt, hogy át nem gázolt rajtam.
- Margit! – lihegte – Kelj fel, tovább kell menni, muszáj…
De hiába mondta, láttam rajta: ő sem hiszi már, hogy sikerülhet. Nagyot sóhajtva fordult meg, kezében eddigre már ott volt a kés, amivel nem sokkal előbb még engem fenyegetett.
- Apám!
- Kelj fel… Kelj fel, és fuss, vissza se nézz! Megyek én is mindjárt… csak még levágom ezt az átkozottat.
A török ekkorra már ott volt a sarkunkban. Most megállt tőlünk pár lépésre. Bár sötét volt, biztos voltam benne, hogy rám vigyorgott, mielőtt lassan előhúzta a fegyverét. Különös, ívelt penge volt, mellette apám kése játékszernek tűnt csupán. Lihegett a török is, kimerítette őt is a futás, ennek ellenére elég nyilvánvaló volt, mi is történik, ha összecsapnak.
Hirtelen tudtam, éreztem, hogy ez is a Mari néni bűbája. Hogy a Kerge Jancsi és Gáspár apó után harmadiknak apámat szemelte ki magának. Az átkozott boszorkány addig nem nyugszik, míg a lápba nem veszik az utolsó lélek is a faluból.
Hát nem, Mari néni, gondoltam magamban. Elvitted Kerge Jancsit, elvitted Gáspár apót, de apámat nem fogod magaddal vinni!
Apám is tudta, hogy nem érdemes viadalba bocsátkoznia egy tapasztalt harcossal. Hirtelen nagy lendülettel megindult felé: megpróbálta elsodorni. A török csak állt, nem próbált kitérni, sőt, még a fegyverét sem emelte fel. Egy pillanatra fellélegeztem, mikor mindketten a földre kerültek, de korai volt az öröm. A török felkészülten fogadta a rohamot, belekapaszkodott apámba, aztán ahogy földet értek, csak hagyta, hogy a lendület tovább vigye. Egyszerűen átdobta maga fölött.
Aztán már talpon is volt. Rám nézett, talán azt fontolgatta, támadjon-e, de végül úgy döntött, én nem jelentek rá semmi veszélyt, előbb inkább a férfit kell eltakarítani az útból.
Apám arra számított, hogy majd a török teste lelassítja, igencsak meglepődhetett, mikor fejjel előre a sárba csapódott. Kellett neki pár pillanat, hogy magához térjen – ha a török nem engem figyel, nem tudom, mi történt volna. Így apámnak volt ideje, hogy talpra álljon, bár láthatóan szédelgett egy kicsit.
Hogyha volt is bennem némi remény, hogy apám legyőzheti a törököt, eddigre elpárolgott. Valamit sürgősen ki kellett találnom. Hogy én is bekapcsolódjak a küzdelembe, annak nem sok értelme lett volna.
Akkor eszembe jutott, hogy Gáspár apó megtanította nekem, hogy kell parittyával bánni. Más nemigen jöhetett szóba, de ezzel is akadt gond bőven: se parittyám nem volt, se lövedékem hozzá.
Közben a török megindult apám felé. Ő nem hamarkodta el a dolgot, lassan, megfontoltan közeledett. Persze az látszott rajta, hogy igencsak magabiztos, amire meg is volt minden oka. Apám lassan hátrált: késsel egyetlen kardcsapást sem tudott volna kivédeni.
Míg ők lassú körtáncba kezdtek az ösvényen, én lázasan törtem a fejem. Előbb azt gondoltam, a ruhámból téphetnék egy csíkot, nem valami erős anyag, nem lenne igazán erős az ütés, de talán arra elég, hogy megzavarja a katonát. Megpróbáltam, de ahhoz azért elég erős volt az a ruha, hogy nekem ellenálljon.
A török hamar megunta a dolgot, és hirtelen támadásba lendült. Apám hátraugrott, de rögtön meg is botlott egy kiálló gyökérben, és ismét a földre került. A török lesújtott, de apámnak sikerült félregurulni a csapás útjából. A török támadott újra, apám ismét félrevetődött, de felkelni megint nem volt ideje: a török túlságosan gyors volt.
Én ez alatt egyre elkeseredettebben tépkedtem a ruhám szegélyét, nem akartam elfogadni, hogy nem megy a dolog. Aztán a szemem sarkából megpillantottam valamit. Apám tarisznyája hevert mellettem, akkor dobta le a válláról, mikor elindult, hogy elsodorja a törököt. Ha úgy vesszük, az kicsit emlékeztet a parittyára. Sőt, igazából még könnyebb is célozni vele.
Egyből le is csaptam rá. Volt benne némi ételmaradék, elég súlya volt tehát ahhoz, hogy célba lehessen dobni.
- Apám! – kiáltottam, miközben megpörgettem a tarisznyát a fejem fölött, hogy ezzel magamra irányítsam a figyelmüket. Sokra nem mentem volna a dobással, ha apámat is felkészületlenül éri, hiszen egy tarisznyával bevitt találat legfeljebb zavaró, de semmiképpen sem halálos, meg aztán mozgó célra sosem dobtam még.
Ahogy számítottam, mind a ketten felém fordultak egy pillanatra: a török még a kardját is felém lendítette, mintha azt gondolná, én is le akarom rohanni. Akkor eldobtam rögtönzött fegyveremet: mégsem repült olyan jól, mint gondoltam, talán el sem találtam volna, de a török megpróbált kitérni előle.
És ez lett a veszte. Apám bokán rúgta: ez és a tarisznya együtt elég volt hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát. Ettől még nem esett el, apám második támadásától azonban már igen. Apám pedig eddigre már talpra ugrott, és egy lendülettel torkon szúrta a törököt.
Azt a hörgést sem felejtem el, amíg élek, bár akkor igazán nem is figyeltem rá. Apámhoz szaladtam, és a nyakába vetettem magam.