9. Az engedetlen

A láp veszélyes hely mindenkor, még annak is, aki jól ismeri. Nappal is az, bár az éjszaka rosszabb. Ha valaki olyan merészkedik a nádasba, akinek korábban nem volt dolga vele, bizony azon függ az élete, hogy aki rátalál, barát-e, vagy ellenség, de éjszaka gyakran még ez sem elég. Ezt abban a pillanatban megtanultam, amint valaki a vállamat megragadva ki nem penderített a rejtekemből, ahonnan a rögtönzött táborhelyet figyeltem egész addig, míg el nem nyomott az álom.
Mert még felfogni sem volt időm, hogy elkaptak, máris a sárban feküdtem, egy sötét alak térdelt rajtam, és egy kés pengéje szegeződött a torkomnak. Akkor tértem magamhoz, mikor ez az alak közelebb hajolt hozzám, aztán cifrát káromkodva feltápászkodott.
- Margit.
Apám volt az, hajszál híján ő oltotta ki az életemet.
Elképzelni nem tudtam, hogy fedezhetett fel. Óvatos voltam pedig, mindig tartottam a kellő távolságot, nem csaptam zajt sem; ha gyanakodni kezdett, hogy nincs egyedül, akkor pedig inkább behúzódtam egy fa mögé, és vártam egy darabig, hisz úgyis tudtam, merre tart, nem kellett állandóan a sarkában igyekeznem.
Magamnak kellett kimászni a sárból, nem segített, csak nézett rám. Szerencsére sötét volt, nem láttam, hogyan néz, de el tudtam képzelni. Főleg miután alighogy talpra álltam, egyetlen lendületes pofonjától visszaszédültem a földre. Mert tényleg nem volt agresszív ember, de ez már a második pofon volt alig néhány nap alatt.
- Neked elment az eszed! – rázta a fejét, és azt hiszem, olyan dühös volt, mint korábban soha. – Mit keresel te itt? Most azonnal irány haza, de erről még számolunk!
- Egyedül? – kérdeztem. Egyelőre nem próbálkoztam vele, hogy megint felkeljek.
Erre elakadt a szava. Dehogy akarta ő, hogy egyedül vágjak neki a hazaútnak! De nem akarta azt sem, hogy a nyakán maradjak, azt pedig nem tehette meg, hogy hazavisz, mert azzal egy egész napot elvesztegetett volna.
- Csak a bajnak jöttél utánam! Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen, ennyire ostoba legyél! Egyébként is, te honnan tudtad, hogy… Nem, ne is válaszolj! Gondolom, azt is eleresztetted a füled mellett, mikor elküldtelek a pap közeléből. Nem lehet bírni veled, már megszoktam, de legalább attól megjöhetett volna az eszed, amikor az a katona ránk talált az ösvényen… Téged még ez se gondolkoztat el? Addig kellene üsselek, míg meg nem jön az eszed, mindenki ezt tenné, csak tudnám, én mért nem tudom erre rászánni magam? Az összes lány a faluban hallgat az apjára, csak engem vert meg az Úristen veled! Áruld már el, ugyan mi volt a szándékod?
Nemigen volt kedvem megszólalni ezek után, de választ várt. Hogy az mérgesíti fel jobban, ha hallgatok, vagy ha elmondom az igazat, nem tudhattam, de úgy láttam, egy hajszál választja el attól, hogy minden meggyőződése ellenére ezúttal tényleg addig üssön, míg azt nem teszem, amit mond.
- Egyedül nem mertem elindulni…
- Ugyan hová? – csattant fel apám.
- Körtvélyszegre.
- Körtvélyszegre? Minek mennél te oda?
- Jolán nénihez – most, hogy nagy nehezen belekezdtem, már csak úgy ömlött belőlem a szó. – Ő le tudja venni a rontást, tudom, hogy le tudja venni! Hogyha András atya meg nem zavarja, már le is vette volna! Te elmész Füzesre, de hány embert visz még magával Mari néni, mire megjárod? Jolán néni itt van a szomszédban, ő már holnapra levehetné a rontást. Nem akarom, hogy még többen meghaljanak! Nem tudhatom, ki lesz a következő, mi van, ha te, vagy én?
Apám mindenre számított, csak épp erre nem. Ismertem már jól, tudtam, hogy kicsit zavarba jött, hiszen épp az imént nevezett felelőtlennek és ostobának.
- Az bizony jó volna, hogyha az a kuruzsló újból megpróbálná – ismerte el. – De azok után, ami történt, nem hinném, hogy hajlandó lenne rá, nem is beszélve a plébánosról.
- Jolán néninek az a dolga, hogy mindenkin segítsen. És azóta, hogy összezördültek, már meghalt Gáspár apó is: ezek után András atya nem zavarhatja el őt megint!
- Hát nem tudom… Na jó! Ha kicsit kilépünk, napkeltére Körtvélyszegen lehetünk, aztán majd meglátjuk. Ha rááll: jó. Ha nem: fogunk valakit, aki visszakísér téged Váraljára. Indulás!
Felsegített a földről, aztán visszasietett a táborhelyére, gyorsan bedobálta a tarisznyába a vacsorája maradékát, és intett, hogy mehetünk is. Kapva kapott a lehetőségen, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem, így igencsak erős iramot diktált.
Ami éjszaka a lápon bizony nem valami jó ötlet.
Alig fertályóra kellett hozzá, hogy ez nyilvánvalóvá váljék. A holdfényben már ott csillogtak előttünk a tavak, amik Váralja és Körtvélyszeg határát jelzik, mikor az egyik fa mellett megmozdult egy árnyék.
- Kin var orada?
- Az Úristenit! – morogta apám. Ahogy az árnyék elvált a fától, elsőre a kése felé tapogatózott, aztán észbe kapott, hogy nincs egyedül. – No, Margit, akkor most futás!