8. Isten szolgája
- No, azt hiszem, ideje volna már ránézni a betegemre – tért vissza az öregasszony a jelenbe. – Te meg addig, Árvai János, legalább elmondhatod, amit el akartál mondani.
- Hogy én? – lepődött meg János úr. – Nem akartam én mondani semmit!
- Dehogyisnem, fölösleges volna tagadnod, látom ám, hogy valami nagyon böki a csőröd, szóval mondjad csak, mi nem tetszett már a mesémben?
János úr előbb a szolgájára nézett, aki kicsit zavartan bámult vissza rá, aztán az öregasszonyra. Az addigra már az ágy körül tüsténkedett, hallgatta a beteg légzését, megvizsgálta a sebeket, és látszólag ügyet sem vetett rájuk. Ami azt illeti, tényleg nem tetszett neki az, amit a kuruzslótól hallott, és bár megfogadta, hogy egy szót sem szól inkább, sokáig mégsem tudta volna már türtőztetni magát.
- Hát… – kezdett bele végül –, ez a pap, az András atya…
Margit néni csak bólogatott, de nem fordult felé, nem lehetett tudni, a beteg állapotával van így megelégedve, vagy számított rá, hogy János úr éppen ezt a témát fogja elővenni. Elhallgatott hát, aztán mikor már kezdett kissé kínosan hosszúra nyúlni a csend, az öregasszony végre mégiscsak felé pillantott.
- Hallgatlak.
- Csak… nem tudom elhinni, nem is, egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy tényleg ilyen kiállhatatlan ember lett volna.
- Jaj, Árvai János – rázta a fejét Margit néni –, akiket te ismersz, a barátok, azok aztán tényleg nem ilyenek, azok jámbor népség; egy udvari gyóntató meg, gondolom, ilyen is van körülötted, megint más tészta, az persze hogy nem fogja felemelni a hangját nemes urak társaságában. András atya viszont falusi plébános volt, annak ki kell ereszteni a hangját, ha a keményfejű parasztokkal akar szót érteni. Közülünk való volt különben is, persze, volt hajlama rá, hogy parasztként viselkedjen, de ki róná ezt fel neki? Hogy harapós volt, na, igen, neki nem csak terelgetni kellett a rá bízott nyájat, de őrizni, védelmezni is. Egy juhászkutyától sem azt várod, hogy megnyalja minden jöttment kezét, hanem hogy harapjon, ha csak azt nem mondod neki, hogy nyugodjék.
János úr nehezen talált szavakat. Hogy isten szolgáját valaki egy kutyához hasonlítsa, ez nagyon nem tetszett neki. Bár azt azért el kellett ismernie, hogy valahol mégiscsak van benne némi igazság.
- Valahogy mégis van egy olyan érzésem, hogy néném csak a rossz dolgait hangsúlyozza, mintha ellenségként tekintene rá. Ez is, hogy a rontás éppen neki köszönhető…
- Azt mesélem el, ami történt, és tényleg az ő cselekedetei vezettek oda, hogy Mari néni rontást vetett a falura. De azt egy szóval sem állítottam, hogy a plébánost hibáztatnám. Jolán néni őt hibáztatta, mert neki valóban az ellensége volt minden pap, de azért ez nem olyan egyszerű. András atya sosem találkozott korábban semmiféle mágiás dologgal, és ha valaha a fejébe is verték, hogy óvakodjon a Sátán szolgáitól, arról fogalma sem lehetett, hogy ez a gyakorlatban mit is jelent. Ő meg volt róla győződve, hogy a puszta hite elég lesz, hogy Mari néni ne árthasson a falunak. A baj ezzel csak annyi, hogy egy rontást, amikor éppen kimondják, megakadályozni nem lehet. Csak megelőzni lehet, vagy elűzni.
- Megelőzni? Hogyan?
- Ha imára szólított volna minden falusit, az talán használt volna, mondjuk egy Miatyánk, abban szerepel, hogy szabadíts meg a gonosztól, éppen mintha rontások kivédésére írták volna bele. De mire ez eszébe juthatott volna, addigra már késő volt. Az elűzéssel viszont megpróbálkozott, éppen ebbe akartam most belefogni, de gondoltam, előbb megnézem, minden rendben van-e a beteggel. És úgy látom, igen, majd később azért csak kicserélem a kötéseket, de egyelőre kár volna bolygatni, nehogy felébredjék, mert fájdalmai volnának akkor, így legalább nem érzi. Jaj, nehogy elkezdj aggódni, magad is láthattad, milyen állapotban került ide, ahhoz képest nem is lehetne jobban!
János úr nehezen állta meg, hogy odamenjen, és a saját szemével győződjék meg róla, igazat beszél-e a vénség, de türtőztette magát. Nemigen értett a gyógyításhoz, de azt tudta, hogy a betegeknek pihenniük kell, nem jó, ha zaklatják őket. És bár egyelőre nem tudta eldönteni, mit gondoljon az öregasszonyról, az azért elég nyilvánvaló volt, hogy érti a mesterségét.
- És ez az elűzés – tért vissza inkább a történethez. – Ez hogy is volt? Mert eddig azért eléggé úgy tűnt, hogy a plébános nem is hisz a rontás létezésében.
- Hogy hitt vagy nem hitt, az részletkérdés. Az emberek úgy tudták, bűbájos vetett rontást rájuk, neki az volt a kötelessége, hogy tegyen valamit ez ellen.
- Na és akkor most tényleg bűbájos volt a Mari néni, vagy sem?
- Látod, erről fogalmam sincs. Jolán néni biztos meg tudta volna mondani, de ő nem találkozott vele soha. Na persze, voltak körülötte különös dolgok, de azok akármit is jelenthettek. Sok dolgot hajlamosak az emberek, amit nem ismernek, rögtön bűbájnak gondolni. Például a tehén, ha véres tejet ad, ahogy az nálunk is megtörtént. Az lehet rontás is, bár én egész életemben nem találkoztam senkivel, aki teheneket rontott volna meg így, de azért azt hiszem, lehet. Meg lehet az is, hogy a tehén egyszerűen megszakította magát. Röges volt a föld, nem bírta a szántást, ilyenről viszont tudok, hogy van. Szóval lehetett ez is, de lehetett az is. De ez se számít semmit. Van, hogy a rontás csak az emberek fejében létezik, azonban azt is ugyanúgy el kell űzni. A különbség annyi, hogy a valódi rontásoknál hatásos, a képzelt rontásoknál pedig látványos gyógymód kell. András atya olyat választott, ami mindkét feltételnek megfelel, mert nem tudhatta, mivel áll szemben.
- Mit?
- Szóval mégiscsak érdekel a mesém?
- Hosszú még az éjszaka – tért ki János úr a válasz elől.
- Valóban az – egyezett bele a kuruzsló.
***
Ahogy arra lehetett is számítani, Gáspár apó tényleg meghalt az éjjel. Persze erről szinte abban a pillanatban értesült is az egész falu. András atya és Gábor bíró ismét átjött, hogy intézkedjenek, és hajnalban az emberek már hozzá is láttak, hogy megássák az öreg sírját. Akkor a plébános harmadszor is tiszteletét tette nálunk.
Apám nem tudta mire vélni a látogatást, de ennek nem adta jelét. Hellyel és borral kínálta a vendéget. Ezúttal nem engedte, hogy a közelükben maradjak, én azonban megtaláltam a módját, hogy mégis halljam őket.
- Van egy szent ereklye a füzesi kolostorban, egy karcsont – tért rögtön a lényegre András atya. – Azt nem tudni, kihez tartozott, így azt sem tudhatom, mekkora hatalma van, de mivel névtelen ereklye, talán a szerzetesek is könnyebb szívvel válnak meg tőle egy időre.
- Mit akarsz te azzal az ereklyével? - apám ezúttal nem volt túl udvarias a plébánossal, de az látszólag észre sem vette ezt.
- A rontás ellen.
- Mégiscsak elhiszed?
- Akár igen, akár nem, ártani nem fog, ha elhozzuk azt az ereklyét.
- Ártani biztosan nem – egyezett bele apám. – De miért mondod ezt nekem?
- Mert neked kellene elhozni.
- Miért nekem?
- Tudom, hogy nem vagyunk éppen pajtásai egymásnak, de itt most nem rólam vagy rólad van szó. Én nem hagyhatom itt a falut, meg aztán Füzes messze is van, nekem már túlságosan messze. És hát te is tudod, hogy a környéken bóklászik a török, veszélyes lehet az út, nem lehet akárkit útnak ereszteni, csak olyat, akiről elhihető, hogy tud vigyázni magára. Ilyen meg nem sok van nálunk. Te már voltál csatában…
- Egyszer, és annak is húsz esztendeje már!
- Mégiscsak jobban tudod, melyik végén kell fogni a kardot, mint bárki más közülünk. És lehet, hogy szükség is lesz rá.
Apám hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Tegyük fel, hogy hajlandó volnék rá. De valóban szükséges ez?
- Az emberek félnek – sóhajtott András atya. – Nem történt semmi, amit ne lehetne megmagyarázni, mégis úgy érzem, egyre kevésbé tudok hatni rájuk. És ez engem is megijeszt. Mi lesz azzal a faluval, amelyik nem bízik a saját plébánosában?
- Értem – bólogatott apám, aztán hosszú szünet után mélyen a pap szemébe nézett. – Jól van. Te meg tartsd a szemed a családomon! A te nyakadat fogom kitekerni, ha bármi bajuk esik, amíg távol vagyok!
