7. A bűnös

Végül Gáspár apónak lett igaza.
A lápról még saját lábán jutott haza, bár az utolsó szakaszon már támogatni kellett. Mire a kunyhója ajtajához értünk, már azt se tudta, hol van. Az állapota ijesztő hirtelenséggel romlott, annyira, hogy apám úgy döntött, jobb az, ha felügyelet alatt lesz, és inkább átcipelte a házunkba. Nem akadt senki, akitől segítséget kérhettünk volna: a falubelieket úgy megijesztette a török, hogy csak sötétedés után szállingóztak vissza. Most még kihalt volt a falu, egyetlen lélek sem mutatkozott rajtunk kívül. Félelmetes volt, és eszembe idézte, hogyan fordult fel az életünk az utóbbi néhány napban: előbb a törökök, aztán a Kerge Jancsi halála, és sorban a többi, most pedig a csend és az üresség. Már akkor tudtam, teljes bizonyossággal, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen, noha álmomban sem képzeltem volna magamnak olyan sorsot, amiben aztán részem lett.
Estére már tüzelt az apó teste, az arcát vörösre festette a láz, és köhögött, mintha a betegség démonkutyái acsarkodnának a torkában, vagy mintha a tüdejét akarná kiköpni. És nem volt magánál. Láttam már olyat, akit a fagyos víz betegített meg, de hogy szinte azonnal, olyat még nem. És ez semmi jót nem jelentett, mert volt már, hogy még Mari néni tudománya is kevés volt, hogy megmentse azt, akivel ez történt – most pedig már nem volt itt Mari néni sem, hogy segítsen.
A faluban hamar híre ment, mi történt. Az első szomszéd a fényre jött, csak látni akarta, rendben van-e minden, aztán ahogy meghallotta azt a démoni ugatást, ahogy megérezte a halál szagát, igen óvatosan tette be maga után az ajtót, és bizony halkra fogta a szavát, mintha attól félne, hogy az apót megtámadó kór ráveti magát, és nem akarná felhívni magára a figyelmét.
Hamarosan András atya is megérkezett. Nem hiszem, hogy valaha is járt volna nálunk, és különös volt, hogy éppen most, mikor alig pár napja akasztotta össze a bajszát apámmal. Apám azonban nem adta semmi jelét, hogy egyáltalán emlékezne erre, meg aztán apó állapotát elnézve azt hiszem, ő is úgy volt vele, nem baj az, hogyha kéznél van egy pap. Tekintettel arra, hogy vendégségbe érkezett, az atya igencsak rendesen viselte magát, ami nemigen volt szokása egyébként. Úgy döntött, imádkozni fog a betegért, mást tenni nagyon nem tudott.
Egy rövid időre a Gáspár gyerek is átjött, megnézni a nagyapját, de aztán gyorsan iszkolt is haza, nehogy még a szülei megneszeljék, hogy itt járt, mert a család még most sem érezte úgy, hogy foglalkozni kéne az öreggel.
Voltak mások is, jöttek, váltottak velünk pár szót, de senki nem maradt sokáig, az egy Gábor bírót kivéve. Ő és apám az udvaron, a diófa alatt vertek tanyát: míg anyám a lázas fejet borogatta, míg a plébános az Urat kérlelte, hogy mentse meg az öreget, addig ők ketten egy kancsó bor mellett tárgyalták ki az esetet. Szerencsére egyikük sem emelt kifogást ellene, mikor látták, hogy körülöttük ólálkodok, hisz hová mehettem volna? A betegségszagú házba egyiküknek sem akaródzott beküldenie.
- Félnek – állapította meg a bíró, tekintetével követve legutóbbi vendégünk sietős távozását. – Idefelé jövet hallottam, hogy már megint a Mari nénét emlegetik.
- Az átok – bólogatott apám. – És te mit gondolsz?
- Mindegy, hogy én mit gondolok – legyintett Gábor bíró. – Ha az öreg Gáspár meghal, az egész falu annak a bizonyítékát fogja látni benne, hogy az átok újabb áldozatot szedett. És azt hiszem, akár mérget is vehetünk rá, hogy nem éri meg a reggelt. Én még nem láttam olyat, aki az imától lábra állt volna, az önmagában kevés. Most egy gyógyító kellene ide, de hát mi vízbe öltünk a mienket, Jolán néni pedig, még ha a történtek után hajlana is rá, hogy idemerészkedik, túl messze van.
- No de mégis?
- Emlékszel? Jolán néni azt mondta, mégis van itt egy kis baj. Ő meg azért csak jobban tudja, mint mi. És azt sem hiszem, hogy ráállt volna egy nem létező rontás levételére.
Apám csak bólintott rá, aztán újratöltött mindkettejüknek.
- Gyerekkoromban mindig látni szerettem volna, milyen is egy boszorkány – szólalt meg aztán. – És láttam is, ezek szerint, csak épp nem tudtam róla.
Ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Persze nem illett közbeszólnom, ott lennem se kellett volna éppen, de én az ilyesmivel ritkán törődtem. Mari nénit mindig kedveltem, és ha valóban meg is rontotta a falut, megvolt rá az oka, nem érdemelte, hogy igaztalanul vádolják. Hát nem volt elég az, hogy vízbe fojtották?
- Az apó szerint nem volt boszorkány! Az Úr segedelmével rontotta meg a falut, mert ártatlanul büntették.
A két férfi meglepetten pislogott rám. Nem háborodtak fel, apám már megszokta tőlem az ilyesmit, a bíró meg sose szólt volna bele más családok ügyeibe, legalábbis vendégségben nem.
- Hogy mondod?
- Az apó szerint, akit ártatlanul bántanak, bosszút tud venni a gyilkosain. És azt mondta, Mari néni most éppen ezt teszi.
Nem tudom, András atya hogyan került oda. Mindig is különös érzéke volt hozzá, hogy mindig ott legyen, ahol a legkevésbé kívánatos a jelenléte. Csak azt hallottuk, hogy utolsó szavamra valaki hirtelen felhördül, és ahogy hátranéztünk, a plébános ott állt a házunk ajtajában, és szúrós szemmel nézett rám.
- Tudod te, mit beszélsz, te lyány? Hogy az Úristen hozna rontást a falura, már az is bűn, ha ilyet mondasz! Hát tényleg elhiszed ezt?
Apám csitítólag emelte magasba a kezét, hogy mielőbb magára vonja a haragvó pap figyelmét.
- Atyám, ne hamarkodjon el semmit! Gyerek még a Margit, az öreggel meg mindég jóban volt, mért is ne hinné, amit tőle hallott? Nem kell még emiatt rögtön bűnt kiáltani, honnan tudná a súlyát annak, amit mond?
- Ártatlanok nem rontanak meg senkit, és az Úr sem ad segítséget az ilyesmihez! – folytatta a pap, mintha meg sem hallotta volna, amit apám mond. – Csak a boszorkányok tesznek rontást másokra, mindenki más a saját lelke üdvét vetné kockára, ha csak gondolna is ilyesmire, hogy így álljon bosszút másokon!
- De hátha abban a helyzetben a Mari néni nem gondolt ezzel? – vetette fel a bíró. – Magam se tudom, hogy mit tettem volna a helyében.
- Boszorkány volt, mindig is gyanítottuk, ha biztos jelét nem is adta soha! Nem akarom a lyány előtt mondani, de azért voltak neki viselt dolgai, nem volt alap nélküli a falu gyanakvása, csak hát óvatos volt, sose sikerült rajtakapni, egészen mostanáig. Hogy az öreg Gáspár még most is őt védi, azon meg nincs mit csodálkozni. Talán ti nem emlékeztek, mit műveltek régen? Hogy hányszor prédikálta ki őket Miklós atya paráznaság miatt?
- Emlékszünk – ismerte el a kelletlenül apám.
- Hát igen – bólogatott Gábor bíró. – Az a dolog is a Józsiék tehenével igencsak különös volt.
- Meg a Gáspár gyerek álmai.
- És az a vihar a múlt nyáron…
- Szót se többet erről! – vágott közbe a plébános. – A gyanú az csak gyanú, de hogy azok a katonák elinaltak a láttára, már az mindent elárul. A katonaember igencsak járatos a mágiás dolgokban, volt szerencsém tapasztalni, hogy eszelős félelmükben attól, hogy Jézus urunk ígérete a kard általi halálról valóra válik, sokan folyamodnak démoni praktikákhoz, istentelen amulettekhez, pokolbéli varázsigékhez. Bár persze ez sosem védi meg őket, ha oda kerül a sor, de higgyétek meg, a katonák első pillantásra felismernek egy valódi boszorkányt! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy megkísérelte rontás alá vetni a falut, amire – és itt szúrósan rám nézett – ártatlanok sosem vetemednének, hiszen örök kárhozatra taszítanák magukat vele!
- Ezek szerint te is úgy véled, András, hogy rontás van a falun?
- Azt mondtam, megkísérelte! – csattant fel a plébános. Úgy tűnt, fogytán már a türelme, és vendégség ide vagy oda, csak még egy szó, és kezet emel valakire. – A Jancsi gyerek részeg volt, az öreg Gáspár meg a török elől futott, mikor elsüllyedt a sárban. Jó is volna, hogyha csak ott fordulna elő ilyesmi, ahová rontást tett egy boszorkány! Nem kell mindjárt a falra festeni az Ördögöt! Imádkoznátok ti is inkább az öreg lelkéért! Megyek is, megnézem, mi van vele, bár meggyónni már nem fog, azért meg, hát, nem valami sokat tett, hogy az utolsó kenetet kiérdemelje…