6. Az ártatlan
Nem számítottam rá, hogy víz alá kerülök, arra meg aztán főleg nem, hogy nem is tudok szabadulni belőle: levegőt venni is elfelejtettem, és csak néhány pillanat kellett, hogy elkezdjek csillagokat látni. Persze hogy vizet is nyeltem, de a fuldoklástól legalább nem volt érkezésem aggódni azon, mi is történt velem. Valami lent tartott a víz alatt, és nem eresztett, pedig mindent megtettem, hogy lerázzam magamról, de hiába.
Óráknak éreztem az időt, amíg lent voltam, de nem lehetett valami sok, ha kibírtam. Hirtelen, ami eddig lent tartott, most erővel tolt fölfelé a víz színére, aztán mikor már derékig kint voltam, eltaszított magától úgy, hogy az ösvény bokáig érő vízébe csobbantam, és négykézláb állva ott köhögtem fel a tüdőmből a vizet.
Soká tartott, mire magamhoz tértem, és elkezdtem azon töprengeni, mi is történt egyáltalán. Aztán mikor végre eszembe jutott, hogy is kerültem ide, ijedten ugrottam fel, de sem apámat, sem a katonákat nem láttam sehol, csak Gáspár apó álldogált ott derékig a vízben, és engem figyelt.
Azt nem volt nehéz kitalálni, hogy az öreg húzott le a víz alá, és azt sem, hogy a török elől menekített oda, de hogy hová lettek a többiek, az már fogósabb kérdés volt.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor végre meg tudtam szólalni.
- Nem tudhatom biztosra, de gyanítom, apád elszaladt, a törökök meg mentek utána.
- Elszaladt… - ismételtem.
Első gondolatom az volt, hogy itt hagyott, és nem értettem, hogy tehette ezt. A második, hogy akkor most nagy bajban lehet. Az öreg kitalálhatta a gondolataimat, mert megfelelt mindkét ki nem mondott kérdésemre.
- Azt hihette, vízbe fúltál. Lesz ám öröm, ha hazatérsz! A katonáktól meg ne félj, apád jól ismeri a lápot, azok meg sehogy, nem hinném, hogy utolérnék.
Most tűnt csak fel, hogy Gáspár apó hangja igencsak reszket, jobban, mint egyébként, és ahogy néztem, már azt is láttam, hogy kezd kékülni a szája széle. Ami azt illeti, én is reszkettem: hideg volt a víz, nagyon hideg, és ki tudja, az öreg mióta állt már ott benne.
- Még mindig nem tudsz kijönni?
- Mit gondolsz, itt álldogálnék különben? – rázta a fejét az öreg. – Én már innen ki nem jutok, de legalább nem leszek magamban az utolsó órámban, ennek örülök.
- Hívok segítséget!
- Dehogy hívsz! Az emberek nem fognak idejönni, míg a török el nem takarodik, még utána se jó darabig, aztán meg már úgyis késő lesz. Különben is veszélyes lenne most neked a lápon kószálni. Várnod kell.
- Meg fogsz halni?
- Nagyon úgy néz ki. De ne szomorkodj emiatt, éltem én már eleget! A velem egykorúak már mind eltávoztak, a Mari volt az utolsó, most én következem.
Azért persze elszomorodtam. Haltak már meg körülöttem emberek korábban is, nem volt idegen nekem a halál, de Gáspár apó igazán élhetett volna még! Akármit is mondott, én azért reméltem, hogy még időben vissza fog jönni valaki, és kihúzza a sárból.
Egy dolog viszont nem fért a fejembe, és ezt rögtön szóvá is tettem.
- De hogy kerültél egyáltalán a vízbe? Jól ismered a lápot te is, talán legjobban az egész faluból.
- A Jancsi jobban ismerte, mégis elvitte a Mari.
- Mari néni? – pislogtam. – Ő hozott ide?
- Ki más lett volna? Megmondta, hogy magával visz mindenkit, hát úgy látszik, betartja az ígéretét. És elsőként azokat viszi el, akik ellenére tettek.
- Ellenére? Mit tettél volna te ellenére?
- Hagytam, hogy az a bolond csuhás ítélkezzék fölötte, hogy vinné el az Ördög az egész fajtáját! Ő hozta ránk a vészt ezzel az egész boszorkányos sületlenséggel, és meglásd, ő lesz az egyetlen, aki megússza!
- De hát tényleg boszorkány volt.
- Fenét volt! Kuruzsló volt, sosem ártott a légynek sem.
- Rontást hozott a falura!
- Na, ide figyelj, kislány! Akár az Úrtól, akár az Ördögtől kapja valaki a tudományát, megvan rá a képessége, hogy átkot tegyen azokra, akik az ártalmára voltak. Bizony, még az Úr is engedi, hogy az ártatlan így vegyen bosszút azokon, akik őt a halálba küldték. Néha egészen normális emberek is meg tudják rontani a gyilkosaikat, de hogy ez miként lehetséges, azt már én sem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy a Mari nem volt boszorkány. Ismertem én már, mióta az eszemet tudom, hidd el, ennyi év alatt kiderült volna, ha valami sötét tudománnyal foglalkozik.
- De hát rontást tett a törökre is!
- Jaj, hát fenyegetőzni mindenki tud! A Mari épp csak azt akarta, hogy félelmetesebbnek lássék, mint amilyen valójában, nem gondolta szegény, hogy nem csak a törököt, de a falubelieket is megtéveszti, élükön a drágalátos plébánosunkkal. Tán azt gondolta, mégsem fognak ártani annak, aki annyi jót tett velük, hát ebben sajnos nem volt igaza. Most hát visszakapjuk tőle, amit mi adtunk neki. Mert a rontás komoly dolog, a halálakor elmondott rontás még komolyabb, de akkor a legrosszabb, ha olyan mondja el, akit igaztalanul küldtek a halálba. Akkor aztán senki nem szedi le azt a rontást soha. Láthattad, még annak a híres körtvélyszegi kuruzslónak sem sikerült, pedig nála nagyobb tudós asszony nem él tán az egész országban sem.
Erre hirtelenjében már nem tudtam mit felelni. Hallgattunk egy sort, én a Gáspár apó szavain rágódtam, közben fél füllel a nádas zajait figyeltem. A szélzúgásba ismét ismerős hangok vegyültek: újra felhangzott a madárdal, ez pedig csak jót jelenthetett. Ezek szerint elült a mozgás, tán a törökök végre elmentek. Vagy csak kicsit arrébb húzódtak, mondjuk, ha lent vannak a tavaknál, ennyi idő alatt odaérhettek, az itteni madarakat az már nemigen zavarja. Igaza volt az öregnek, várnom kellett még, ha biztosra akartam menni.
- Akkor… - szóltam újra egy idő után, de nem mertem folytatni, féltem, hogy butaságot kérdezek.
- Arra vagy kíváncsi, hogy az Úr büntetése ül-e rajtunk? – találta ki Gáspár apó újra a gondolataimat. – Ha úgy vesszük, igen. Ezért is nem lehet csak úgy levenni azt a rontást.
- Tán ki lehetne engesztelni – vetettem fel.
- Minden bizonnyal van rá mód – bólogatott az öreg. – Bár ez rajtam már nem segít, meg ezt a plébánosunknak kéne elintéznie, akiből ezek után nem nézek ki sok jót…
Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett. Én is követtem a példáját. Valaki közeledett: óvatosan, alig csapva zajt, mégis egyértelmű volt. Riadtan néztem az öregre: fussak, vagy a vízbe vessem magam? Ő azonban csak a fejét rázta.
- Nem török ez! Határozottan lép, ismerős helyen jár. A madarak se félnek tőle. Meg aztán egyedül is van.
Nem volt okom kételkedni benne, és igaza lett: a nádasból nem sokra rá apám lépett elő.
Hát igencsak megörültem neki. Szaladtam is rögtön, hogy a nyakába ugorjak, de persze akkora pofont kaptam tőle, hogy azt hittem, lerepül a fejem. Ezúttal nem lázadtam, tudtam, megérdemlem bőven, inkább csak vártam a következőt. De nem volt következő: most már végre megölelt.
- Ne haragudj! – kértem.
Erre nem felelt semmit, inkább Gáspár apóhoz fordult.
- Próbáljuk meg még egyszer azt az ágat, én azt mondom!
- Nem bánom – mosolygott az öreg.
- Látod apó? – most már én is nevettem. – Mégsem haragszik rád a Mari néni!
Gáspár apó rám nézett, és újra elkomorult.
- Meglátjuk.