5. Ahová most megyek
A Jolán néni hazatérése utáni napok csendes kábulatban teltek: mindenki meg volt zavarodva. Persze az egyház és az kuruzslás mindig is csak az emberek fejében fért össze, de hogy bajuk van egymással, azzal nem nagyon foglalkozott senki. Most viszont a szemünk láttára akaszkodtak össze: András atya és Jolán néni képében két olyan hatalom vívott meg egymással, amit az emberek egyformán tiszteltek és becsültek. Nyilván, hiszen mind a kettő az Úr nevében tevékenykedik, tehát akkor mindkettő jó. Az egyik a törvény szerinti, csak az olyan megfoghatatlan, a másik meg közelebb áll az emberek szívéhez, csak ne derüljön ki, ha hozzá fordul az ember. Szóval persze más a kettő, de egy a céljuk. Akkor meg, ha már nem állhatják egymást, hát inkább kerülnék el a találkozást, nem igaz? Akkor legalább nem kéne azon gondolkozni, most melyiknek adjék igazat az ember, mert mindkettőnek adna, de azt nem lehet.
Igazából a falubeliek többsége az egyház felé hajlott. Egész egyszerű oka volt ennek: András atyát mindenki már régtől fogva ismerte, Jolán nénit viszont a többség most látta először, így aztán akármilyen híres gyógyító is volt amúgy, mégiscsak idegen. Meg aztán András atya ott maradt velünk a balul sikerült levétel után is, őt naponként többször is lehetett látni, ahogy villámló szemekkel jár-kél a faluban. Ha több időnk lett volna, úgy hiszem, apránként mindenki meggyőzte volna magát róla, hogy a plébánosunk személye épp elegendő védelmet ad nekünk bármiféle rontás ellen, a Kerge Jancsi esete meg mégiscsak egyszerű baleset volt, semmi más.
Csakhogy nem volt több idő.
Mert alig néhány napra rá megint feltűnt a török a határban. Éppen vasárnap volt, András atya, miután a saját házában megtartotta az istentiszteletet – mert Csonkaváraljának sohase volt saját temploma – még dél előtt felkerekedett, hogy Apátfalván is elmondja a misét. Az apátfalviak nem úszták meg olyan olcsón azt a múltkori portyát, mint mi: a török gazdagnak vélte és feldúlta a monostort, mire aztán a csuhások még aznap szedték a sátorfájukat: mindent, ami megmaradt, szekérre raktak, és útnak eredtek – nem mondták hova. Akkortájt elég sok monostor gazdátlanodott el ugyanígy. Nem is hinné az ember, mennyi csuhás élt a lápon, hisz ma már csak legfeljebb a kolduló barátokkal lehet találkozni, akiktől nem volt mit elvenni a töröknek, vagy esetleg valami kósza pálossal, aki a lápbeliek lelkének istápolására vette magát.
Azért mondom, hogy a plébános nem volt otthon, mert ennek aztán igen komoly hatása lett a későbbekre, de ezt akkor még nem gondoltuk.
Szóval feltűnt megint a török, ezúttal jóval nagyobb számban. Valaki később mesélte, hogy előbb csak valami portyázó csapat ütött rajtunk, akik előreszaladtak, hogy még azelőtt tudjanak valami zsákmányt harácsolni, hogy a fősereg végigdúlná a környéket, ezek meg már a török császár seregének voltak a sallangjai. De mindegy is volt, meg mi amúgy is rögtön azt gondoltuk, hogy ezek azért jönnek ide vissza, hogy helyreüssék ezt a dolgot, hogy egy öregasszony kergette el őket. Ezúttal viszont időben tudtunk a jöttükről, mert a bíró igen óvatos ember volt, és a múltkori eset után két lármafát is kijelölt a falu mellett, ahol mindig figyelnie kellett valakinek az ösvényeket.
Az egyiken épp a Gáspár volt a soros. Ő volt, aki fellármázta a falut. Na, arra aztán lett is akkora jajveszékelés, mintha máris a nyakunkon volna a török. Gábor bíró alig bírt rendet tenni, végül azért csak sikerült neki: hiába, ha veszély van, az embereknek néha az életüknél is fontosabb, hogy vezesse őket valaki, aki meg tudja mondani, mi a teendő. Habár ezt ugyan magától is kitalálhatta bárki: mi haszna lett volna bevárni a katonákat? Egyetlen dolgot tehettünk, hogy behúzódunk a lápba. Mi ismerjük a vidéket, a török nem, majd bolond lenne utánunk jönni! Hogyha meg mégis, hát majd lehúzza őket a lápi lidérc. Idegennek veszélyes hely volt a láp. Na persze, néha még magunknak is az volt. Pedig mi tudtuk az ösvényeket, hogy hol sekélyebb, hol mélyebb a víz, merre van sodrása, hol örvénylik, hol kavicsos a meder, hol laza a talaj, hol kapaszkodik rá a hínár az emberre, hol jár a nádi farkas. Bizony, ezt mind tudnia kellett annak, aki a lápon élt, és még így is könnyen történhetett baj. Hát akkor egy idegennek sejthető, mekkora istenkísértés volt vezető nélkül letérnie az útról.
A bíró úgy okoskodott, jobb lesz családonként különválni. Több embert könnyebben kiszúrnak a katonák, és ennyi embert csak olyan úton lehet biztonságban tudni, ahol a katonák is bátran végigmenetelhetnek utánunk – a rejtekösvényeken csak óvatosan, egymás kezét fogva, libasorban lehet haladni, ez megoldhatatlan volna ennyi emberrel. Sokan annyira meg voltak zavarodva, annyira minden pillanatban várták, hogy a török most rajtunk üt – pedig fertályórányi időnk volt még –, hogy azt se tudták, merre induljanak, így a bírónak kellett előre mennie. Utolsó pedig a mi családunk lett. Részben, mert apámban, aki vész idején is nyugodt tudott maradni, leginkább megbízott a bíró, részben meg azért, mert nálunk csak három gyerek volt, én meg a két öcsém, akik közül már a kisebbik is elég nagy volt ahhoz, hogy ne kelljen minden lépését vigyázni, ezért mi tudtuk legjobban haladni, és minket lehetett legkevésbé észrevenni is.
A fertályórának elegendőnek kellett volna lennie, hogy mindenki elrejtőzzék, de a félelemtől rettegő ember csak kapkod, mégse halad. Így mire az utolsó családot elnyelte a nád, és végre mi következtünk, igencsak nyakunkon volt már a török: tisztán lehetett hallani a patadobogást, és már beszédfoszlányokat is sodort felénk a szél. Most már apámra is ráragadt valami a többiek idegességéből, bár azért még tartotta magát, csak a szeme villanása, a hangja leheletnyi reszketése árulta el, no meg az, hogy teljesen fölöslegesen még utoljára kiokított minket.
- Óvatosak legyetek, de azért csak szaporán! Fiúk, figyeljetek Margitra és anyátokra! Maradjatok az ösvényen, és ne nézzetek hátra, én itt leszek mögöttetek!
Az öcséim csak bólogattak, hogy tudják, kicsit talán még bosszankodtak is: nem kell nekik mindent a szájukba rágni! Rajtuk nem érződött félelem: izgatottak voltak, persze, kalandként élték meg a dolgot, bár azt azért nem hiszem, hogy kedvük lett volna bevárni a törököt.
A legszűkebb, legkanyargósabb ösvényt választottuk, ami a Csonkavár után kezdődött, és a Békás-ér mentén haladt a tavak felé. Igyekeztünk, ahogy tudtunk, de elhanyagolt út volt ez: öcséim arcába szinte pillanatonként csapódtak a nád éles levelei, lábukat lépésenként fonták körül a vadszeder indái, és bár mi már ebből láttuk, hol kell ügyelni, nekünk sem volt mögöttük valami egyszerű dolgunk. Hát nem voltunk éppen csendesek, bizony inkább volt az csörtetés, mint bármi más, de a nádas tele van élettel, gondolhatott minket a török vadrécének, de toportyánnak is akár, emiatt különösebben nem aggódtunk. A zaj legalább elnyomta a közelgő törökök beszédét: tudtuk, hogy jönnek, de hogy nem hallottuk őket, valamivel kevésbé volt félelmetes.
Talán ha kétszáz lépést tehettünk meg, mikor meghallottuk a jajgatást. Az ösvény itt enyhe lejtő után elágazott: a jobb kéz felőli ág egy darabon bokáig érő vízben folytatódott, a hang erről jött. Látni nem láttunk semmit: az ösvényt áthatolhatatlan náderdő kerítette, a szárazabb foltokon százéves mocsári tölgyek terpeszkedtek. A két öcsém megtorpant, és tekintetével apámat kereste: mindannyian felismertük az öreg Gáspár apónak, a Gáspár gyerek nagyapjának a hangját. Valami családi vita miatt, aminek okát már senki nem tudta, a rokonsága nemigen állt szóba vele, ő hát egyedül vette a nyakába a lápot, nem volt, aki segítsen neki, pedig hallatszott, hogy valami baj történhetett.
Apám csak a fejével intett a baloldali ösvény felé, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
- Segítenünk kell… – kezdte Laci, a kisebbik öcsém.
- Veszélyes! – sziszegte apám. – Csak menjetek tovább, majd én megnézem.
Kedveltem Gáspár apót. Azt hiszem, először azért kerestem a társaságát, mert tudtam, mennyire magányos, és megsajnáltam. Veszélytelen ember volt, apám nem is tette szóvá a dolgot, hogy időnként meglátogattam a falu szélén álló, roskatag kunyhót. Én meg szívesen jártam oda: Gáspár apónak izgalmas ifjúkora volt, tudott mit mesélni, és hogy végre hallhatóságra talált, hát dőlt is belőle a szó. Sok dolgot tanultam tőle, aminek apám nem örült volna, ha tudja: bár sosem próbáltam, de tudtam például, mit kell tenni, ha toportyán támad az emberre, vagy azt, hogyan kell ételt lopni a juhászoktól, hogy azok azt higgyék, vadállat dézsmált a kondérjukból.
És most Gáspár apó bajban volt.
- Megyek én is – közöltem apámmal.
- Dehogy jössz!
Apám amúgy kissé elrontotta a nevelésemet. A lápon senkiből nem lehet úrinőt faragni, és a nőknek is meg kell tenni sok dolgot, ami más vidéken a férfiak feladata, de – talán mert én voltam a legidősebb gyermeke – engem valahogy felemás módra nevelt: lánya és fia is voltam egy személyben. Feleselni így, a legtöbb lánytól eltérően, különösen jól megtanultam.
- Ketten többre megyünk – mondtam, aztán látva, hogy esze ágában sincs engedni, gyorsan megadtam neki a kegyelemdöfést. – És nincs időnk vitatkozni.
Ezzel kiszakítottam magam az öcséim szorításából, és határozottnak szánt léptekkel megindultam a jobboldali ösvényen. Valójában bukdácsoltam, és most én kaptam az arcomba a nádat is, amit eddig az előttem haladók jobbára felfogtak, de eszemben sem volt meggondolni magam. A hátam mögül hallottam apám átkozódását, aztán hogy anyámat és a fiúkat továbbküldi a másik ösvényen, majd utánam ered.
- Nem vagy eszednél, Margit, de az biztos, hogy nem fogod megköszönni, amit ezért kapsz – sziszegte, de már csak szóban lázadt: minden máshoz késő volt.
Gáspár apó hangja egyre közelebbről hangzott. Apám átvette a vezetést, aminek igencsak örültem, így jóval könnyebb lett. Nem kellett messze mennünk, egy hirtelen kanyar után meg is pillantottuk az öreget.
Az eddig bokáig érő víz itt tovább mélyült, valóságos kis tavat alkotott. Gáspár apó ott állt középen, derékig merülve a barna lébe, és hol átkozódott, hol jajgatott. Mozdulni viszont egyáltalán nem mozdult, ebből tudtuk, hogy laza talajra lépett. Mikor meglátott minket, széles vigyor ült ki az arcára.
- Hála Istennek, hogy itt vagytok – kezdte, aztán gyorsan elkomorult. – Na de mit is tehetnétek?
Erre nekünk se igen volt ötletünk, de apám nem arról volt híres, hogy könnyen feladná.
- Mindjárt kitaláljuk – és tekintetével máris a környező fákat, bokrokat pásztázta, talál-e valamit, aminek hasznát vehetnénk.
- Nem azért mondom, de ez a mocsok húz lefelé – közölte Gáspár apó. – Lehet, hogy jobb volna inkább a saját bőrötöket menteni. Énértem úgysem olyan nagy kár.
- Hogy számolnék el akkor a lelkiismeretemmel? – kérdezte apám – Mit gondolsz, az jó lesz?
Mindketten a jelzett irányba fordultunk. Az egyik tölgyről karnyi vastag ág nyúlt a vízbe, még éppen csak kezdtek rajta fonnyadni a levelek, tehát még nem száraz, nem korhadt, de szinte már csak a kérge tartotta a fán, könnyen le lehet törni. Apám nem is várt választ, a tavacska partján óvatosan araszolni kezdett az ág felé.
- Én mit csináljak? – kérdeztem.
- Semmit, ha egy mód van rá!
Apám hamar megszerezte ágat, visszaóvatoskodott vele mellém, aztán benyújtotta az öreghez. Éppen elérte. Akkor intett, hogy tartsam én is – nem nyomtam sokat, de a semminél mégis többet –, és addig igazgatta, míg Gáspár apó megragadhatta a végét.
- Nem tudunk kihúzni, apó, nincs hol megvetni a lábunkat, de tartani tudjuk. Ki tudsz kapaszkodni?
- Azt hiszem, menni fog.
Mégse ment. Valaha volt erő az öregben, de az évek a javát már kiszívták belőle. Félútig juthatott, mikor a karja nem bírta: elengedte az ágat, hangos kiáltással, és még hangosabb csobbanással esett vissza a vízbe. Ott még ráadásként fuldokolni és kapálózni is kezdett, noha aztán hamar összekapta magát.
Apám halkan szitkozódott, és fülelni kezdett. Én is követtem a példáját.
A szél neszezése a nádasban eleinte minden mást elnyomott, de aztán csak meghallottuk az idegen hangzású beszédet. Mégpedig ijesztően közelről. Apám riadtan tekintett szét, menekülni kellene, de velem hogyan?
Életemben nem féltem még úgy, mint akkor. Féltem a közeledő idegen katonáktól, féltem attól, hogy elveszítjük Gáspár apót, és, mi tagadás, féltem attól is, mit kapok majd apámtól, hogy ilyen helyzetbe hoztam.
Aztán, mielőtt bármit tehettünk volna, feltűnt az ösvényen az első török, tőlünk alig tizenöt-húsz lépésre.
Alacsony, sötét bőrű, nagy bajuszú ember volt, hosszú sárga köntösben, széles övvel. Egyáltalán nem volt meglepve, hogy meglátott minket, csak marokra fogta a csuklójára szíjazott buzogányt, és valamit hátraszólt a mögötte jövőknek. Azt elég jól ki lehetett venni a hangokból, hogy legalább négyen-öten ott jönnek utána.
Gondolkodás nélkül hátrálni kezdtem, eszembe se jutott, hogy nincs hová. Két lépés, aztán hirtelen kifutott a lábam alól a talaj, és úgy elmerültem a sáros vízben, mint a nyeletlen fejsze. A híg sár körülfolyta a lábam, attól ugyan nem tudtam elrúgni magam, de nem volt mély a víz, egy pillanatra még kidugtam a fejem a levegőre.
Aztán egy kar megragadott, és erővel visszahúzott a víz alá.