4. A levétel

Másnap még alig pirkadt, mikor a bíró személyesen tette tiszteletét nálunk, hogy elmondja, Jolán néni pontban délben megpróbálja levenni a rontást ott, ahol a Mari nénit a víz alá nyomták, és azt üzeni, hogy minden falubeli, aki teheti, legyen ott.
- Mindenkinek jobb lesz ezen mihamarabb túlesni – bólogatott apám, miközben mindkettejüknek töltött némi pálinkát, hogy jól kezdődjék a nap. Más alkalommal nem lehettünk volna tanúi a beszélgetésnek, mivel apám csak kivételes alkalmakkor töltötte az éjszakát a házban, többnyire az állatokkal hált, hogy időben riadjon, ha netán nádi farkas kerülgetné az ólakat. De Mari néni halála óta nem éreztük magunkat biztonságban nélküle.
- Jolán néni nem akar egy pillanattal sem több időt itt tölteni a kelleténél – felelt Gábor bíró. – Nem mondja, de gondolnivaló, hogy Andrástól szeretne szabadulni.
- Én is ezt tenném a helyében. De te, Gábor, nem félsz attól, hogy megver minket az Úristen azért, amire most itt készülünk?
- Az Úr könyörületes. A fuldokló se nézi, barát vagy ellenség nyújtja érte a karját, mi sem válogathatunk. Tán nem rója fel bűnünkül, hogy még élni akarunk egy kicsit.
- Magam sem hiszem – helyeselt apám, majd felénk intett. – A gyerekek is jöjjenek?
- Mindenki.
Így aztán délben mi is ott dideregtünk a Békás-ér partján, noha bárhol máshol szívesebben lettünk volna. A tegnapi köd még lejjebb ereszkedett, félelmetesre torzítva a közeli apátfalvi templom harangjának hangját, és az idő is szokatlanul hűvösre fordult, mintha a Mari néni lelke telepedett volna rá a lápra – akkoriban még mindenki tudta, hogy a gonosz lelkek érkeztével lehűl a levegő. Senki nem érezte jól magát a bőrében, és hiába tudtuk, hogy ennek egyszer meg kell történnie, Gábor bírónak meglehetősen erélyesen kellett egyik-másik asszonyra rápirítania, hogy a helyén maradjék.
De hiába a köd, a hideg, a tudat, hogy ehelyütt nemrég egy átok fogant, legfélelmetesebb mégis az a sötét alak volt, aki a többiektől kissé távolabb, szürke kabátjába burkolózva figyelte az eseményeket. András atya volt az, aki kiállhatatlan természete ellenére mégiscsak a plébánosunk volt, akit ennek megfelelően tiszteltünk és talán szerettünk is… De most szavak nélkül adta a tudtunkra, hogy bűnös dolgot művelünk, és a vádló tekinteténél rosszabbat nemigen tudtunk elképzelni.
Igazából félelmetesnek találtuk Jolán nénit is, főleg amikor belefogott a ráolvasásba. Mikor már minden falusi megérkezett, csak biccentett egyet, majd belegázolt a vízbe, égnek emelte a karjait, aztán minden különösebb előkészület nélkül kántálni kezdett. Nem ment messze, a víz épp csak a szoknyája aljáig ért, a hangja mégis gyakran megremegett, ahogy a reszketését próbálta leküzdeni.
Sokáig duruzsolt. A harang már rég elhallgatott, de ő még mindig mondta. Mi meg csak álltunk, moccanni sem mertünk, fogalmunk sem volt, tenni kéne-e valamit, vagy sem. Én titokban András atyát figyeltem – rajta mintha kíváncsisággal vegyes undort láttam volna a többiek arcán tükröződő félelem helyett.
Aztán hirtelen csend lett. Jolán néni nagyot sóhajtott, majd a bíró felé fordult.
- Most pedig közösen mondjuk el három miatyánkot!
- Istenkáromló! – csattant fel azonnal András atya, és öles léptekkel megindult Jolán néni felé. – Hogy van merszed imára hívni bárkit is éppen neked? Ezért téged is vízbe kellene fojtani!
Apám és a bíró, akik már számítottak erre, egyszerre ugrottak a plébános elé.
- András, nyugalom! – próbálta csitítani a bíró. – Ugyan mit ártana, ha imádkozunk a sikerért?
- Ne szólj bele olyanba, ami nem a te dolgod! – förmedt rá az atya Gábor bíróra, majd apám felé fordult, aki, minthogy nem volt rokona, könnyebb falatnak tűnt. – Te meg aztán főleg! – és már emelte is a kezét, hogy erővel térítse jobb belátásra őket.
Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy odaszaladjak, és átöleljem apámat. Szólni nem mertem azért, de ez is elég volt: egy fiatal lányt azért még András atya sem ütött volna meg semmi pénzért.
- Nincs szükség erre! – szólalt meg végre Jolán néni. – Hazamegyek.
Mindenki Jolán néni felé fordult. És az a félelem, amit eddig éreztem, semmi nem volt ahhoz képest, ami akkor tört rám, mikor ráeszméltem, hogy Jolán néni nem a plébánosra néz, nem a bíróra, de még apámra sem – hanem rám. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy én is kuruzsló leszek, bár ezt akkor még nem tudtam.
Aztán elmúlt. Jolán néni kikászálódott a vízből, és lassan elindult a falu felé.
Anélkül, hogy az átkot levette volna rólunk.