3. A körtvélyszegi asszony

Valaha régen, amikor a tatár feldúlta az országot, élt a lápon egy nemesember, legalábbis ezt beszélik. Okos, művelt ember volt, de a harcban is élen járt, bírta hát a király kegyét. Harcolt a király oldalán, később pedig a muhi mezőről, a vereség után, egész a tengerig kísérte őt.
A tatárok aztán visszatértek oda, ahonnan jöttek. Mérhetetlen pusztítást hagytak maguk után. Szinte semmi nem maradt az országból, csupán a kőből emelt erősségek tudták útjukat állni. A király ezt látva arra jutott, hogy minél több erősséget kell felhúzni, és számolatlanul adott engedélyt várak építésére.
Ez a lápi nemesember is bolondja lett a kőváraknak. Mindenáron építeni akart egyet magának, és a királynál az engedélyt is kirimánkodta. Rengeteg vesződséggel járt ugyan, hisz a lápon nem lehetett követ találni, de ő drága pénzen messze földről megszerezte magának a köveket, és bele is fogott a vár felépítésébe.
Utóbb aztán, nem tudni, miért, kegyvesztetté lett az udvarban. Jött is a királyi parancs, hogy ne merészelje azt a várat felépíteni magának. Az uraság nem merészelt volna szembeszegülni a királyi akarattal, de minthogy azt egy szóval se mondták, hogy ami már elkészült, rombolja le, azt hát megtartotta magának. Csupán egyetlen, félig kész épületről volt szó, hasznát venni ugyan semmire nem lehetett, de csak megmaradt. A környék lakói csak Csonkavárnak nevezték, persze csak akkor, ha a lápi úr nem hallhatta. Mégis innen ered az én szülőfalum neve: Csonkaváralja. Mert bár a lápi nemes régen meghalt már, s véle tán a családja is kiveszett, de az épület még századokon át ott állt – végül a szolnoki erősség építéséhez hordták el a kövek nagy részét. Ez a Csonkavár volt a mi falunk központja, noha magától a falutól jó ezer lépés választotta el. Faluház és kocsma volt egyszerre, és igen különösen festett, minthogy az ősi, mohos kőfal réseit a falubeliek jobb híján vesszőfonattal és sárral tapasztották be, és az egészet nádtető fedte.
Ebben az épületben látták utoljára élve a Kerge Jancsit, mielőtt a törökök látogatása utáni vasárnap délután megivott némi pálinkát a tiszteletes úr egészségére, és elindult, hogy megnézze, ugyan van-e valami a Mari néni gazdátlanná vált kunyhójában, aminek ő is hasznát vehetné. És itt láttuk először Jolán nénit, aki alig három napra rá, hogy megtalálták a Jancsit a víz alatt, meg is érkezett, hogy rendet tegyen.
Jolán néni, vagy ahogy mindenki nevezte, a körtvélyszegi asszony, messze földön híres volt már akkoriban. Számát se tudni, hány nyavaját mulasztott el, hány rontást vett le, hány asszony mellett bábáskodott. Hinni is alig lehetett, amiket meséltek róla, az azonban bizonyos, hogy a faluban minden asszony ismert egy-két különleges gyógymódot, amiről úgy tartotta, a körtvélyszegi asszonytól származik.
Hogy a híres kuruzsló ilyen gyorsan megérkezett, abban nagy szerepe volt Gábor bírónak, aki szegről-végről a Jolán néni rokona volt. A körtvélyszegi asszony nem ugrott ám minden szóra, nem mintha nem akart volna, mert Jolán néni mindenkin segített, ha csak tehette, de hát mindenki hozzá fordult, ha baj támadt, otthon kellett neki ügyelni, a saját kunyhójában, nem kószálhatott szerteszét a világban.
Szent Mihály havának vége felé jártunk még csak, de akkor este köd ülte a tájat, és az az alattomos csendes eső szitált, amit szinte észre se vesz az ember, csak mikor már bőrig ázott. Tudtuk, hogy jön, így a falu apraja-nagyja ott szorongott a Csonkavár fala mellé tolt lócáin, noha esténként rendesen már csak azok a férfiak múlatták itt az időt, akik többre értékeltek egy kupa bort, mint az otthon melegét. Pedig a Csonkavárat még nyár derekán is csak legfeljebb hűvösnek lehetett nevezni – a régi kövek felitták a meleget, s nem adtak ki belőle semmit. Most pedig, ahogy vártuk, hogy Jolán néni megérkezzen, bizony dideregtünk valamennyien.
Különben, ha nem is volt mindennapos, de azért nem számított kirívó esetnek, ha valakit elnyelt a láp. Hogyha egymás után többször is megesik, az okot adott volna az aggódásra, de itt csak egyedül a Kerge Jancsi veszett oda, aki ráadásul részeg is volt.
Azonban alig pár nappal az után esett a dolog, hogy Mari néni átkot vetett a falura. És éppen a Jancsival, aki mindünk közül legjobban ismerte a lápot, és éppen akkor, mikor Mari néni kunyhóját akarta kifosztani, és éppen a láp egy viszonylag száraz, biztonságos szegletében. Így már aznap, mikor megtalálták, megindult a szóbeszéd, és estére már mindenki bizonyosra vette, hogy a Mari néni rontása fogant meg, leszámítva persze András atyát, aki szentül hitte, hogy hála neki, a boszorkány átka hatástalan maradt. De beszélhetett András atya bármit, a falubeliek addig rágták a bíró fülét, hogy itt bizony valamit tenni kell, míg a bíró másnap este elszalajtotta a Gáspárt, aki a Jancsit megtalálta, Körtvélyszegre, a kuruzslóhoz. Hinni se mertük, hogy Jolán néni rögtön ráállt a dologra, és megüzente: csak maradjék nyugton mindenki, szerda este eljön, hogy levegye a rontást.
Soká kellett várni, de végül csak megérkezett. Igazán csak onnan tudtuk, hogy ő az, hogy nem ismertük. Nem volt rajta semmi különös: csak egy lápi öregasszony, sáros szoknyában és fekete kendőben, egy ócska köpenybe burkolózva, ami aligha védhette az eső elől, mert igencsak didergett. Talán ha akkor tudtuk volna, pontosan hány esztendőt is számlál, elcsodálkoztunk volna, hogy annyinak azért nem látszik, de hát nem tudtuk. Pedig igencsak benne járt már a korban – a kuruzslókat rendre hosszú élettel ajándékozza meg a Jóisten.
Jolán néni tekintete elsőként András atyán állapodott meg. Mikor ő volt fiatal, még gyakorta megesett, hogy egy kuruzslót boszorkánysággal vádoljanak meg, s bár azok az idők akkorra már elmúltak, Jolán néniben mindig is benne maradt a félsz: ha lehetett, kerülte az egyház embereit. Gábor bíróval való rokonságán túl, ahogy azt később elmesélte, éppen azért is jött hozzánk, amint tudott, mert aggodalommal töltötte el annak a híre, hogy itt valakit boszorkányságért vízbe öltek. Hogy valóban rontás ülne a falun, nem hitte egy pillanatig sem.
András atya rezzenetlenül állta Jolán néni tekintetét, majd keresztet vetett. Láthatóan bosszantotta, hogy Jolán néni mindössze egy biccentéssel nyugtázta ezt. Boszorkányok nem állhatják a kereszt jelét!
- Isten hozott, néném! – szólalt meg aztán Gábor bíró, aki jobbnak látta, ha megtöri a csendet, mielőtt az még túlságosan is hosszúra nyúlna. – Hálásak vagyunk, amiért időt tudtál szánni ránk! Átfagyhattál, nem jó ilyenkor kint kószálni, gyere, melegedj meg a tűznél, ráérünk aztán is számot vetni a dolgokkal.
A Csonkavárnak volt ugyanis egy kemencéje, amit már a falubeliek raktak. Csak a közvetlen közelében adott némi meleget, persze hogy ott tolongtak a legtöbben, de most, hogy a bíró karon fogta Jolán nénit, és a tűzhöz vezette, egyszeriben szétrebbent mindenki – senki nem akart egy ilyen híres kuruzsló lába alatt lenni.
Jolán néni szó nélkül letelepedett a kemence mellé. A Gáspár gyerek – mivel ő már találkozott vele, a többinél bátrabban viselte magát – azonnal szaladt, és egy kupa vizes bort nyomott a néni kezébe.
Jolán néni ránézett a kezében tartott kupára, aztán a tűzre.
- Essünk túl rajta akkor! – szólt egy vállrándítás kíséretében, majd a bíróhoz fordult – Gabikám, lennél olyan jó, és kikotorsz nekem három szem parazsat a tűzről?
A bíró azonnal teljesítette Jolán néni kérését, és még azon se lepődött meg, hogy a néni a kupát tartja oda a parázs alá. Aztán, ahogy mindenki más is, feszülten leste, mi történik.
Először semmi nem történt. Jolán néni kicsit megrázta a kupát, aztán belebámult.
Utána pedig egészen elfehéredett.
- Valóban van itt egy kis baj – dünnyögte.
- Vén boszorkány, ne találgatózz itten! – pattant fel a helyéről erre András atya. – Mást se tudsz, mint hogy megrémítsd az embert! Parázsból nem lehet kiolvasni semmit sem!
Jolán néni olyan hirtelen fordult meg, hogy a vizes bor a kemencére löttyent – a tűz sistergése ebben a percben igazán ijesztőnek tűnt. Ha felmérgesítették, a néni mindig megfeledkezett a papoktól való félelméről.
- Te Istenbarma csuhás, te csak maradj csendben! Megvédhetted volna a falut, ehelyett kockára vetetted az életüket az esztelen cselekedeteddel! Halálakor elmondott rontás, hogy lehettél ilyen felelőtlen, mondd!
András atya hirtelenjében azt sem tudta, mit feleljen. Persze, hogy felháborította ez a hangnem, az meg főleg, hogy az egész falu előtt szólják le, ugyanakkor a kuruzsló mégiscsak igazat adott neki legalább abban, hogy valóban egy boszorkányt sikerült a másvilágra küldenie, erre pedig végképp nem számított. Tipikusan az a fajta ember volt, akinek mindig irányítania kell minden beszélgetést, most mégis védekezni kezdett.
- Az Úr megvédi az övéit! A boszorkány nem árthatott nekünk!
- Meglehet, hogy rajtad valóban nem fogott a rontás – felelt Jolán néni. – De tettél-e ugyan valamit azért, hogy megvédelmezd az embereket? Neked köszönhetjük ezt az egészet, és nem tudom, hogy képes leszek-e egyáltalán helyrehozni a dolgot.
Erre persze már mindenki felkapta a fejét. Hogy a körtvélyszegi asszony ne tudna segíteni? Nem mintha ezt el tudta volna képzelni bárki is, de mégis, ijesztő volt belegondolni.
- Milyen jogon ítélkezel felettem, boszorkány? Te se vagy jobb annál a másiknál!
- Nem vagyok boszorkány. Segíteni jöttem, emlékezz!
András atya válaszolt volna, de ahogy körbetekintett a falubelieken, nem egészen azt látta, amit szeretett volna. Ahelyett, hogy mindenki feltétel nélkül az ő pártját fogta volna, inkább azt látta, hogy senki nem tudja, ilyenkor mit is kellene tenni. Így inkább csak megvetően végigmérte Jolán nénit.
- Majd meglátjuk – mondta, az egész falunak címezve a szavait, aztán csak megrázta a fejét, sarkon fordult, és távozott.
Az emberek zavartan, tanácstalanul néztek egymásra. Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni.
Az én apám a többieknél sokkal nyugodtabb maradt. Csak csendben odahajolt a bíróhoz, és úgy súgta neki, hogy én is alig hallottam, pedig közvetlen mellette ültem.
- Nem lesz ennek jó vége, Gábor!
- Látom én is – szólt vissza a bíró –, de hát mi mást tehettünk volna? Majd megpróbálok beszélni velük, csak épp egyiket se úgy ismerem, hogy hallgatna a jó szóra…