2. Az ördög cimborája
Lánykoromban történt, hogy a török felprédálta a falut. Nem voltam akkor már olyan csepp lyányka, lassan már eladósorba kerültem addigra. Udvarlóm is került pár, de apám nem akarta elhamarkodni a kiházasításomat.
Akkor még lent éltünk a lápon, békességben. Nem nagyon gondoltunk mi ott semmi veszedelemmel. Hallottuk a hírét, hogy a török lent ólálkodik a Dunán, de azt már el nem bírtuk képzelni, miféle fajzat lehet az a török. Nekünk ugyan nem volt dolgunk vele. Nem tudtunk mi semmit, én még a falu határát se hagytam el addig, meg a többiek se igen, csak a Kerge Jancsi járt be a városba néha, az hozta a híreket, de mesének gondoltunk mi mindent, amit mondott. Dózsát tudtuk, de azzal se volt dolgunk, tőlünk ugyan senki nem állt keresztesnek. De azt már, hogy oda az ország, azt nem tudtuk.
Akkor először jött fel a török olyan messze, persze hogy minket rögtön megtalált. Először még örvendtünk is nekik, ritka madár volt mifelénk a vendég, mi meg csak azt láttuk, katonák jönnek. Nem voltak sokan, tán ha húszan, valami nagyságos úrnak meg a kíséretének gondoltuk, anyám még a pálinkát is előkotorta, hogy illőn fogadhassuk őket. Engem persze elrejtettek, meg a többi lyányt, katona szeme elé lyányt vetni nem ajánlatos semmikor se. Az emberek meg levett kalappal megálltak a falu elejébe, úgy várták a vendéget.
Hát a török meg is jött: belovagoltak a faluba, a legelső mindjárt mellbe is taszította a bírót, aki az emberek sorát nyitotta, hogy hátraesett, na, onnan tudtuk, hogy baj van. Mondott is valamit az az ember, de akkor még nem értette a magyar szót a török, noha utóbb igen szépen megtanulta, mi meg sose tudtunk törökül.
Én a pajtából leselkedtem, a palánkok közti résen át, tisztán láttam az egészet, hát, igencsak megijedtem. El is szaladtam volna, de hát hova? A láp messze volt, nem mertem kockáztatni.
A török hagyta, hogy a bíró felkeljen, aztán tett még egy próbát, de hogy ezt se értette, türelmetlenül intett az emberei felé. A mieink közben moccanni sem mertek.
A vezér intésére előlépett az egyik török, az tudott magyarul. Elég törökösen formálta a szót, de azért lehetett érteni, mit mond. Azt akarta tudni, nem rejtegetünk-e véletlen katonákat. Jobb, ha bevalljuk, azt mondta, mert ha letagadjuk, aztán mégis találnának akár egyet is, kardélre hányják az egész falut.
A bíró erre remegő hangon felelte, hogy emberemlékezet óta nem járt erre katona, esküszik az élő Istenre. Nem tudta szegény, hogy az Úr nevére tett esküvés ezeknek a pogányoknak semmit nem jelent. A magyarul tudó török saját nyelvén váltott pár szót a vezérrel, az meg leparancsolta a katonáit a lóról.
Mikor láttam, hogy a törökök elszélednek a házak felé, már bántam, hogy nem futottam el korábban, mert most már késő volt. Biztos voltam benne, hogy megtalálnak, még ha nem is épp engem keresnek, aztán ki tudja, mit tesznek velem. Az embereink persze moccanni sem mertek, nem hittem, hogy bármi segítséget várhatok.
Tisztában volt a veszedelemmel Mari néni is, a falu bábaasszonya, ő volt az egyetlen, aki elég bátor volt ahhoz, hogy valamit is tegyen. Ő a falu mellett lakott, kint a lápon, de akkor éppen a falun volt dolga. Először még ő is elbújt az asszonyokkal együtt, most mégis előjött az egyik pajtából.
Ezt a törökök sem értették sehogy, csak bámultak rá, ugyan mit akar ez a vénasszony, hogy egymaga állja el a házak felé menő utat. Aztán mikor Mari néni megszólalt, arra bizony összerezzentek, aztán reszketve hallgatták. Nem értettek ugyan egy szót se belőle, de már hangzásra is félelmetes volt. Nem tudom már sajnos visszaadni a mondandóját, de az biztos, hogy éktelenül fenyegetőzött, az Úr haragját emlegette, meg hogy legyen átkozott, aki csak egy ujjal is hozzáér bármelyik falubelihez.
A magyarul tudó török a többinél is inkább elsápadt, amit a vezetőjük is észrevett, rá is förmedt, nyilván tudni akarta, mit mondott a vénasszony. A török remegő hangon fogott a magyarázatba, mire a társai meg sem várták a vezér intését, egy emberként kezdtek hátrálni. A vezér bámulta még pár szívdobbanásnyi ideig Mari nénit, majd látva katonái tétovázását, maga ragadott fegyvert, hogy levágja az öregasszonyt.
Mari néni nem ijedt meg ettől sem, csak valami különös torokhangon kezdett kántálni. A törökök közt izgatott pusmogás kélt, most már a vezér is elbizonytalanodott.
Felejthetetlen pillanat volt, ahogy ott állt Mari néni, szemben a törökkel, és csak egyre mondta a magáét. Azok pedig mozdulni sem mertek. Végre a vezér megelégelte a dolgot. Hogy ő maga mit gondolt, nem tudni, de hogy a katonái parancs nélkül is elfutnak hamarosan, azt láthatta. Intett hát, mire a törökök villámsebesen ismét lóra kaptak, és elvágtattak a faluból.
Beletelt némi időbe, mire a falubeliek elő mertek bújni. De akkor is csak lassan szállingóztak elő. Az emberek zavartan toporogtak az út mentén, egymás szemébe se mertek nézni. Gyerekfejjel nemigen értettem, mi lehet a bajuk, én magam legszívesebben Mari néni nyakába ugrottam volna. Hiszen egymaga elűzte a katonákat!
Aztán ahogy kikászálódtam a vackomból, és kióvakodtam a szabadba, akkor hallottam meg az asszonyok ideges sugdolózását.
- Hát mégis boszorkány! Igazán boszorkány!
Megborzongtam erre most már én is. Akkortájt félelmetes hangzása volt ennek a szónak. Az ördög cimborája, aki éjjel démonokat lovagol meg, rontást hoz az emberre, gyermekeket áldoz urának… Sokan ma is hiszik, hogy mindez igaz, noha bírák elé már nem visz ilyen ügyet senki, csak kinevetnék érte. De akkoriban senkinek eszébe nem jutott kételkedni.
Most már nem akartam a Mari néni nyakába ugrani.
Mai fejjel már szánalmasnak látom azt, amikor András atya, a plébánosunk odalépett Mari néni elé. Amíg a török itt volt, ki nem dugta volna az orrát semmi pénzért, de most hirtelen nagy legény lett.
- Nem félek tőled, vénasszony – közölte Mari nénivel.
- Miért is félnél? – kérdezett vissza a bábaasszony. Fáradtnak tűnt, tisztában lehetett vele, mi következik.
- Ellenem haszontalan a tudományod – folytatta az atya, meg sem hallva az előbbi szót.
- Hacsak nem akarnál gyermeket világra hozni, úgy igazad lehet.
Ezek a szavak igencsak felbőszítették András atyát, már emelte a kezét, hogy egy jókora pofonnal vessen véget a beszélgetésnek, de aztán csak észhez tért. Nem volt éppen jámbor ember, amilyennek egy papot képzelne az ember, igen szerette a bort, és a bortól mindig nagy hangja lett, néha bizony verekedett is. De hogy pap üssön meg egy öregasszonyt, azt már ő sem találhatta illőnek, még ha a Sátán cimborájáról van is szó. Ehelyett inkább végigmérte a falusiakat, hogy lássa, azok mit szólnak ehhez a pimaszsághoz.
De hát mit szóltak volna? Csak toporgott mindenki, nem akaródzott senkinek közbeavatkozni, egyre hányták magukra a kereszteket. András atya elégedett lehetett a látvánnyal – lám, az ő nyájának mély a hite, igaz keresztények mind egy szálig.
- Bizonyságát adtad az ördöggel való cimboraságodnak, Isten nevében, nincs helyed ezen a világon! – fordult ismét Mari néni felé. Úgy mondta ezt, mintha valami díszes társaság előtt szónokolna, mert a nagy szavakat tán még a bornál is inkább szerette, rettentően büszke volt ilyenkor magára.
- András – dörmögte erre a bíró, az egyetlen, aki nevén szólíthatta az atyát, mert a rokona volt neki –, hiszen megmentett minket!
- Menedéket adnál egy boszorkánynak? – sziszegte összeszűkült szemmel az atya.
- Nem úgy értettem. – A bíró egészen zavarba jött a falubeliek rászegeződő pillantásaitól. – De akárhogy is, csak ő űzte el ezeket a katonákat, nélküle ki tudja, mi lett volna? Hadd menjen hát!
- Megmentett minket, mi? Hát nem tudod te azt, Gábor, hogy az ördög cimborái soha semmit nem tesznek jó szándékkal? Nagy árat kell fizetni a segítségükért mindenkor! Meg kell szabadulni tőle, mielőtt bajt hozhatna a fejünkre. Tűzre vele!
Nem volt helye több vitának. A bíró tudta, ha nem marad csendben, azt kockáztatja, hogy ez a bolond pap még őt is tűzre vetteti, amiért a boszorkányt pártolja.
András atya akarata érvényesült, Mari nénitől – aki ott volt majd’ mindegyikünk születésénél, aki a hosszú évek alatt, amíg velünk élt, számos nyavaját és számos sérülést gyógyított sikerrel, aki elűzte a törököt is – még azon a napon megszabadult a falu. Nem égették meg ugyan, ahogy a boszorkányokat szokás, mert félő volt, hogy a füst visszacsalja a katonákat. Ehelyett kivitték a lápra, és víz alá nyomták a fejét.
Mari néni nem lázadt a sorsa ellen. Nem könyörgött, nem siránkozott, nem próbált szabadulni. Utolsó szavai az egész falunak szóltak, de közben le nem vette a szemét András atyáról.
- Hálátlan népség, nem tűrtök meg magatok közt, de nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen. Vissza fogok jönni értetek. Mindenkit magammal viszek oda, ahová most megyek.
András atya szótlanul keresztet vetett, aztán intett a legényeknek.
