Hazudnék, ha azt mondanám jóllaktam. Belefáradtam az evésbe inkább. Amíg ettünk, a tapló megsült a parázson. Megkóstoltam. Ehhez is kellett a svájci bicska, mert én fordítva vagyok mint a krokodil. Rágni tudok, csak harapni nem. Ami befér a számba, azt megeszem. A hússal ellentétben ennek legalább volt valami íze. Gyanították ezek a jobbágy legények, mi okoz nehézséget, de így direktben nem mertek rákérdezni, Inkább afelől érdeklődtek, hány tavaszt éltem már meg. Visszakérdeztem, hogy mennyit gondolnak? Negyven és ötven között mondtak számokat. Amikor ingattam a fejem, módosítottak, de ebben az időintervallumban maradtak. Megmondtam, hogy hatvanöt. Döbbenten néztek, majd nevetni kezdtek.
- Nagyon tréfás ember Gyulabá nagyuram. Ennyi esztendőig senki nem él.
- Pedig annyi. Ezerkilencszáz ötvenháromban születtem.
Na, ezzel az évszámmal most jól összezavartam őket. Gondolom hirtelen nem is értették, legfeljebb azt ismerték fel, hogy ez egy nagyon nagy szám. Azt is hihették, hogy ez egy helységnek a neve, de ilyen hosszú nevet még soha nem hallottak.

Abbamaradt a társalgás. Jankó visszament azért a két csapdáért, amit idejövet nem mert megnézni, de nem talált benne semmit. Nem hagyhatta ott, mert mi értelme megfogni a vadat, ha aztán ott pusztul el haszontalanul. Mózsi földdel betakarta a maradék parazsat, elrakta a nyársat, a nyúl maradékát majd eltakarítják a farkasok, de azért biztosabb, ha távol viszi a háztól. Ezután a pincéből kezdte kihordani a néhány nyulat, és a sok fácántetemet. Én pedig kaptam az alkalmon, és felmentem a teraszra, de még be is fordultam a gerendafal felé, ne lássák véletlenül se, mit ügyködök. Elővettem a telefont. Úgy van ahogy gondoltam, nincs térerő. Van ugyan három nem fogadott hívásom a feleségemtől, de ezek még tegnapiak. Nem tudom, miért nem vettem észre, pedig itt berregett a zsebemben. Visszahívni természetesen nem tudom. Akkor legalább megnézem, hol vagyok, hiszen az internet nélkül is szokott működni. Be is jön a térkép, de Miskolc környéke. A pötty ott van az Avason. Már pedig egész biztosan nem ott vagyok. Teszek egy próbát, de a frissítéskor már csak üres háttér van a hely megjelölése mögött. Ettől nem lettem okosabb. El is teszem, mielőtt meglátják a világító zsebtükrömet.

Nyakukba veszik a zsákmányt, és nekivágunk a fél napos útnak hegyen-völgyön át. Nem mernek a patak folyásán menni, mert el akarják kerülni a falvakat. Nagy rábeszélésre hajlandóak megengedni, hogy legalább az átalvetőiket, meg a vizes tömlőt vihessem. Aggódnak, hogy a hátam mögött hagyott hatvanöt tavasszal, nem fogom bírni a cipekedést. Bevallom, könnyebb lenne csak úgy semmi nélkül, de nekik sokkal nehezebb a málhájuk, ráadásul nem is lehet jól összecsomagolni. Meg is pihenünk minden hegytetőn. Engem csak nem hagy nyugodni, hogy nem tudom hol vagyok. Nincs semmi támpontom azon kívül, hogy egyszer megemlítették a váradi püspököt. Ettől viszont lehetünk akárhol, ahol hegyek vannak, meg erdő.
- Te Mózsi! - szólítottam meg, de hirtelen más jutott eszembe – Ez a név ugye a Mózes becézése? Miért van neked zsidó neved? Vagy ha úgy jobban érted, júda.
- Jankó válaszolt helyette. Talán a kérdezett is választ adott volna, de a fiatal gyorsabb volt nála, meg talán örült is, hogy ő deríthet fényt a titokra.
- Júda vándorkereskedő az igazi apja. Azzal hagyta ott Kovácsréten pici baba korában, hogy meghalt az úton a felesége, a gyereknek meg még szopni kellene. A kovács feleségének is akkor volt babája, így megszánta ezt a kis zsidó gyereket.
- Így volt Mózsi?
- Így. Na, de induljunk, mert talán Malmosig se jutunk el estig.
- Ez a Malmos egy falu? Meg a Kovácsrét is? A pataknak is van neve, ahol rám találtatok reggel?
- Jól gondolja Gyulabá – válaszolt Mózsi. Elmosolyodtam, mert nem tette hozzá, hogy nagyuram. Eddig bosszantott, de most már olyan furcsa.
- Meg is mondod?
- Borzsa. Borzsa a patak.
- Na, ettől aztán nem vagyok beljebb. Malmos, Kovácsrét, Borzsa. Bár ez utóbbi ismerősen cseng...noha inkább Borza, de nem tudom hová tenni. Mibe folyik bele ez a patak, azt tudod-e?
- Azt én nem tudom, de most, hogy átvágunk a hegyeken, a Dusinka völgyébe jutunk, ami Malmosnál folyik egybe a Svalyavkával.
- És ezek az általam soha nem hallott patakok hová tartanak?
- A Latorcába.
- Na, ez már segít. A Latorca Munkács folyója. Oda megyünk? A Rákóczi vár.
- Rákóc éppen az ellenkező irányban van.
- Hát akkor kié Munkács?
- Ne kérdezzen ilyeneket tőlem! Nincs vele dolgom, nem is kell tudnom. Talán az erdélyi vajdáé, de kérdezze inkább majd István urat, ha ott leszünk nála.
- Nála, de hol? Nehogy azt mond, hogy az országút menti fogadóban, mert megcsikarom magam.
- Jaj, nehogy kárt tegyen kegyelmed magába! Legyen türelemmel! Ha Szojváig nem is érünk el, de Malmosig csak nem állunk már meg. A molnár is százszor okosabb minálunk. Azt mondják, még Sárospatakon is járt. Én ugyan nem tudom hol van az, de úgy beszélik, onnét hozatott malomkövet.
- Megmondom én neked, hol van. Ha rászánnád az időt, magad is odatalálnál, csak a víz folyását kell követned. Ez Dobrinka...vagy mi a csuda ugye beleömlik a Latorcába. Az összefolyik az Unggal, onnét pedig Bodrognak nevezik a folyót, amely mentén van ez a város, amelynek van az a malomkőnek való bányája.
- Aha – mondta Mózsi, mintha felfogta volna mit beszélek, de láttam rajta, nem bírta követni.
- Aztán hová lesz az a Bodrog vagy mi?
- A Tiszába ömlik.
Na, ezzel a válasszal aztán megint megnevettettem őket, mert nem hitték, hogy igazat szólok. Ugyanis ők ismerték a Tiszát, s tudták, hogy csak egy hegyet kell megmászniuk Kovácsréttől és ott is vannak Huszt váránál, ahol a Tisza folyik.
Nem kezdtem el magyarázni, hogy a folyó azért folyó, mert folyik, tehát hosszant lehet kísérni, de közben kerülgeti a hegyeket, tekereg, kanyarog erre-arra. Lényeg, hogy már tudom hol járok, akár haza is mehetnék...bár Miskolcról még nem hallottak. Majd este talán okosabb leszek, ha a molnárt faggatom ki. Azért az még mindig aggaszt, hogy egyre inkább hajlok rá, hogy elhiggyem, nem a saját koromban vagyok. Nem tudom, miként lehetséges, de ha én nem értem, ezek az emberek még kevésbé. Majd még tébolydába záratnak, vagy megégetnek, mint boszorkányt. Azt kell még kitalálnom, hogy magyarázom meg a cipzáromat, a műszálas dzsekit, a farmert, a gumitalpú cipőmet. Elfogadják azt, hogy Itáliából hozattam? Az elég messze van.

Már a sokadik hegyet másztuk meg a délután, és hiába is tagadnám, elfáradtam. Pedig még nem vagyunk sehol. Nem értem, miért nem mehetünk a völgyben, hiszen ha más jobbágyok látják is, hogy ezek ketten elejtett madarakat cipelnek, nem törődnek vele, nem is tudják, hogy maguk szakállára fogták őket, vagy megbízta vele őket valaki. Ha valami úrféle látja, az már neccesebb, de arra kevés esély van...szerintem. Persze megértem én, hogy nem akarnak kockáztatni. Nem ismerem a földesurat, aki ítélkezhet felettük. Nem tudom mekkora büntetést szabhat ki rájuk. Nem tudom mikor vagyunk, de azt hiszem, Mátyás utáni években, úgy 1500 környékén. Olvastam, hogy Kunországban Sárkányfia Lászlót karós Vladnak nevezték, mert egyetlen büntetést alkalmazott. Bármi volt a bűn, karóba húzás járt érte. Kicsi vétség, vagy nagy, egyre ment. Errefelé talán nem ilyen nagy a szigor, de a kalodába zárás sem egy leányálom, azt hiszem.
Felértünk Mózsi szerint az utolsó megmászandó csúcsra. Kicsit le is ülünk. Látom rajtuk is a fáradtságot. Legalább négy órája indultunk el. Na, ezt le is tudnám ellenőrizni a telefonomon, de előttük nem merem elővenni. Négy óra lehet. Otthon már zárnánk a műhelyt, ülnék az autóba, és irány haza. Jó lenne ezt a társaimnak is mondani, de azt sem értenék, hogy 4 óra, az autóról meg biztosan nem tudnák micsoda. Reménytelen lenne elmagyarázni. Beleborzong a fejbőröm, ebbe a képtelen helyzetbe.

Pihenőhelyünkről lelátunk a Svalyavka völgyére. A túloldali hegy mögött van Malmos, de azt mondja Mózsi, hogy azt a hegyet már nem másszuk meg, hanem kikerüljük. Dicséretes elgondolás. Hallom a beszédjén, hogy nagyon kiszáradt a szája. Maradt még nálam egy egészen kicsi víz, azt felajánlom neki. Én is szomjas vagyok, de kútvízre vágyom. Valójában másra is vágyom, de most nem adatik meg. Gondolataimat általában két dolog uralja. A másik az evés. Elég soványka volt az ebéd, régen is volt, meg aztán ebben a sok hegymászásban ki is dolgoztam magamból. Jankó is hasonlóan érezhet, mert javasolja, hogy kotorjak bele az üresnek hitt tarisznyájába, van még benne egy öklömnyi kenyér. S valóban. Igaz, úgy néz ki, mint amit három nap után vettek fel az út porából, de mégis kenyér. Ráadásul kemény, mint a kő. Én vagyok a legöregebb, nekem kell háromfelé törnöm. A legkisebbet választom. Csupán egy harapás az egész. Betolom az arcomba, de nem bír vele az állkapcsom, csak forgatom a számban. Majd kicsit elázik, megpuhul. Jójó, de mitől ázik el, amikor nyálam sincs már? Rettenetesen töri a számat, muszáj innom a tömlőből. Nem rossz ez a patakvíz. Odahaza a szülői ház kútjából se iszok különbet, pedig azzal ugyancsak meg vagyok elégedve. Végül győzedelmeskedek a száraz kenyér fölött. Már csak a felragadt töreket kell kiköpködnöm. Teljes kiőrlésű kenyér. Még ebben a korban nem találták fel a szitát, legalábbis nem használják.

- Na Gyulabá, ugye ez nem volt egy fejedelmi lakoma? - tette fel Jankó a teljesen felesleges kérdést - Sebaj, majd ha leérünk a völgybe, van ott egy akkora cseresznyefa, hogy alig látni a tetejéig. Ha elég figyelmesen ke...re...sem...Ahun e! Innét is látni. Nézze csak! - mutat a cseresznyefa irányába.
S valóban fölé magasodik az erdőnek. Abban persze nem vagyok biztos, hogy érett már a gyümölcse, de majd meglátom, ha oda érünk. Inkább azon aggódok, hogy a nap megindult lefelé. Ragyog még eléggé...bár ahogy hátra nézek, erősödik az aggodalmam, mert a havasok felől mintha esőfelhők gyülekeznének. Na, még csak az hiányzik, hogy megázzunk! Jobb lesz, ha felkerekedünk.
Ugyancsak szaporázzuk lépteinket. Inkább az veszi ki belőlünk az erőt, hogy visszafogjuk igyekezetünket az erős lejtőn. Leérünk a cseresznyefához, a fiúk lerakják málháikat, s két kézzel tömik magukba a sápatag, apró gyümölcsöket. Talán egy hét is hiányzik az éréshez, de most vagyunk éhesek. Jól ugyan nem lakunk tőle, de legalább a szomjunkat mérsékli. Hamarosan érzem a savanyú ízt már a gyomromban is. Egy nagy karaj vajas fehér kenyér sokat segítene rajtam. Vagy egy „Balaton Bumm”. Vagy inkább egy boci csoki?
- Megennék ezután egy nagy tábla csokit – mondom ki hangosan.
- Micsodát?
- Nem ismeritek a csokit? Kakaóból...azt se. Hiszen még Amerikát...
- Már megint nem értem miket beszél.
- A csoki édesség. Édes mint a méz, csak nem olyan folyós, hanem törni lehet, mint a kenyeret. Mifelénk mindenki ismeri, naponta eszünk ilyeneket.
- Honnét is jött kelmed?
- Miskolcról. (nocsak már hogy alább adta a nagyuramat)
- Aha, tényleg. Ezt mondta, csak kiment a fejemből. Érdekes hely lehet.
- Úgy tervezitek, hogy megalszunk a malomnál?
- Úgy. Majd otthagyunk egy pár fácánt, talán még enni is kapunk. Mit enne legszívesebben Gyulabá? - kérdezte Mózsi – Én megelégednék egy jól átsült hízott kappannal, de azért nem lesz elég három fácán se. Meg aztán nem is hiszem, hogy van a molnárnak. Inkább csak egy cipóval kell beérnünk.
- Egy jó nagy tányér levest ennék meg legszívesebben vagy egy lábas paprikás krumplit.
Meg is bántam abban a pillanatban, amint kimondtam. Nem volt elég a csokit kimagyaráznom? Nem ismerik a paprikát se, meg a krumplit se. Meg kell jobban gondolnom, mit beszélek előttük! Szerencsére nem kérdezősködtek, csak sajnálkozva összenéztek, s úgy látták jónak, ha tovább indulunk. Ők is felfedezték a gyülekező felhőket. Egy enyhe fuvallat is támadt, azt nem lehetett nem észrevenni. Sietősre vették, alig bírtam követni őket.

Nem volt még sötét amikor a malomhoz értünk, de erősen alkonyodott. Szívesen megnéztem volna a malmot belülről is, de arra várnom kell reggelig. Nem úgy működik a dolog, hogy felkapcsolom a villanyt. Szerencsére az eső nem kapott el, épp csak szitálni kezdett mielőtt tető alá értünk volna. A molnár ismerőskét üdvözölte a két vadorzót, de engem bizalmatlanul méregetett. Szokatlan látvány lehettem a hófehér szakállammal, rövid hajammal, s láthatóan hajlott korom ellenére egyenes tartásommal. A ruházatom is igen egyedi. Még a nadrág a legkevésbé furcsa, hiszen akár posztónak is nézhette az alkonyat sötétjében, de a lábamon se nem csizma, se nem saru, de főleg nem bocskor. A mentém alapján akár nemes ember is lehetnék, de sehol egy zsinór, vagy prém. Vállamon vászontarisznyák, meg kecskebőr tömlő. Na, ezen igazodjon el akár egy sokat látott ember!
- Kend meg kiféle?
- Gyula – válaszolt engem megelőzve Jankó?
- Gyula? - adott hangot csodálkozásának a molnár – Ma már nincsenek is gyulák. Vajdának hívják Erdély urát, nem gyulának.
- A nevem Gyula, nem a rangom. Éppen úgy mint a társaim János, meg Mózes. Meg mint ahogy kegyelmed.... - s vártam rá, hogy mondja a nevét.
Nem mondta. Elfoglalta magát azzal, hogy besoroljon engem a látottak alapján valamilyen általa ismert embercsoportba. Jankó közben elmesélte, hogy ott aludtam a Borzsa partján, amikor ők ketten vízért mentek az uraság vadászházától, miután végigjárták a csapdákat. Nem tudják hogyan kerültem oda egy szál egyedül, de nem tudom én magam se. Néha mondok olyanokat amit nem értenek, hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet.
- Na jól van, ha ti már kiismertétek valamelyest, elhálhat veletek az istállóban. Adtok nekem két fácánt...meg egy nyulat – tette hozzá kis szünet után – mert hárman vagytok. Jön hamarosan az asszonyom megfejni a két tehénkét, osztan ad egy csupor tejet, meg küldök vele egy cipót. Mégse feküdjetek le éhesen!
Ezzel sarkon fordult, de nem indult el. Karját kissé megemelve mutatóujját az ég felé tartva visszanézett, de csak a nyakát fordította.
- Kendet még mindig nem tudom mire vélni.
Nem nézett senkire, de ez egyértelműen nekem szólt.
- A társaim valami méltóságnak gondolnak, de valójában egyszerű mesterember volnék. Vagy legalábbis az voltam korábban.
- Nosza! Aztán miféle?
- Kővel dolgoztam. Kőfaragó voltam, de inkább....
Elharaptam a mondatot, mert azt mégse mondhatom, hogy műköves. Mert azt meg kell magyarázni, hogy olyan mint a beton, ami ugye úgy készül, hogy a cementet...
- Na, ha köves ember, az nagyon jó. Majd reggel kikérem a tanácsát. Most pihenjenek le, küldöm a cipót. Na, gyere csak te jószág! - intett a tíz év körüli gyereknek, akit addig én észre se vettem, hogy ott támaszkodik az istálló ajtajánál – Hozzál egy mécsest is, mert Sára asszony má' nem látja a tehén tőggyit.

Hamarosan jött is a gyerek a mécsessel, meg a cipóval. Nyomában a ház asszonya egy favödörrel, ami nyilván üres volt, de így is nehéznek tűnt. A törékeny asszonyka járása attól lehetett olyan oldalgós. A mécses fényénél szép arcú fiatal menyecskének látszott, de az arcán kívül nem sok nézni való volt a bekötött fején, meg a földig érő ruháján. Kötény volt előtte, de színeket a gyenge fénynél nem tudtam volna meghatározni. A gyerek előzékenyen alá készítette a háromlábú széket, s aztán kérés nélkül odanyújtotta a saját bögréjét, amit az asszony telemerített. A csuprot nem is tudom honnét vette elő. Bizonyára a vödörben hozta, csak mielőtt hozzálátott a fejéshez, kitette a szalmára.
Miután végzett, a gyerek segített a tejet bevinni a házba, majd sietett vissza, hátha neki is jut a cipóból. Jutott. Persze, hogy jutott. Négyen voltunk egy kenyéren, vagyis kenyeres pajtások lettünk. Gyulabá, Mózsi, Jankó, meg Matkó, azaz Mátyás. Bizonyára a király után kapta a nevét, majd még erre rákérdezek.

- Márton gazda nagyon rácsodálkozott kendre – szólt a gyerek, miután elköltöttük a vacsorát.
Nagyon jónak találtam egyébként a cipót, még egészen frissnek tűnt. Bizonyára a molnár maga süti. Na persze! Kinek lenne hozzá liszt, ha nem neki?
- És te? Te nem csodálkozol rám? Vagy láttál már hozzám hasonló öregembert?
- Nem, nem láttam, de én még csak egy gyerek vagyok. Havasaljáról még ki se mozdultam, csak idáig hozott el az apám. Még nem jártam a Nemes Nagy-féle fogadóban sem, csak Jankóéktól hallottam róla. Honnét jött kend?
- Ha azt mondanám, hogy a jövőből, hinnéd-e?
- Hinném hát. Ugyan minek mondaná, ha nem volna igaz? Mesél róla?

Na, ez a gyerek most kapóra jött nekem. Így hallhatják a felnőttek is a valóságot, legfeljebb mesének, fantáziának hiszik majd.