- Leviszel a hatos vonathoz? – kérdezte a lányom.
- Hát, persze.
A korábbihoz van busz, de így nyertünk még egy órát. Ritkán jön haza, sokat számít minden perc. Nem történik semmi ebben a nyeremény órában, csak a tudat ad örömöt, hogy itthon van. Nem is beszélgetünk, fenn van a szobájában, tanulja az angolt. Túl van már az iskolás koron, de most úgy döntött, levizsgázik. Korábban kellett volna, akkor megkapta volna a diplomát. Valószínűleg nem ment volna vele semmire, bár nem tudhatjuk.

Az utolsó félóra azzal telik, hogy készülődik. Néhány zöldség a kertből, fedeles edényekben egy kis sült hús, meg még mit tudom én miféle hazai. Ivóvíz egy flakonba, de ez már a hátizsák oldalára fér csak. Beindítom az autót. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy biztosan beindul, hiszen tudom, hogy az indulás az utolsó pillanatban lesz, amikor már kétséges, hogy időre odaérünk. Nem akarom sürgetni, de nagyon idegesítő, amint kapkodva készülődik. Nem értem, mi tart ilyen sokáig.
- Nyugi van apu! Van még…legalább 20 perc.
- Annyi kell is.
Hasonló helyzetben előfordult már, hogy amikor az út utolsó egyenes szakaszára értünk, már benn állt a vonat. Jót mosolygott a kalauz a sietségünkön. Beszáguldottunk a sínek melletti parkolóba. Fék, kuplung, kézifék. A motor lefulladt, mert arra már nem figyeltem, hogy kivegyem sebességből. Kiugrottam a kocsiból, az ajtót se csuktam be magam után. Rohantam hátra, a csomagtartóból két végénél fogva kikaptam a nagy táskát. Nem időztem azzal, hogy a fülét keressem. Ezzel a fogással rohantam a vonathoz, a nyitott ajtón bedobtam a táskát, Zsófi felugrott utána, majd három perccel később elindult a vonat.
Nem kellett volna ennyire rohanni, de nem tudhattuk. Most is ráérünk. Előttünk hosszú kocsisor halad nyolcvannal. Én inkább 100-110-el mennék. Inkább mi várjunk, a vonat nem fog. Megkockáztatok egy előzést, de nem sokra megyek vele, mert a másik sor, amit utolértünk, csak 70-el halad. Ahogy a szembejövő forgalom engedi, előzgetnek, egyre közelebb kerülünk a biciklikkel megrakott Nissanhoz, aztán mi is mehetünk végre nagyobb sebességgel. Van még legalább 5 perc, mikor megérkezünk az állomásra. A parkolóban csak a második sorba férünk be. Sokan lesznek a vonaton. Aztán megszólal a hangosbemondó. Hosszú bevezető után – amiben még az is benne van, hogy beszállás után azonnal indul – kimondja a lényeget. 15-20 percet késik. Mostanában sokszor jártunk már így. Előre persze nem tudhatjuk. Ha mi késünk, akkor biztosan itt van időben.
Közben ellenkező irányban elhúz egy Inter City. Zsófi befogja a nemrég műtött fülét, az erős zaj miatt. Megbeszéljük a terveit, amire még odahaza nem volt alkalom. Jó ez a késés azért valamire. A sínek mentén kinőtt vadvirágokból közben csokrot köt.
- Ezt vidd haza anyunak!
Megjön a vonat. Elbúcsúzunk. Hamarosan találkozunk, hiszen szerdán megyünk Pestre. Visszük a tesóját a londoni buszhoz.

Ezen is túl vagyunk. Nincs tele a mosogató, nincsenek koszos poharak a konyhapulton, semmi nincs szétdobálva. Kettőnknek túl nagy a ház. Nagyon üres.