- Hogy lesz a leosztás? - kérdezte a főnök - Ki keveri az anyagot?
- Majd Pista – válaszoltam.
- Pista nem kever, mert akkor lejjebb veszem a bérét. Majd a leggyengébb láncszem
Ebben az a vicces, hogy a leggyengébb láncszemnek pontosan annyi a bére, mint Pistának. Sőt! Mivel Pista önálló munkavégzésre is alkalmas, de sokat hibázik, sok a minőség miatti levonása. Tehát aki önállótlan, többet keres. Béla egyébként mindenhez ért. Pontosabban mindenhez is. Bár semmihez sem eléggé. Már az is gondot jelent számára, hogy a szükséges szerszámokat összeszedje reggel, mielőtt felvonulunk egy munkára. Aztán figyelni kell rá, ellenőrizni, hogy jól dolgozik-e. Ha valami munkafázisra rákérdezek, hogy tudja-e, szinte megsértődik „miért ne tudnám?” Kőművesnek gondoltam, de valójában nincs szakmája, csak mindenbe belefog. Műkővel nem dolgozott korábban, bár nem egy nagy deákírás, hiszen az is csak beton. Három év alatt rá lehet jönni a fogásokra. Ennyi ideje dolgozunk együtt. Könnyebb lenne persze ha kérdezne, de a büszkesége nem engedi. Sok esetben jobb lenne, ha nem csinálna semmit, mert az én munkámat nehezíti meg, hiszen helyre kell hozni amit rosszul csinált. A főnök is látja ezt, de nem nagyon meri leszidni, mert nagyon érzékeny a lelke. Folyton azzal fenyegetőzik, hogy a jövő héten már nem is jön. „A sógorhoz már holnap mehetnék” Dolgozott már ott korábban is, csak nem volt pénz. Ez elég nagy gond tud egyébként lenni. Nekem is volt már olyan munkahelyem, ahol nem fizettek.
Máskor meg azzal dicsekszik, hogy a sógornál egy hétvégén százezret keresett. Nálunk ezért majd' három hetet dolgozik. Nem értem miért csak fenyegetőzik, miért nem hagy itt bennünket. Ha ezzel szembesítjük, azt mondja, sajnálja a csapatot. Ez is elég vicces, hiszen senkivel nincs megelégedve. Noha ez fordítva is igaz. Nem tudom, rólam miket mond a hátam mögött. Úgy érzem, velem szeret dolgozni, mert nem szembesítem a hiányosságaival. Nagyon hálás hallgatóság. Ha viccet mesélek, mindig nagyokat nevet rajta, ha érti, ha nem. A főnöknek nagyon tud hízelegni. Rá is ragadt a Nyali Béla név.
Talán annyi jó van a társaságában, hogy nagyon okosnak érzem magamat, hiszen rengeteg dolgot elmondhatok neki, amit ő addig nem tudott. Még azt is tőlem tanulta meg, hogy melyik városban dolgozott Németországban, amikor mosogató volt. Ez úgy volt, hogy próbálta körülírni a helyszínt, én meg tippeltem. Regensburg-ra rábólintott. Megesett azóta is néhányszor, hogy rákérdezett „hol is dolgoztam?”
Pénteken együtt mentünk felderíteni a következő munkahelyet. A főnök más, halaszthatatlan feladata miatt nem tudott jönni, így rám bízta a felmérést. Bélát azért vittem magammal, hogy ismerkedjen az útvonallal, hiszen később ő lesz a sofőr. Nagybarcánál rákérdezett, hogy jártam-e már erre, mert ő még nem. Elsoroltam a Bán-völgy többi települését, s ekkor derült ki, hogy Dédesben már dolgozott. Talán azért botránkozom meg ezeken, mert bennem megmarad, merre jártam már. Ki is éltem a tájékozottságom fitogtatását. Nagyvisnyóról az jut eszembe, hogy hajdanán apu ott volt katona két hétig. Kiderült, hogy az övé is. Meséltem neki arról, amikor Szilvásváradon 1995 húsvétján leesett a hó, s ez hátráltatta a munkámat az iskola tornacsarnokánál. Meséltem, hogy idáig tekertem hajdanán bringával, meséltem arról amikor lengyel vendégekkel jártam a Szalajka-völgyön, Aggtelekről hazafelé a családdal hol ebédeltünk, mutattam hol van a stadion....bár ez nem sikerült, mert fel van túrva. Hagy hallja, hogy én ismerem a környéket :)
Bélapátfalván az uszoda építkezésén már ő is látott ismerőst.
- Bratyóóó!- kiáltotta messziről, amikor meglátta az unokatestvérét az építésvezetői konténer ajtajában. Összeölelkeztek, háromszor megcsókolták egymást, mint mindig, ha építkezésen futnak össze. (Ezen kívül nem tartanak kapcsolatot, pedig közel laknak egymáshoz)
Béla szívesen vette volna, ha bemutatom neki a környéket, de a vastag pára még a Bélkőt is eltakarta. Izgalmas látvány volt számomra is, ahogy 10 óra körül a párából előbukkantak a mészkősziklák.
Most jut eszembe, hogy milyen rossz volt nekem átvágni a Bükkön hajdanán egyedül. Nem volt kinek mondani, hogy „nézd milyen szép!” Még az lett volna szép, ha hazafelé a fennsíkon kelünk át.
Mondta ugyan a főnök, hogy ne kapkodjunk, munkaidőben vagyunk. Szerintem viccnek szánta. Nem élhettem vissza a lehetőséggel.
Na! Szóval ezt szeretem a Bélában, hogy van kinek beszélnem. Azért ez se semmi. Mi?
