- Nagy cucc! - mondhatnánk, hiszen egyre több autóban már alapból hiányzik. Viszont egészen más az, ha kellene, de kipurcant. Mint ahogy a munkatársaim közt vita van arról, hogy a 25 éves transzporterünk turbós volt-e eredetileg. Szerintem egész biztosan nem, hiszen nekem volt olyan autóm amiben elromlott. Semmi erő nincs akkor benne. Vagyis a céges autónk nem lenne ennyire fürge, egy elromlott turbóval, hiszen gyárilag úgy van kialakítva, hogy ne lehessen egyszerűen nélkülözni.

Na, de kezdjük az elején! Egerben kellett egy mintamunkát elvégezni. Ezen múlik, hogy lesz-e szerződés a továbbiakra. A főnök nem szerette volna, ha ezért kiesik két ember a termelésből, így jött az ötlet, hogy szombatra időzítsük az akciót. Nekem kapóra jött a dolog, mert legalább hazavihetem a feleségemet, hogy lenyírja a füvet, leszedje a földiepret. Fatornyos kicsi falunk majdnem útba esik. Nincs jelentősége, hogy 69, vagy 75 km az út. A főnök eléggé toleráns, akár mondhattam volna neki, hogy teszek egy leheletnyi kerülőt. Kollégám hatására mégse tettem. Ő nagy mestere a félrevezetésnek, olykor teljesen értelmetlenül vetít, mint ahogy most is tettük. Amikor a céghez kerültem, nehezen szoktam meg, hogy a „hol jártok?” kérdésre soha nem a valós pozíciót adtuk meg, hiszen mindig akadt egy-egy privát kerülő, valami elintéznivaló. Ha egyéb nem is, de meg kellett állni kaját venni, vagy dohányt. Nekem például erre soha nem kellett időt szakítani a munkaidőből, hiszen reggel már feltöltött tarisznyával kezdek. Mint ahogy egy házasságban, a brigádban is összecsiszolódnak az emberek. Ha a kolléga lexarja, akkor én is.

Felvetődött olyan elképzelés, hogy a visszaúton én is kiszállok otthon, és nem jövök vissza Miskolcra. Gergő ezen kissé ledöbbent, s azt kérte, hogy ezt döntsem el biztosra, mert ha nem jövök vissza, akkor elhívja a fiatal kollégát. Ő máskor is elkísért bennünket egy kommunista műszakra, noha neki nem kellett volna jönnie, csak a társaság miatt tette. Na, meg rá is ért. Én arra gondoltam, hogy Gergő fél egyedül autózni, de az öreg kolléga szerint sofőr kell, mert másnapos lesz. Fizetésnapot követően ez nem ritkán fordult már elő korábban. Tudatában volt ennek veszélyével ő maga is, mert amikor a főnökkel pontosítottuk a helyszínt, mindjárt nekem ajánlotta fel, hogy vezessek, hiszen én vagyok ismerős Egerben. A helyismeretre aztán szükség is volt, de tudtam volna én a navigátorülésből is segíteni.

Induláskor ezek után nem is kellett csalódnom, hiszen bevallottan másnapos volt a kolléga. Tartott egy szondázástól. Aztán a főnök – aki személykocsival már előre ment – szokása szerint telefonon zaklatott, hogy hol járunk, és miért haladunk olyan lassan. Azért bzmeg, mert ez nem Toyota. Valóban nem az, de a megengedett legnagyobb sebesség nem jelent gondot az öreg csotrogánynak. Persze hazaszaladni a dohányzó készletért, felvenni kis kerülővel a páromat, aztán kis kerülővel hazavinni, ott pár percet elidőzni...azért megnöveli a menetidőt.
Noszvajon jártunk a második telefonáláskor. „hol jártok?” Javasoltam a kollégának, hogy vallja be a kerülőt, de ő határozottan ellenezte. Inkább rájátszott a tájékozatlanságára. „Milyen falu is ez?” Ha a főnök elég jó lenne térképismeretben, tudná, hogy Kövesd után csakis egy falu jöhet szóba. Már ha azon az útvonalon közelítünk amerre ő gondolta.
Telefonálás után néhány másodperccel egy nagy kanyar miatt visszaváltottam harmadikba, és beesett a kuplung pedál. Nem első eset, jártam már így máskor is. Akkor is így voltunk ketten, ráadásul akkor sietős volt a dolgunk, mert Kazincbarcikán kellett elrohanni a Tesco-ba WC-re. Akkor is megoldottuk. Annyi a nehézség, hogy nagyon meg kell tervezni az útvonalat, lehetőleg kicentizni a lámpaváltásokat. A váltóval csak keményen!

Maradtunk tehát harmadik fokozatban, hiszen a térség legbrutálisabb emelkedője előtt jártunk. Jól jött, hogy ismerem a terepviszonyokat. Feljutva a tengerszint feletti 400 méteres vízválasztóra, egész lágyan sikerült negyedikbe váltanom. Ezen felbuzdulva megkockáztattam az ötödiket, de ez már nem jött össze. Gurultunk a lejtőn, s csak remélni tudtam, hogy a következő emelkedőre elég lesz a lendület. Majdnem. A kolléga kiugrott, s kicsit megtolta, majd visszaugrott. Ezután újabb lejtő jött, de a repülőtéri, erősen emelkedő húzós kanyar már reménytelen volt. Kézifék, motor leáll!
Felnyitottuk az elejét, hátha csak kiakadt valami. Közben aggódó telefon, meg utasítás, hogy azonnal jelezzük, ha sikerül elindulni. Sikerül. Miért ne sikerülne? Kettes fokozat, motorindítás! Nem bírt beindulni. Nem kizárt, hogy a kéziféket sem engedtem ki. Egyes! Na, elindultunk. Telefon: Elindultunk, mindjárt benn vagyunk a városban. Egy balra kanyarodásnál méltatlankodott a védett útvonalról érkező autós, de a sorompónál se kellett megállni, a körforgalmon is simán átjutottunk. A Kossuth utcában egy zebra fogott meg. Leáll, egyes, indítás! Kettes, hármas, a bazilikánál balra, de gyorsan, amíg ide nem ér a szemből érkező autó, akinek majd a sávjába kell átsorolnom a következő manőverhez. Sikeresen eljutottunk a tervezett parkolóba. A főnök a túloldalról integetett, hogy álljak be az udvarba. Hátramenet, indítás, fék! Váltó ü..res...be! Nem jön ki. Gergő kissé meglökdöste az autót, amikor megint hátramenetbe sikerült, megismételte a lökdösést. A bakter, meg a főnök megfogták a forgalmat, amíg én keresztülvágtattam egyessel a Törvényház út záróvonalán.

Na eddig már eljutottunk. Maga a munka nem volt egy nagy kihívás, bár jó 3 órát tartott. A bakter próbált szerelőt keríteni, de amikor végre sikerült telefonon elérni a cimboráját, az közölte, hogy nem ér rá. Na, akkor majd én intézkedek. A sógor itt lakik a városban, a szomszédja autószerelő. Na, őt kellene leakasztani a szögről. Hívom a sógort, de nem veszi fel. Bizonyára kinn dolgozik a birtokon, nincs nála a telefon. Hívom a nővéremet, de közben rájövök, hogy ő Debrecenben van szombatonként. Mielőtt kinyomnám, felveszi. Gyorsan elmondom mi a helyzet, jelezvén azt is, hogy tudom, nem tud segíteni. Bár telefonon keresztül talán megpróbálhatná, de mielőtt ezt megbeszélhetnénk, az én készülékem lemerül. Egyébként nagyon jó aksi van benne, nagyon ritkán kell tölteni, épp ezért feledkezem meg róla.
Mire végzünk a munkával, elhúzzák a delet. Megint belelesünk a motortérbe, amitől nem leszünk okosabbak. Már nem is reménykedünk a javításban, bár nekem még eszembe jut, hogy talán otthon a Jenő. Viszont nagy esély van rá, hogy valami alkatrészt cserélni kell, az pedig ilyenkor már nem beszerezhető. Így kell végigvezetni 6 falun és 3 városon!

Hátramenet, kitolatok az útra, ahol útakadály képezek, mert a váltó most is beragad. Elindulok, egyes, kettes, piros lámpa. Leállítom, egyes, indítás, kettes, hármas, Rózsa Károly útnál piros. Elindulás, váltás...mondom váltás, vissza egybe. A kolléga úgy érzékelte, hogy nekünk jött a busz. Bekapcsolja inkább az övet. Kijutunk a városból szerencsésen. Csak egy helyen kellett leállítani közben. Negyedikig egész jól felrakom, de az ötödik reménytelen. Maximális sebesség 70km/h. Hajdanán a Barkasommal voltam Pesten. Az alapból csak ennyivel ment, de soha olyan nyugodtan nem autóztam végig a sztrádán. Senkit nem kellett előznöm, soha nem mentem a belső sávba, nem kellett azon izgulni, hogy útban vagyok valakinek. Mondjuk a külsőben igen, de aki siet, előzzön meg!
Szerencsésen összejön a kövesdi körforgalom, sikeresen átjutunk lendületből, vagy majdnem megállásig lelassítva negyedikkel minden kritikus ponton. Miskolcon is összejönnek a lámpák egy kivétellel. Aztán elérjük a tapolcai útkereszteződést, ahol gyakran sötétek a lámpák. Most is. Stop tábla! Éppen nem jön semmi. Szerencsések vagyunk ezzel a szombat délutáni enyhe forgalommal.
Izgalmas út volt. Leraktuk a kocsit a telepen. Majd hétfőn elvontatjuk a szerelőhöz. Ennyi izgalom épp elég volt, nem indulok neki még Miskolcnak is.