2019. június 18., kedd

Gyorskeresés

Kővágó

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Éppen 5 éve (2011 január) raktam fel egy leírást munkahelyi kalandomról 3 részben. Valamiért csak az első van fenn, Kő' munka? címmel. Most pótolom a hiányzó részeket.

Az augusztustól elvárja az ember, hogy észveszejtő legyen a hőség. 2009 augusztusa éppen megfelelt az elvárásoknak. Reggel hétkor még elviselhető volt ugyan, de a 4km kerékpározás kimelegítette a gyakorlatlan öregembert. Vagyis engem. A lemeztetős csarnoktól csak árnyékot remélhettem, kellemes klímát semmiképp. A szélesre tárt ajtón is csak a forróság dőlt befelé.

Bemutatták a munkaeszközömet, egy vízhűtéses asztali kővágót. S itt, a vízhűtésen van a hangsúly. Gyuri elmondta a feladatot, megmutatta, hogyan kezeljem a gépet. Beállította a vezetősínt a megfelelő méretre, javasolta a fülvédőt és a gumikesztyűt, kötényt gumicsizmát. Jól jött minden apró segítség, hiszen már megint teljesen ismeretlen feladatot kaptam. A vágóasztal alatti tepsiből szivattyú nyomta a vizet a vágókorongra, ami folyamatosan mosta le a kőről a vágás során keletkezett iszapot. A védőfelszerelés nem véletlenül kellett, hiszen a forgó fűrészkorongról állandóan szállt a vízpermet. Ezzel sikerült kellemes klímát teremteni a csarnokban. Ez csak akkor tűnt fel, amikor átállás, takarítás, vagy rágyújtás miatt leállítottuk a gépeket. A tepsiben naponta többször annyira besűrűsödött az iszap, hogy ki kellett mosni. Gyuri ebben is segített. Imádott pancsolni. Felmosta a műhely padlóját, kitakarította az iszap elvezetésére kialakított csatornát. S amikor alkalom nyílt rá, mesélt. Néhány napig nem volt ezzel semmi gond, de aztán már túl soknak találtam a kalandokat, amik megtörténtek vele. Talán nem is voltak igazak.

Csabi, a másik kolléga nem volt ennyire segítőkész. Mint később kiismertem, alapjában véve egy jólelkű gyerek, de rettentően primitív. Mondhatnám butának. Talán tudatában is van szellemi korlátozottságának, azért viselkedik néha agresszíven, sok esetben viszont értelmetlenül virtuskodik, fitogtatja fizikai erejét, minden jószándékú figyelmeztetés ellenére. Főleg olyankor emel fel két ember számára is nehéz követ egyedül, amikor a főnök is jelen van. Szeme sarkából figyeli, hogy a főnök látja-e, de hiába vár elismerést.

A feladat, a tegnap elfogyott „téglák” pótlása. Jani - a kőfejtő - az udvaron hasogatja a sziklákat kezelhető méretűre, majd behozza talicskával Csabinak. Csabi talpalja, vagyis miután kiékelgeti az asztalon, vág rajta egy egyenes részt. Ezután kerül hozzám az anyag. Én 15cm-es szeleteket vágok, amiket raklapra készítek. Ezután mennek a kövek Gyurihoz, aki körbeszélezi, majd kiviszi az udvarra száradni. Igazi szalagmunka folyik. Majd néhány nap múlva ismét behozzuk, ekkor fogom sprengelni a két lapját. A kő ezután ismét Gyurihoz kerül, hogy középen kettévághassa. Ekkor lesz készen, mehet a raktárba, vagy egyenesen az autóra, hogy vihesse a vevő. Nekem, aki szinte egész életemben egyedül dolgoztam, tetszik ez a munkamegosztás. Mint ahogy az is tetszik, hogy a sörpadhoz leülünk reggelizni, ebédelni a majdani bemutatóteremben.

Új még az épület, nincs teljesen kész, de a termelésnek attól menni kell, különben nincs pénz. Arra viszont folyamatosan szükség van. Ha mást nem is számolok, de a dolgozók aránylag alacsony fizetésére is kell minden hónapban legalább 3 millió forint. Nem is beszélve a fizetendő járulékokról és a termelési költségekről. Valamikor álmodtam egy ilyen cégről, de nem is bánom, hogy nem fogtam bele. Egész pontosan nem is ilyen cégről álmodtam, hanem erről. Ezt a bányát gondoltam megnyitni, csak én a bánya területére terveztem a feldolgozó üzemet. Gondolkodtam kőzúzó gépben is. Én megálmodtam, Jóska pedig tőlem függetlenül megvalósította. Éppen most van folyamatban a kőzúzó beszerzése. Már csak a bányában kell az energiaellátást megoldani.

Tetszik, hogy brigádban dolgozhatok. Az is tetszik, hogy ebédkor az emeleti irodából lejön közénk Dóra, hogy társaságban lehessen. Jót tesz a hangulatunknak egy fiatal nő jelenléte. Reggel később kezd mint mi, többnyire akkor érkezik, amikor reggelizünk. Elmaradhatatlan szertartás, hogy Jani – pontosabban Jani bácsi, hiszen tőlem is idősebb – kap egy simogatást az arcára, miközben Dóra elhalad az asztal mellett. A köszönés „sziasztok”, de nekem „csókolom”. Gyuri jókat mosolyog ezen, pedig teljesen rendjén van így szerintem, hiszen nem régen ismerjük egymást, s én a szüleinél is idősebb vagyok. Nem öröm ez, de aki idő előtt meg nem hal, az megöregszik.

A Jani bácsival közel állunk egymáshoz. Ez esetben úgy is helytálló, hogy közel ülünk. Neki is probléma van a fogazatával, rendszeresen kéri el a svájci bicskámat. A fiatalok sokszor kicsúfolják, ha alkalom adódik rá megtréfálják, elsózzák az ételét. Érti a tréfát, még az ilyen durvákat is. Ő maga is partner minden ugratásban. Eléggé egyéni a humora. Mesélte, hogy odakünn a bányában hogyan múlatja az időt. Neki a fő feladata a cégnél, hogy a gép számára előkészítse a kitermelendő követ. Ezért sokszor hetekig nem találkozik senkivel napközben, úgy él ott, mint egy remete. Sokat segít a magány elviselésében, hogy szereti a természetet, érdekesnek találja a madarak, sőt még a bogarak megfigyelését is. Egyébként aktív horgász. Még olyat is tett, hogy a bányában kialakult kicsi tóba halakat telepített, csak azt sajnálta nagyon, amikor a bányakapitányság bejelentett látogatása miatt ki kellett szivattyúzni a vizet. Egy alkalommal egy siklóernyős lány landolt a közelben, s tőle kért információt. Nem tudta ugyanis, hogy hol van. Jani adta a hülyét. Ő fejezte így ki magát amikor mesélte, amire természetesen az a megfelelő válasz, hogy „nem volt nehéz.” A lányt már a sírás kerülgette, amikor Jani megszánta, és megadta a szükséges felvilágosítást. Ekkor persze már kétkedve fogadta.
Janival falubeli gyerekek voltunk, osztálytársa volt a testvéremnek. Mondhatnám, egy időben legénykedtünk. Emlékszem mekkora sikere volt a betéve megtanult Romhányi-rímhányásokkal. Ezeket mind a mai napig tudja. Csajozni ugyan nem együtt jártunk, ami talán nem is baj, mert elég zűrös volt a szerelmi élete. Néhány ifjúkori közös élményünk azért akadt, amit most boldogan felemlegettünk.

Talán egy hét kellett ahhoz, hogy lelkileg hozzáidomuljak a nem túl izgalmas, viszont rendszeres munkához. Órához igazítottuk a munkaidőt. Nekem még ez is szokatlan volt. Eleinte még zavart, hogy nem tudok belefolyni a kollégák beszélgetéseibe, mivel nem egy társaságba tartoztunk. Idővel ez is megoldódott. A cégre rátukmáltam az elfekvő raklapjaimat, kölcsön adtam (örökre) a búvárszivattyúmat, de ezekért nem vártam ellenszolgáltatást. Hálás voltam Jóskának, hogy bevett a csapatba. A fizetésem ugyan nagyon messze állt az elégségestől, de beláttam, hogy nem tud többet adni. A rám bízott feladat se kívánt különleges képességet, szinte bárki alkalmas rá, ha fizikailag elég hozzá az ereje. Tudok ugyan olyat, amit a többiek nem, de erre a tudásra itt nem volt szükség.

Állt kinn az udvaron egy 3 méter magas kőtömb, amiből „borkutat” kellett kifaragni, de ezt egy szobrászművész alakítgatta. Nem is bántam, hiszen szegény ott szenvedett a tűző napon, miközben én a vízpermetben hűsöltem. Huszadika előtt néhány nappal megjött a szoborért a teherautó. A teljes brigád ott tüsténkedett a felrakásnál, de a daru csak nem bírta felemelni. Kellett hívni egy nagyobbat, de azt az emelést már nem vártam meg. Nekem letelt a munkaidőm.

Ebből a hamarosan unalmassá váló munkakörből úgy sikerült kiszakadnom, hogy Bandika, a cég kőfaragója szabadságra ment, s őt kellett helyettesítenem. Megmutatta, hogy mi lesz a munkám. Felballagtunk a dombra, a régi műhelyhez, aminek ekkor már csak néhol volt teteje, mert néhány napja elvitte a vihar. Ez majd az őszi esők idején fog gondot okozni, most legalább könnyebben eloszlik a por. Itt ugyanis már szárazon csiszoltam a Rudi által kiszabott kőlapokat. Bandika mutatta, hogy ellenőrizzem a méretet, s az egy milliméteres eltéréshez is felrakta a csiszolóra a durvázó tárcsát. Meglepett, hogy ennyire precízen kell itt dolgozni. Később majd azért rájövök, hogy ez csak önfényezés volt a részéről, mert egyáltalán nem dolgozik alaposabban nálam.

Ebben a munkában az volt a legszebb, hogy összebarátkoztunk Rudival, akinek a legszebb feladata volt a cégnél. Neki kellett a sziklából kigazdálkodni a lehető legnagyobb szabályos köveket. Én pedig a befejező fázist végeztem, szállításra előkészítettem. Nem volt ez rossz munka, de azért annak nagyon örültem, amikor Jóska megkérdezte, hogy tudnék-e holnap a teherautómmal jönni.

következik: Kő kövön

Hozzászólások

(#1) Vakegérke

Jó bandában még a munka is könnyebb. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

Ez így igaz. Persze sokat dob az ember hangulatán egy jó fizetés is.

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére

7 forintos órabérrel kezdtem felnőtt életemet '69-ben. Akkoriban egy kezdő szakmunkásnak szép pénz volt.
Hááát igen, bezzeg akkor...

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#4) petipetya


petipetya
(PH! nagyúr)
LOGOUT blog (1)

"Jót tesz a hangulatunknak egy fiatal nő jelenléte."

Hát még több fiatal nő jelenléte. :C

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.