2024. május 27., hétfő

Gyorskeresés

Kőhordó 1.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

(a Vízhordó folytatása)
http://potyautas.blogger.hu/2010/08/18/vizhordo

Olyan minden mindegy hangulata volt Zsoltnak. Még az se bosszantotta, hogy minden állomáson és megállóhelyen megállt vele a vonat. A 47 jegenyefánál is, ahol pedig nagyon ritkán szokott. Hazafelé türelmetlenkedne miatta, de most már biztosan nem ér be az első órára, talán a másodikra se. Eddig még soha nem volt igazolatlan hiányzása, már éppen ideje volt.
Nem volt sok utas, hiszen a munkába igyekvők a korábbival elmentek. Válogathatott az ülőhelyek közt. Sőt, még a vagonok közt is. Nem szállt fel oda, ahová Zsuzsa a két gyerekkel, mert ha elsőre nem ismerte őt meg, akkor ez már maradjon is így. Ők csak egy megállót utaztak. Ezt azért tudja, mert minden megállóban lehúzta az ablakot, hogy bámészkodjon. Nyugodtan lehetett volna aludni, de nem jött álom a szemére.
A végállomáson is csak lézengtek az emberek. Szokatlan látvány volt ez számára, hiszen eddig még mindig tömeg volt itt, amikor ő utazott. Az aluljáróban csak úgy visszhangzott a kopogós talpú cipők hangja. Most megnézegethette volna nyugodtan a fal mellé állított tablók képeit, nem lett volna útban senkinek. Na, de látta már. Sokkoló fényképek voltak itt kiállítva olyan embermaradványokról, akiket szétvágott a vonat. A tárlat látogatói bizonyára elborzadtak tőle, de azt nem lehet felmérni, hogy ettől óvatosabban közelítettek-e a mozgó vonatokhoz. A cél bizonyára ez volt.

Ahogy a széles lépcsőn baktatott felfelé, fülébe sikított a villamos kanyarodása, amint kiindult a körforgalomból. A busz éppen beállt a megállóba. Kicsit sietősre vette a lépteit, nehogy elfoglalják a szokott helyét a hátsó ablaknál. Ott, ahol nagyszerűen elszórakozik azzal, hogy ráerőlteti tudatára azt a valótlan érzést, hogy amint bámul kifelé, nem hátrafelé, hanem előre halad. Tudta, hogy nem így van, mégis sikerült azt éreznie. Az is jó szórakozás, amikor beáll a csuklónál a forgózsámolyra, de az inkább társaságban érdekes. Most csak kapaszkodott az ablak alján körbefutó korlátba, s igyekezett elhessegetni azt a képzelgését, hogy amint belép majd a kollégiumba, a nevelőtanárral találja magát szembe. Aztán beigazolódott az az állítás, hogy az fog történni, amire gondolunk. Mint ahogy az úton is beletalálunk abba a kátyúba, amit már messziről kiszúrunk, hogy „jaj csak bele ne menjek”
- Te meg miért nem vagy órán Parádi? – szegezte neki a kérdést Németh tanár úr (bocsánat, tanár elvtárs) – Tán csak nem most érkeztél? Nem is volt most hazautazás. Hogy képzelted, hogy hazamentél a hétvégére? Na, de legalább visszajöttél volna este!
- Nem tudtam tanár elvtárs, hogy nem lehet hazamenni. Tetszik tudni, én kedd reggel már menni szoktam Ózdra, így nem tudom, hogy mi van a kollégiumban.
- Na, akkor most szólok időben. Ezen a hétvégén nincs hazautazás, mert nagytakarítást tartunk. Pénteken szépen leszállsz a vonatról, és jössz be ide. Értve vagyok?
- Igen tanár elvtárs.
- Jut eszembe! A folyosó végén ki törte ki az ablakot?
- Biztosan a szél.
- Melyik? – kérdezte arra utalva, hogy a Széll Sanyira gondol-e.
- Hát amelyik fú’.
- Gondoltam, hogy nem árulod be a cimborádat. – morogta inkább csak magában. - Na, igyekezz, és jelentkezzél az osztályfőnöködnél!

Na persze! Majd ha bolond lesz. Nincs is ma órája az osztályfőnökkel. Talán meg se tudja, hogy elkésett. Nagyon tud ám veszekedni. Tartanak is tőle a diákjai. Még ami ettől is fájdalmasabb, hogy nagyon háklis a hosszú hajra. Meg is fogadták néhányan, hogy amikor innét kiszabadulnak, hosszú hajat növesztenek. Igaz, poros munkánál nem előnyös, de kit érdekel. Csak egyszer szabaduljanak ki az iskolából! Igaz, már hetente csak egy nap, de mégse szabadok még teljesen.

Felment a 308-as szobába, lecserélte az ingét, felvette a teljesen új munkáskabátját, ami majdnem olyan mint az iskolaköpeny. Nem is érti, miért morognak miatta a tanárok. Különösen Pappné tanárelvtársnő. Egyébként az egész iskolában ő a legszebb látvány. Feltűnően nagydarab nő, de ennek ellenére határozottan csinos az alakja. Kár, hogy olyan távolságtartó a viselkedése. Még szerelmes se mer lenni bele az ember, nehogy megszidja érte. Nehéz lenne megítélni, hogy mennyire jó tanár, mert vagy azért nem értik a fiúk mit magyaráz, mert nem elég szemléletes az előadása, vagy azért, mert buták, nehéz felfogásúak, vagy mivel nőből van a tanárnőelvtárs, nem tudnak az anyagra koncentrálni. Nem úgy, mint a Dózsa tanár elvtárs. Az igen! Az egy jó tanár. Pedig a matekot senki nem szereti, de akinek ő tanítja, az nem így gondolja. Másodikban vette át őket. Elődje nagyon pedáns, nagyon szigorú, de sokszor sértő is volt. Sokszor odavágta, hogy „hülye paraszt gyerek! Nem muszáj ide járni.” Amikor Dózsa tanár úr (elvtárs) szembesült azzal a ténnyel, hogy ezeken a kőműves inasokon még az alapműveletek is kifognak, elkezdte a matekot az alapoktól. Az eredmény az lett, hogy az osztály túlnyomó része kezdte érteni, hogy mit miért, és hogyan. Megszerették a matematikát. Ha érti is az ember, úgy sokkal könnyebb.

Na, de ma nem is lesz matek. Szakismeret, anyagismeret… na erről már mindkettőről lekésett. Lesz még egy fizika, meg két szakrajz, azzal nem lesz gond. Rajzolni szeret és tud is. Mindenki az ő segítségét szokta kérni. Bár elég unalmas, hogy legtöbbször betonvasalás a feladat. Na, majd délután a tanulószobába beviszi az MK-21-es magnóját, s ha Németh nem lesz ott, akkor zenét hallgatnak. Tavaly még lehetett volna a szobában is, de akkor még nem volt magnója, most meg már leszerelték a konnektort.

Noha elmúlt a fél délelőtt mire beült az osztályba, mégis nehezen akart eltelni a nap. Maczkó tanárelvtárs hozta a tőle megszokott formát. Kiadta a feladatot, majd elkezdett újságot olvasni, miközben telefüstölte a termet az aromás cigijével. Szünetben otthagyta az asztalon, de senki nem kívánt elcsenni belőle, hiszen az terjedt el a köztudatban, hogy Filtolt csak a buzik szívnak. Vagyis nem nagyon zaklatta óra közben a fiúkat. Akár még aludni is lehetett volna tőle, de Zsolt a legelső padban ült, azért ott nagyon szem előtt van.
Ebéd után Bakó Zoli rábeszélte, hogy menjenek le az udvarra focizni. Nem rajongott a fociért, különösen amiért a pályán ő képviselte a humort. Elég ügyetlen volt, s ezért a többiek sokszor kinevették, de ez nem szegheti kedvét. Attól jobb, mint a szobában unatkozni. Pihenni úgyse tud, pedig nagyon megviselte az éjszakázás. Szerencsére a legnagyobb arcok most nem voltak köztük. Néha még úgy is érezte, hogy jól játszik. Azért arra vigyázott, hogy a mászókötelek állványához ne közelítsen, mert elevenen élt még benne a néhány héttel korábbi eset, amikor Búzafalvi tanár úr, nekirohant, s teljes lendülettel beletérdelt a betongyámba. Azt mondják, egész életére sánta marad. Egyébként se sok szép emléke volt erről az aszfaltos pályáról, amin a tornaórákat végig szenvedte. Különösen az nem volt ínyére, ahogy a tornatanár kiabált velük. Meg akarta őket tanítani kézilabdázni. Na, hát az még egy hülye sport! Mert ugye a focinál adva van a labda, ami után futni kell. Egy valaki rohan, kicsi rúgásokkal tereli maga előtt. Aztán a többiek saját belátásuk szerint helyezkednek, a lehetséges passz reményében. Az ellenfél játékosai – mind egyenként – igyekeznek elvenni. Ez egyértelmű. Na, de a kézilabdánál már maga a pálya is kicsi. Egy dobással át lehet küldeni rajta a labdát. De az úgy nem jó, hanem pattogtatni kell, ütögetni a földhöz. A támadó játékosoknál még nem bonyolult a különbség a focihoz képest, de a védekezőknek sorfalba kell állniuk! Ráadásul a pálya kicsisége miatt mindent gyorsan kell megkoreografálni. Olyan, mint egy társastánc. Ezt megtanítani kőműves inasokkal? Reménytelen. Hiszen még a foci is úgy a legjobb, ha nincs bíró. Ha eléggé kirohangálhatja közben magát, még Zsolt is örömét leli benne.

Na, ezután következett a tanulóidő. Jó lett volna előbb lezuhanyozni, de a zuhanyzóba nem lehetett bármikor bemenni, csak heti egy alkalommal. Maradt így az emeleti mosdóhelyiség, többnyire meleg víz nélkül. Nem volt ez olyan nagy tragédia, hiszen ezek a fiúk otthon is lavórban mosakodtak.
A nevelőtanárt ott ette a fene a tanulószobában egész idő alatt, nem lehetett zenét hallgatni. Dögunalom – sőt kínszenvedés – volt a délután hátralevő része. Este még a takarítással zaklatta őket Németh. Zsolt már alig várta, hogy kedd reggel legyen.

Aztán mikor eljött a kedd reggel, az se tetszett, mert nagyon korán kellett kelni. Ötkor az ebédlő ajtónál már sor állt. Az a csinos barna lány nyitotta ki az ajtót, aki a mosogatóban szokott lenni, de ilyen korán, még inkább pihentette a szemét, mintsem a lányon legeltesse.
A barna papírzacskókat gyorsan szórták a kiadó ablakon, alig kellett várni rá. Ilyenkor még senki nem ül asztalhoz reggelizni, rohan mindenki a buszhoz, vagy a villamoshoz. Oda kell érni a műhelybe mire a melósok, mert különben morognak, hogy „ilyenkor kell jönni?” Aztán büntetésképpen át kell menni a boltba, hogy vegyenek a segéd uraknak, amit éppen kívánnak. Legtöbbször persze nem tudják, hogy mit szeretnének. Olyan rendelést adnak, hogy 15 deka valamit. Na, ebből aztán találja ki az inas, hogy mit vigyen neki, amire a pénz is elég, amit odaad neki. A visszajáróval persze pontosan el kell számolni! Nem olyan egyszerű ez, hiszen legalább 3-4 megrendelést kell egyszerre teljesíteni. Az se mindegy ám, hogy a tejesüvegnek milyen színű a záró fóliája, de rugalmasnak kell lenni, mert nem fogadják el azt a kifogást, hogy olyan nem volt a boltban. Így érthető, ha a tanulók húzódoznak a feladattól. Megúszni viszont nagyon nehéz. Annyi esély van, hogy mivel ketten, vagy hárman vannak egy-egy brigádhoz beosztva, küldhetik éppen a másikat.
Zsoltnak, ebben a tanévben már ebből a szempontból szerencséje van, mert mivel Ózdon együtt lakik a brigáddal, együtt mennek ki a munkahelyre, s akkor már ritkán küldik őt. Többnyire megveszi mindenki a saját reggelijét. Ebédelni étterembe járnak, a vacsora pedig a szállón van. Már majdnem úgy él, mint a felnőtt dolgozók, csak a hétfői iskola a kivétel.

Az ebédlőből kifelé menet majdnem összeütközik Bakó Zolival, aki egy kicsit elbókolt, de nem nagy gond ez, hiszen ő az egyetlen, aki nincs buszhoz kötve. A brigádjuk műhelye a lakótelep északi részén egy lakóház pincéjében van, az nem több egy kilométernél. Igaz, most kint dolgoznak a Győri kapuban egy iskolánál, de mivel van egy bringája – amit a kazánházban tárol – azzal szokott közlekedni. Tavaly azt tervezték együtt, hogy egyik hétvégén nyeregbe pattannak, és nekivágnak a Bükknek. Eltekernek egészen Egerig, ott megalszanak a Zsolt nővérénél, vasárnap pedig a 3-as úton vissza, Miskolcra. Ehhez a túrához viszont kell egy bringa, ami legalább 8, de inkább 900 Ft. Most már majdnem kifutja egy havi ösztöndíj, de tavaly még kevesebbet kaptak. Gyűjtögetni kellett! Csakhogy, odahaza alakult a faluban egy zenekar, amiben a Zsolt bátyja a dobos. A felszerelést darabonként vette meg, jól jött minden fillér. Mit tesz ilyenkor egy jó testvér? Így Zolinak lett kerékpárja, de neki nem, mert cintányérra kellett a pénz. Mi tagadás, fájó szívvel nézte a villamosból, amint a megállónál Zoli elkerekezik mellette. Na, de egész héten nem látja majd, nem is jut eszébe a következő keddig.

A Tanácsház térnél szállt le a villamosról, onnét gyalogolt a kis központhoz, ahonnét majd a céges Nisa viszi Ózdra kettejüket, meg a művezetőt. A főnök ilyenkor szokta ellenőrizni az ottani brigádot. Jancsival, a brigádbeli tanulótársával a sötétkapunál találkoztak össze. Ő nem kollégista, hanem otthonról jár vonattal, a Tiszaitól pedig villamossal a Villanyrendőrig.
- Hozod a magnódat?
- Látod! – mutatta felé a táskájával együtt a bal kezében tartott szokatlanul lapos készüléket.
Talán csak fele olyan a vastagsága, mint egy táskarádió. Egyébként sem egy szokványos magnó, hanem hordozható, és kazettás. Nem is olcsó mulatság, hiszen majd’ négyhavi ösztöndíj volt az ára. Na, de ilyen nincs is Bakónak. Többet ér ez, mint egy bringa. Tavaly Barcikán látott egy Teslát az építkezésen az egyik festőnél, de az orsós. Ez már sokkal jobb.
- Van rajta valami új felvétel?
- Honnét lenne? Vasárnap nem is voltam otthon. Igaz, délelőtt a Komjátiból lehetett volna valamit felvenni, de nem volt hozzá kedvem, hogy ott üljek a rádió előtt.
- Nem voltál otthon? Hát?
- Búcsú volt Üsztögön, aztán meg bál. Tegnap reggel jöttem vissza. Németh el is kapott, hogy elkéstem. Majd mesélek.
- Kapcsold má’ be a magnót!
- Le van merülve az elem. El kéne vinni a szervizbe! Nem szabad lenne ennek ilyen hamar lemerülni!

Elindultak ráérősen a központ felé, de a Béke előtt megnézegették a moziműsort. Pedig Jancsi aligha jön be csak mozizni Miskolcra, amióta Ózdra járnak, azóta Zsoltnak se nagyon adódik alkalma, hiszen hétvégén mindig hazalóg. Ha nincs hazautazás, akkor azt mondja majd, hogy nem tudta. Mint ahogy most is történt.
Előbbi szavai jutottak eszébe: ”Majd mesélek” Már tegnap is mesélhetett volna. Vagyis nem, mert Jancsi nem is volt suliban. Eddig ez fel se tűnt. Mint most kiderült, ő is bulizott, de még szombaton. Csak neki olyan különös természete van, hogy harmadnap szokott másnapos lenni. Ha vasárnap züllik, akkor a hétfőt egészen jól viseli, csak kedden lesz beteg. Most megelőzte magát egy nappal.

A központ előtt már ott várakozott a bili-kék Nisa. Nem örültek a látványnak, hiszen ez azt jelenti, hogy akár indulhatnak is. Pedig azt szeretik, ha csak ebédre érnek Ózdra, és még utcai ruhában ülhetnek be a „Velencébe” Úgy talán jobban felfigyel rájuk az a csinos pincérnő, akinek úgy ragyog az a gyönyörű szája, amivel olyan csengő hangon tudja mondani, hogy „jó étvágyat”. Egyszer még az is előfordult, hogy a főnök nem kapott kocsit, és délig hiába vártak. Nagyon unalmas volt ott unatkozni az irodában, de még mindig jobb, mint dolgozni. Miklós bácsi, a legmorgolódóbb segéd ki is volt akadva rendesen, amikor beállítottak a műhelybe, délután kettőkor. Na, de ekkor ért oda a vonat. Nehogymá’ ők tehessenek még a menetrendről is! Azt meg azért csak engedje meg a világ, hogy örülhessenek a kényszerű késésnek. Havi 800 Ft-ért legyen elég 15 nap! A Jancsi esetében persze ettől rosszabb a helyzet, mert a tanulmányi eredménytől függ az ösztöndíj, ami neki kétszáz…valamennyi. (a szakemberek fizetése is csak jobb hónapokban érte el a háromezret ezekben az években) Ma már nem olyan érdekes az utazás mint első alkalommal volt, de azért az izgalmas, hogy annyira közel járnak már az országhatárhoz, hogy lehet látni az őrtornyokat.

Tavaly még csak Kazincbarcikára jártak dolgozni. Nagy csalódás volt a város, mert nem olyannak látta Zsolt, amilyennek egy várost elképzelt. Na, de mit is várt egy várostól, hogy milyen legyen? Hááát…Legyen eleje, vége, közte pedig beépítve házakkal. Kb úgy, mint Eger, vagy akár Miskolc is. Kazincbarcika nem ilyen. Először is van az út mellett egy hosszan elnyúló ipartelep. Na, meg egy kicsi falu, amit a környéken Berentének ismernek, de közigazgatásilag ez már a város. Az ipartelep után van egy strand, majd egy dombon egy most épülő lakótelep. Innét jól szétlátni. A Bükk felé messze van egy falu, ami talán még ide tartozik, aztán lenn a Sajó felé, a vasútállomás körül megint egy kis beépített rész. Ez volt régen Sajókazinc. A csupasz, fátlan dombok közt a nagy semmiben áll egy nagy épület, a bányász konyha, megint csak magányosan áll a kórház épülete, ami egy jó nagy objektum, de mivel semmi nincs a közelében, nincs mihez viszonyítani. A 26-os út mentén áll szintén magában a gimnázium, épült egy művelődési ház is, de túl sok a szabad terület, minden szét van szórva. Igaz, van két rövid városias utca, ami ha Miskolchoz hasonlítjuk, olyasmi, mint a selyemréti lakótelep, vagy inkább mint a győrikapu férfinevű utcái.
Ezek után a hat faluból összerakott Ózdon nem is csodálkozott. Az első Ózdra tett út olyan volt számára, mint valami expedíció. Mint ha felfedező lett volna. Valójában az is volt, hiszen olyan vidéket fedezhetett fel magának, amit korábban még nem látott. Erősen figyelte az utat, igyekezett megjegyezni a falvak neveit. Dubicsány sokáig nem jutott az eszébe, hisz ez egy nagyon szokatlan név. Olyan, hogy Vadna, meg Putnok, Hét, Serényfalva, rögtön megmaradtak a fejében. Az egészben persze az volt a legizgalmasabb, hogy egyre közeledtek az országhatárhoz. Már látták a sorompót is, amikor elkanyarodtak. Később figyelte meg, amikor vonattal közlekedtek, hogy Bánrévétől már tolatva megy a szerelvény Ózdig. Azon nem is gondolkodott, hogy miért hívják Miskolcon Gömöri pályaudvarnak azt az állomást, amin keresztül ebbe az irányba csühög a gőzös. Errefelé még nem volt villamosítva a vonal. Az még egy ráadás élmény lett volna, ha tudja, hogy Putnok környéke egykor Gömör vármegye volt. Gömör…honnét is…Ja! Mátyás király Gömörben. Na, ezt nem tudta. Igaz, azt sem értette, hogy a fő pályaudvar mitől Tiszai, hiszen elég messze van még oda a Tisza.

Az se volt utolsó szempont, hogy sokáig tartott az út, ráadásul munkaidőben. Meg is kapja minden korban a fiatalság, hogy nem akar dolgozni, de valószínűleg ez így természetes. Más dolog az, hogy nem szeret, nem akar, vagy nem is dolgozik. Ebben persze domináns szerepük van a felnőtteknek. Ajánlott a fiatalt idegen mester keze alá adni, aki szigorúbban bánik vele, kevésbé elnéző, mint a szülő.
Na, de hol is tartottam?

Már várt rájuk a kocsi. A főnöknek persze szólni kell, hogy megjöttek, ezért fel kellett menniük az emeletre, bejelentkezni. A főnök nem volt egy megnyerő alkat. Az még hagyján, hogy kövér, hiszen még a szakik közt is van kövér ember, de ez szinte folyik kifelé a ruhájából. Szorosan hátrasimított ezüstös szálakkal tarkított sima fekete haja ragyogott…nem lehet tudni mitől. Elsőre zsírnak gondolná az ember, de talán másodjára is. Kicsit pöszített, s ahogy beszélt, fröcsögött a nyála. A melósok Jóskának mondták, pedig nem ez volt a neve, de így nem kellett attól tartani, hogy magára veszi, ha véletlenül meghallja amit nem neki, de róla beszélnek. Most éppen az egyik brigádvezető volt nála eligazításon, és elég hangosan, vagy mondhatni, indulatosan beszélt hozzá. A fiúkat észre se vette, amikor bementek a kicsi irodába. Volt benn két idegen ember, meg a burkolók főnöke ült még az egymásnak fordított íróasztal mellett, nekik háttal. A túlsó asztal volt a „Jóskáé”, amin papírlapok voltak hagyva szanaszét.

Zsolti és Jancsi, hogy ne legyenek láb alatt, szorosan a fal mellé álltak, s várták, hogy végezzen a főnök az eligazítással. A burkoló főnöknek feltűnt, hogy a fiúk erősen figyelik a túlsó asztalon lévő lapokat, s átnyúlt, hogy az egyiket feléjük fordítsa, majd huncutul mosolygott rájuk. A két fiú összenézett, amikor felismerték, mi az a lap. A tanulók névsora állt rajta, s a nevek után különböző mértani ábrák. A főnök által adott havi osztályzatok, titkosírással. Értelmetlen volt ez a rejtjelezés, hiszen mindenki tudta, melyik ábra mit jelent, hiszen csupán 5 ábrát kellett megtanulni. Sőt, még annyit se, hiszen gyakorlatból nem lehet egyest szerezni. Na, persze ötöst is ritkán. A vicces persze az egészben az, hogy a főnök nem is látja őket dolgozni, mégis ő osztályoz. Mint ahogy a beosztottjai közt is van kedvenc brigád, éppen így van ez a tanulókkal is. Zsoltiék egyiken se tartoznak a kedvencek közé. Elég mostoha volt a sorsuk, hiszen soha nem volt egy jó mesterük. Az eredeti elosztáskor egy olyan csapatba kerültek, ahol a brigádvezetőt a sok betegsége miatt alig látták. A többi segéd csak arra használta őket, hogy segédmunkát végezzenek. Senkit nem érdekelt, hogy tanulnak-e valamit. Azóta már a harmadik brigádnál keverik a malter. És ez már az utolsó év.

Amikor a főnök végzett a kollégával, akkor nézett csak a fiúkra. Meglátta, mit figyelnek, s azonnal elkapta előlük a lapot. Bizonyára látta már, hiszen ő töltötte ki, mégis olyan figyelmesen tanulmányozta, mint aki most jutott hozzá. A fejét fel se emelte, csak a szemöldökét emelve nézett rájuk, majd ismét a papírt figyelte. Nem kizárt, hogy az tart neki sokáig, hogy a nevek alapján beazonosítsa őket.
– Tudom, hogy láttátok, nem is titok. A tied – emelte arcát Jancsi felé – négyes, a tied Parádi, pedig hármas.
Tudta, hogy az iskolában az egész csoportban Zsolt a legjobb tanuló, annak ellenére, hogy neki nem rokonszenves a fiú, ezért soha nem hagyja ki a lehetőséget, hogy valami bántó megjegyzést ne tegyen rá.
– Dolgozni kell megtanulni bazzmeg! Nem matematikus leszel, hanem kőműves.
Erre nem lehet semmi értelmeset reagálni. Zsolti így szó nélkül hagyja a dolgot, hiszen úgyis a főnöknek van igaza.
– Mehetünk Pista! – kiált ki a folyosón dohányzó sofőrnek a főnök.

*

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Iparitanuló koromban én is jártam egy osztályba egy Bakó Zolival. Igen, a kajak világbajnokkal. :)

A magnó (gondolom) MK 21 volt.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog (1)

Igen, erről a magnóról van szó. :)

[ Szerkesztve ]

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére


Vakegérke
veterán

Mikor megjelent a piacon, az egyik haveromnak megvette a faterja. Nagy szó volt ez akkoriban, fürdött a srác a dicsfényben. Ő szolgáltatta a zenét, nagyon élveztük. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.