...ki más lehetne ilyen késő este, aki felénk tart?
– Jó estét magyarok! – köszön ránk az ismerős hang. Jóska is kiszáll a látogatónk érkezésekor a kocsiból. Én már korábban kinn toporgok a szakadó hóesésben, noha mondta Roze-Mari, hogy ne tegyem. Na, de hát az izgalom és a türelmetlenség miatt sem bírtam benn maradni. Egyébként is fáradtak voltak már az ülőizmaim. Jól esett a lábamat kicsit megmozgatni, mert az egész napos üléstől eléggé megmacskásodtak. Voltam már hasonló helyzetben olyan súlyos állapotban, hogy járni se tudtam rendesen. Igaz, akkor előző nap legyalogoltam legalább tizenöt kilométert.
– Isten hozta minálunk! – nyújtotta messziről feszesen tartott karját. Épp úgy, mint legelső találkozásunkkor. Annyi változás történt, hogy amikor már fogtuk egymás kezét, lépett még egyet, s a másik kezét is rá tette az enyémre. Ha ez a nő történetesen nem német, hanem szláv, akkor kaptam volna a kézfogás helyett három puszit az arcomra, nem kizárt, hogy egy negyediket pedig a számra. Volt már rá példa, bár sokra nem mentem vele. Hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy jót tett lelkemnek a kiemelt rokonszenv, amit ezzel jelzett a hölgy. A tolmács ugyan lehűtötte a reményeimet azzal, hogy ne értékeljem túl, hiszen ez csak a közeli barátságot jelzi.
Roze-Mari mellém pördült, megsimogatta a hátamat, és odabiccentett Jóskának.
– Jó estét!
– Kezét csókolom – fogadta a sofőröm, de nemhogy kézcsók, még kézfogás se követte az üdvözlést.
Hatalmas utazótáskámat kicibáltam a raklap mellől, majd elköszöntem. Elindultunk a kiskapu felé.
– Segítsek? – kérdezte a nő
– Nem nehéz – mondtam nagyot nyögve, amikor átvettem a bal kezembe, mert a másik majd’ leszakadt a súly alatt. – de nem is jó kettőnek vinni, – folytattam, amikor jelezte, hogy nem hisz nekem – mert csak rángatnánk egymást.
– Jól van, akkor megyek elől.
Ezt jó ötletnek találtam, mert így legalább a gyér fény ellenére is gyönyörködhettem a járásában. Amit nem láttam jól, azt hozzágondoltam.
– Elnézést, hogy ilyen messze parkoltam le, de a benzinkúthoz csak 20 km kerülővel tudtam volna beállni. Hazafelé onnét 4 km, de vissza 25.

A fasor túloldalán a raktárak és üzletek parkolóiban alig volt most autó. Egy Porsche Cayman irányjelzői villantak fel mind a négy oldalon, amikor a közelébe értünk. Az egész autó a hatalmas kerekekre hajlított sárvédőből áll, köztük egy kicsi kupolával. Mindez persze olyan tökéletesen megformázva, hogy eláll az ember szava a gyönyörűségtől. Az ajtók mögötti légbeömlőből egyértelmű, hogy milyen modell.
– Wow! – szakadt fel belőlem az elismerő csodálkozás. – Ezzel megyünk?
– Nem az enyém. A fiam mondta, hogy ez biztonságosabb most a hóesésben, mint az enyém. Egyébként se volt benn a garázsban. Remélem, elfér a táska a hátunk mögött.
– Ez a Cayman? – kérdeztem rá a modell nevére.
– Cayman? – kérdezett vissza értetlenül – Ja, hogy a kocsi! Biztosan. Annyit tudok, hogy Porsche.
Betuszkoltam a táskámat az ülés mögé. Ő levetette a hosszú kabátját, én pedig gyönyörködtem benne, ahogy hajlongott az alacsony kocsiba. A kabát a táskámon egészen a tetőig ért. Nem egy tágas utastér, annyi szent.
– Jól ül? Mehetünk?
– Igen, jól. Mehetünk, hajrá!
– Hajrá? Aha! Hajrá Magyarország…
Nem tudom miről jutott ez most eszébe. Bár, elég sok időt tölt Tapolcán, nem lehetett ezt nem hallani.
– Ez most nekem külön élmény, – a többin felül – hogy Porschében utazok. Egyszer ültem egy MG-ben. Na, abban éreztem ezt a bezártságot.

A vastag „A” oszlop ugyan zavaróan közel volt, de ennyi kifogást találtam az egészben. Éreztem az újautó szagot. Noha fogalmam sincs milyen szagot kell várnom egy Porsche-tól. Orromat teleszívtam a bőrülés, valamint az idegen asszony illatával. Most volt rajta egy csipetnyi parfüm, de tényleg csak egy csipetnyi. Úgy szeretem, amikor csak jelzésértékű, mint a jó mákos rétesben a tészta. Amikor nem is vagyok benne biztos, hogy érzem, vagy csak azt hiszem, hogy érzem.
– Néhány napig úgy is itt lesz nálunk Gyula, majd mondom a fiamnak, hogy vezethesse a kocsiját!

Kihajtottunk a kereskedelmi központ csarnokai közül, át az autópálya fölött, s közben a távolban felsejlett a kivilágított vár. Szép látvány lett volna, de a hóeséstől alig láttam el odáig. Noha egy bivalyerős sportkocsiban ültünk, de Roze-Mari óvatosan vezetett. Meg tudom érteni, hiszen nem a saját kocsija. Egyébként magam is félve indulok el minden tél első havas útján. Bringával a vizes úton is félek, autóval csak a havas/jegesen. Bár hamar hozzászokom, csak az első néhány kilométertől tartok. Főleg hozzászoknék, ha blokkolásgátlós, négy kerék meghajtásos járgányt vezethetnék. Ebben pedig van minden elektromos beavatkozó ketyere. Nem tudom, hogy egy rossz vezetőnél elég-e. Opel Omegával vezettem hóesésben hegyi úton hajdanán. Előbb nem tudtam, miért villog egy narancssárga fény. Azt jelezte, hogy csúszkál a kerék. Mintha én nem vettem volna észre! Sokat nem segített ez a kipörgés gátló, mint ahogy az utolsó teherautóm automata differenciálműve sem. Abban annyi változott más autóhoz képest, hogy mindkét oldalon pörgött a kerék.
A lényeg az, hogy száraz úton szeretek inkább autózni és világos nappal. Ezért is volt hamvában holt ötlet, hogy kenyeres kocsit, vagy egyéb áruterítő kisáruszállítót vezessek munka gyanánt. Szeretek én vezetni, de csak akkor, ha kedvem van.
Most még ezt a Porsche-t se venném át szívesen.

Meglehetős kacifántos útvonalon tekeregtünk a városban. Így sem tartott sokáig, kicsi ez a város.
Roze-Mari egy olyan utcában lakott, ahol 2-3 szintes társasházak sorakoztak az utcára merőlegesen. A házak közti kis leágazás volt tulajdonképpen az udvar. Itt rohangált néhány gyerek, feltehetően a szüleivel. Hemperegtek a hóban, dobálták a hógolyót, ami után egy zsemleszínű labradori kutya kapkodott fáradhatatlanul. Ahogy megérkeztünk, kissé odébb húzódtak a garázs elől, de nem hagyták abba a rohangálást. Este fél tizenegykor!

Egy harminc körüli fiatalember jött oda hozzánk, leverte ruhájáról a havat, lehúzta a kesztyűjét és üdvözölt. Valamit beszélt hozzám, de egy szavát se értettem. Annyit ugyan tudok németül, hogy „guten abend”, de ilyenkor még ez se jut eszembe, így maradt a „jó estét”
Erről az jut eszembe, hogy egy balkáni nyaralásunk során az akkor 10 éves lányomnak egy bolgár paraszt adott egy marék szilvát. Mondta neki az anyja, hogy „köszönd meg” Erre az volt a frappáns válasz, hogy „úgyse érti”. Talán tényleg nem, bár nem lehet kizárni. Viszont ha nem is érti, bizonyára feltételezi, hogy köszönet volt az a szó, mert így életszerű a dolog.
Fridrich is feltételezte, hogy köszönök neki. Így hívták a fiatalembert, és a Roze-Mari fia. A kiskölyök, aki nem volt hajlandó odajönni, csak a kutyát dobálta hóval, az unoka. Öt-hat évesnek gondoltam, bár nem nagyon tudom megítélni. Ha ki akarnák velem találtatni a korát, nem mernék saccolni. Szerencsére nem akarják kitaláltatni.
Nem értettem mit beszéltek egymás közt, de majd közlik velem, ami rám tartozik.
– Hozza Gyula a csomagját utánam! A kocsival majd beáll a fiam. Megmutatom hol lesz a szobája. Elég késő van, meg gondolom el is fáradt.

Beléptünk a garázs kapuk közti ajtón, ami egy lépcsőházba nyílt. A lakás az emeleten volt, de az én szobám a padlástérben. Mellette volt egy fürdőszoba, amit igénybe is vettem, mert nem tudom mitől, de rettentő koszosnak éreztem magam.
Első gondolatom az volt, hogy itt lakik együtt az egész család, de később kiderült, hogy a fiataloké a szomszéd lakás. Itt csak Roze-Mari lakik, meg Zigmund, aki éppen Svédországba utazott el. Vagyis ketten vagyunk. Nem kértem se teát, se vacsorát, fürdés után le is feküdtem.

Nehezen tudtam elaludni. Gondolataim azon jártak, hogy szívesen összefeküdnék a ház asszonyával, de nem lehet tudni, miképpen reagálna a kezdeményezésemre. Ha rosszul jön ki a lépés, holnap ajánlott lesz el is mennem. Ezt nem kockáztatom. Erősen vívódtam magamban. A testem egyértelműen jelezte, hogy melyik megoldást támogatná. Már a gondolat is felizgatott. Olykor az egész testem megfeszült, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy átmegyek a másik szobába. A potenciámmal semmi gond nincs, abban az egyben biztos voltam. Másban nem annyira.
Odalenn elcsendesült az udvar. A tetőablakon, vastagon állt a hó, semmi fény nem jött át rajta. Minden adott volt az alvásra. Aztán neszt hallottam. Nyílt az ajtó, de nem láttam semmit. Az egész lakásban teljes volt a sötétség. Aki itt lakik, vakon is eligazodik, nem kell lámpát gyújtania. Nem kétséges, hogy ki áll az ajtóban, hiszen az illatát megismerem. Egyébként sincs rajtunk kívül senki a lakásban. Megdörzsöltem a szemem, hátha látok is valamit. Vagy ettől legalább megbizonyosodom, hogy ébren vagyok. Nem kétség, ez valóság, nem álom.
– Alszik Gyula? – suttogta az asszony az ajtóból.
– Nem – akartam mondani, de nem jött ki hang a számon. – Nem, nem alszom – mondtam második próbálkozásra, de most meg olyan hangosra sikerült, hogy magam is megrémültem.
– Nem tudom mikor ébred reggel. Lehet, hogy nem leszek itthon. Menjen le a konyhába, keressen magának ételt. Tíz körül hazajövök, majd délután elmegyünk együtt az öcsém üzletébe, megnézzük, miket szeretne faragtatni. Jó éjszakát!
– Roze-Mari! – szólítottam halkan.
Nem szólt, csak közelebb jött. Éreztem, ahogy a lába nekiütődik az ágy oldalának. Felé nyúltam a sötétben és megfogtam a karját. Szelíd erőszakkal húztam lefelé. Kissé visszafogta, de aztán leült az ágy szélére. Másik, szabadon maradt kezével megérintette a mellkasomat. Ujjaival alig érintve – mintha vakírást olvasna – lassan haladt fölfelé. Az arcomat kereste a sötétben. Tenyerével megsimította, majd mutatóujjával a számat érintette.
– Pihenjen Gyula! Biztosan fáradt.
Ágyékom úgy feszült, attól féltem, menten szétrobban. Talán nem is lenne jó, ha maradna. Nem kizárt, hogy úgy járnék, mint kamaszkori álmaimban, hogy az első érintéstől elöntött a gyönyör. Ó, micsoda lebőgés lenne az! Inkább csak bátortalanul megfogtam a másik karját is, de amint éreztem, hogy elhúzódik, elengedtem. Mert állítólag a férfi kezdeményez, és a nő dönt. Utóbbi biztosan igaz. Általában inkább hárít, de ha mégsem, az ő akarata a döntő. Hacsak az erőszakot nem vesszük figyelembe, mint kivételt. Na, ez az, amit nem bírok felfogni ésszel. Ha a nő olyan erővel tiltakozik, hogy már harcol az aktus létrejötte ellen tiszta erejéből, hogy nem szegi ezzel kedvét a férfinak? Hacsak nem eleve elhatározott az erőszak. Nem tudom, nekem a képzeletem se jut el idáig. Na, de igaz lenne, hogy a férfi kezdeményez? Micsoda kezdeményezés volt ez? Nevén szólítottam. Na és? Igaz, ebben a helyzetben ez is elég volt. Nem szólt vissza, hogy „Tessék? Mit óhajt?” hanem odajött, hogy módom legyen megfogni a karját, hogy lehúzhassam magamhoz, hogy az ágyam szélére ülhessen, hogy végig simíthassa a mellem, vállam, nyakam, megfoghassa az arcomat, érinthesse a számat. Ezzel tudatva velem, hogy reménykedhetek, de nem most. Csak játszott velem, csak arra ment ki az egész, hogy fokozza bennem a vágyat. Mintha lehetne még azt fokozni! Értem én a szándékát, de jó lett volna dűlőre vinni a dolgot! Talán, ha határozottabb lettem volna? Na, mindegy, ezt már elszúrtam.
Becsukódott az ajtó, s ezzel elszállt a reményem is.
– A francba! – csaptam ököllel az ágyra.
....