....A beszélgetésnek a Sanyi keresztanyja vetett véget. Hívta, hogy próbálja fel a keresztapja ruháit, ne a temetés napján kelljen ráigazítani!
- Keresztanyám! Borzalmas dolgokat mesélt ez az ember –mondta Sanyi már ruhapróba közben – Egész biztos, hogy keresztapám nem a fronton van?
- Állj nyugodtan! Hozok egy nadrágszíjat. A szárát fel kell hajtani, de a derekával nem töltöm most az időt.
- Egészen biztos?
- Mi van? Ja, hát persze. Miért írná, ha nem úgy lenne? Meg is kellene fürödnöd! – tette még hozzá, miközben a nadrág bujtatóiba fűzte a szíjat – Olyan ember szagod van.
- Hiszen ember vagyok már.
- Már majdnem – nevetett nagyot az asszony – Olyasféle. Csak tudnám, miért van akkor bakkecskeszagod!
- Na, ilyet aztán ne mondjon! Annyira büdös nem lehetek, hiszen meg is áztam az éjjel. Tüzet kellett raknom, hogy megszáradjon a ruhám.
- Kimosni se ártott volna.
- Kimosta az eső.
- Majd adok anyádnak szappant holnap, mielőtt hazaindulnátok. Szólj, hogy el ne felejtsem! Bár azt se bánnám, ha itt maradnál! – tette még hozzá halkan, miközben gombostűt keresett a varródobozában, hogy megtűzhesse a felhajtott nadrágszárat.
- Auuu! – szisszent fel Sanyi, amikor bokáját érte a szúrás.
- Bocsánat! Majd vigyázok, csak ne mozogj. Nem maradnál itt? Mi dolgod odahaza?
- Valójában semmi. Most se voltam otthon. Majd a télen megyek az erdőre ölfát vágni. Már csak bevesznek a bandába! Tizenhét elmúltam, elbírom a fejszét is, a <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">keresztv</u></a>ágóhoz is odaállok akárkivel. Csak hát messze van még a tél…
- Beszélek a mérnök úrral, vegyen oda hozzánk az új gyárba! Egyre több ember kell. Nem győzzük a munkát, ha sokáig tart még a háború. Pedig azt mondták, hogy mire a levelek lehullnak…aztán már megint hullnak lassan.
- Mondta ez az ember, hogy az amerikaiak már partraszálltak…nem is tudom hol.
- Beszélik a gyárban is. Meg azt is, hogy Olaszországból már bombázni is tudnak bennünket. Mi meg ugye, hadiüzem vagyunk. Majd csak vége lesz egyszer!
- És ki fog győzni?
- Azt csak az Isten tudja…bár mi aligha. Mi mindig csak veszítünk.
- Mondta ez az ember…
- <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">Istv</u></a>ánnak hívják.
- Jól van, István…Tényleg! Az jutott eszembe, hogy ennek nincsen gyereke?
- Dehogy is nincs. Három is. Az anyósához mentek Tisza…Tiszavalahová, mert azt mondták a gyárban, hogy aki teheti, küldje vidékre a gyerekeit, mert ott nagyobb biztonságban vannak. Ott a nagyanyjukkal jobban megvannak a gyerekek. A beteg apjukkal itt csak a baj volt. Sokat szenvedett, aztán meg inni kezdett. Mindig akadt olyan, aki vitt neki bort. Az anyjuk meg ugye dolgozik. Egyikük ugyan már iskolás, de a nyáron ez nem számított. Igaz, most már elkezdődött a tanítás. Na, de ez az ő dolguk.
- Na, szóval mondta ez az ember, hogy a fronton hegyekben állnak a halottak. Az volt a legszörnyűbb, hogy ő is bármikor sorra kerülhetett.
- Ezért az érzésért nem kell a frontra menni! Hallottál a robbanásról? Májusban volt – folytatta anélkül, hogy a kérdésére reagálást várt volna. – Az egyik asszony megkért, hogy cseréljünk műszakot, mert neki nem jó a beosztás. Bemegy helyettem, én pedig dolgozok majd következő nap. Valami dolga lett volna. Úgy gondoltam, miért ne segítsek, hiszen nekem mindegy. Aztán itthonról hallottam azt a rettenetes hangot. A gyár felől jött, rögtön rosszra gondoltam. Tizenheten haltak meg. Nem is volt mit eltemetni. Én is köztük lettem volna, ha akkor ott vagyok. Cudar érzés, annyit mondhatok.
Sanyi észrevette, hogy a sírás környékezi az asszonyt, így nem kérdezett semmit. Hosszasan hallgattak. Még a ruhával kapcsolatban se szóltak. Csendben próbálta fel a zakót is. A keresztanyja kissé illegette ide-oda a fejét, grimaszokat vágott, de végül jóváhagyólag legyintett. Ráadta a cipőt, aminek az orrát megnyomkodta, kipuhatolva, meddig ér benne a legény lába, aztán azt is jóváhagyta.
*
Kékmező
Lehulltak a levelek 1943 őszén. A frontról ellentmondásos hírek jöttek. A répási tanító úr rádiója rugalmas elszakadásról beszélt a keleti fronton, de az emberek tudni vélték, hogy futnak a ruszki elől a mieink. Olyan irgalmatlan támadásba kezdtek amazok, hogy meg sem állnak Berlinig. Nem törődnek vele, hogy mennyi emberük pusztul, csak törnek előre. Afrikában vége a háborúnak. A londoni rádió szerint százezer német hadifoglyot vittek át az óceánon Amerikába. Olaszország kilépett. Ott is a németeknek kell megállítani a szövetséges csapatokat. Nápolytól már Magyarországot is elérik a bombázók.
Vasárnap a tanító úr közölte a falusiakkal, hogy egy hét múlva a mise után minden tizenhat év fölötti legény köteles vele menni Kékmezőre egy háromnapos táborba. Ott lesznek a környékbeli falvak leventéi is. Katonák fogják őket oktatni a fegyverhasználatra. A tábor élelmezését a bíró úr vállalta magára. Azt persze nem tette hozzá, hogy nem szívesen.
Amikor erről egyeztettek, a bíró oda is vágta, hogy „persze most hazafiúi kötelességre hivatkozik a tanító úr, máskor meg csak koszos tótok vagyunk.” Az persze meggyőzte, hogy ha nem működik együtt, csendőrökkel viteti el. Legjobb esetben is udvart seperhet bíró létére Miskolcon a Rudolfban. A fiát pedig elviteti a frontra.
A bíró fia egy évvel volt idősebb Sanyinál. Ilyen korú legények közül harcoltak elég sokan. Akármelyik seregben lehetett találni még ettől fiatalabbat is. Nem ritkán idősebbnek hazudták magukat, hogy bevonulhassanak. Más dolog persze hallani, hogy meg is hallhatnak, és megint más megtapasztalni a folyamatos é<a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">letvesz</u></a>élyt. A répási bíró fia nem akart önkéntes lenni, az apja pedig bármit megtett volna, csak nehogy elvigyék. Neki legalább volt választása. Így tehát azt választotta, hogy ellátja élelemmel három napig azt a kéttucat legényt. Legfeljebb majd előrébb hozza a hízóvágást. A gazdagsága csak viszonylagos, hiszen ő se engedhetett meg magának úri lakomákat, de nem voltak napi kenyér gondjai, ami a falu túlnyomó többségéről nem volt elmondható.
Következő vasárnap János <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">testv</u></a>ér is a hazafiúi kötelességről prédikált. Már előző este elbeszélgetett az emberekkel a kocsmában, egy kisfröccs mellett.
A falunak nem volt papja. János testvér egy szerzetesrend tagja volt, akik a vasgyári parókián laktak, s ellátták a környék apró falvaiban a szolgálatot. Legtöbbször szekérrel jött ki vasárnap reggel. Vagy Győrből hozta ki egy gazda, vagy – de inkább ez volt gyakrabban – innét mentek érte. Megesett az is, hogy gyalogszerrel érkezett, s úgy is ment vissza. Ha az idő nem kedvezett az utazáshoz, Vasaséknál volt neki <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">fenntartva</u></a> egy kis szoba, ahol megszállhatott. Most is ott éjszakázott. Úgy határozott, hogy a leventéket a tanító úrral együtt, ő is elkíséri a táborba. Jó 25 kilométer lehet az út, de onnét már majd hazaviszi valaki. Ha mégse, felvállal még 5-6 kilométer gyaloglást, s megalszik Harsányban, a parókián. Na, de ez legyen az ő gondja!
A legényeknek a szép prédikációval belopta magát a szívükbe. Úgy érezték, hogy végre elismert tagjai lettek a magyar társadalomnak. Nem valami jött-ment tótok, hanem igaz magyar hazafiak, akik ha kell, harcolhatnak is a hazáért. Egyelőre csak fel kell erre a lehetősségre készülniük, de ezzel nem volt semmi bajuk, hiszen új dolgot tanulhatnak. Puskát adnak a kezükbe, amire eddig még nem került sor, hacsak a leventeoktatáson kapott fapuskát nem számítják, A tanító úr megtanította velük a katonás viselkedést, a sorakozást, a menetelést, azt, hogy engedelmeskedni kell a parancsnak, de igazi puskát eddig még nem adtak a kezükbe. Kivéve persze a bíró fiát, aki már vadászni is volt néhány alkalommal. Irigykedtek is rá a többiek, akik inkább csak hurokkal fogtak vadat. Ennek is meg volt ám az előnye, hisz titokban tehették, míg a puska hangja leleplezi az orvvadászt. Vadászni pedig nem volt szabad akárkinek. Arra nem is gondoltak, hogy szükség esetén emberölésre kell használni a tudományukat. Legtöbbjük még halottat se nagyon látott. Vagy ha mégis, az csak feküdt, mintha aludna, nem hiányzott se keze, se lába, a belei se voltak <a class="ktg6us78hf8vdu7" href="javascript:void(0)"><u style="border-bottom: 1px solid;">kiontva</u></a>, mint öléskor a hízónak, a haláltusáját se látták, nem hallották a könyörgését, a halálért. Néhányan hallottak mesét az előző háborúról, ahol szuronyrohammal mentek egymásnak, de az csak olyan volt mint egy mese. Amíg nem tapasztalják személyesen, akár még vágyhatnak is rá, hogy legyőzzék az ellent, akár vérben tocsogva is.
A mise után felsorakoztak a legények, vállukra vetették a tarisznyáikat, s katonásan elvonultak a Sötétvölgy felé. A menetelés persze csak a temetőig tartott, hiszen lejjebb már nem volt alkalmas az út a menetelésre. Egy szekér vitte utánuk a háromnapi élelmet, meg a tanító úr holmiját. A Tebe réti erdészház előtt állt egy automobil. Olyan, mint amit Sanyi akkor látott, amikor még itt őrizte a teheneket. Az udvaron egy katonatiszt beszélgetett az erdésszel, s amikor meglátták a menetet, integettek nekik. A tanító úrnak még kiáltottak is valamit, de a köves úton olyan zajt csapott a sok kopott cipő, hogy nem lehetett érteni.
A forrásnál nem volt pihenő, hisz nemrég indultak hazulról, de akinek nem volt kulacsa, az akár engedély nélkül is nekihasalt a csordogáló víznek. A tanító úr hátrakiabált, hogy ne maradjanak le, de aztán csak legyintett.
Sanyinak az volt az érzése, hogy fárasztóbb így a gyaloglás, mintha egyedül kelt volna útra. Ráadásul melegen sütött a nap, jól is esett, amikor árnyékba kerültek. Visszagondolt arra, amikor hófúvásban tette meg ezt az utat ellenkező irányban. Na, attól ez sokkal kellemesebb volt. Egy szénégető boksánál elágazott az út. Lehetett menni Hollós, vagy Újhuta felé. Ők mégis egy harmadik irányt választottak, noha arra csak gyalogösvény volt. Így a szekér elvált tőlük, s innét más úton ment tovább. Talán egy kilométert se haladtak, amikor keresztezték az Újhutából Sály felé vezető utat. Itt várakoztak a sályi, és az újhutai leventék rájuk, s együtt haladtak tovább. Már egy kész hadseregnek gondolták magukat, hiszen lehettek talán hatvanan is. Erdei ösvényen ez nagyon soknak tűnik ám.
Amikor megérkeztek, a céljukhoz, katonai sátrak sorát látták a réten. Néhány szekér állt az erdőszélen, lovak legelésztek, s katonák tébláboltak a sátrak körül. Készen állt a tábor. Minden falunak állítottak egy-egy sátrat. Jó nagyok voltak ám, bőven elfértek benne. Sanyi számolni kezdte a sátrakat. Egy a répásiaké, egy a sályiaké, egy az új- és óhutai leventéké, a harsányiaké, a kácsiaké, meg a gesztieké, és ennyi. Csak később derült ki, hogy az aranyosiak, meg a kisgyőriek hazamennek éjszakára, hiszen nekik nincs messze. Ebből a két faluból nem is jöttek csak másnap reggel, hiszen jól benne jártak már a délutánba, amikor összesereglettek, erre a napra nem terveztek nekik programot. Sőt még vacsorát se. A teljes ellátás valójában csak a hétfői ebéddel kezdődött. Mint kiderült, ezt sem a bíró állta, hanem a katonák hoztak magukkal tábori konyhát, amiben gulyáslevest főztek a fiúknak.
A tábor parancsnoka egy fiatal zászlós volt, aki Sanyi számára ismerősnek tűnt. Főleg, hogy azzal az autóval érkezett, amit útközben láttak az erdészház előtt.. Az oktatást egy őrmester tartotta, a lövészeten minden csapat mellé beosztottak két-két bakát.
Ebéd után Sanyi vette a bátorságot, hogy megszólítsa a tisztet.
- Én ismerem magát – vetette oda kurtán.
Igen? – csodálkozott el a zászlós – Aztán honnét?
...
