Korábban említettem a Pista bácsit, akit megtréfáltunk a fiatal menyecskével. Sokat köszönhetek neki, mert munkát adott, miután feladtam a vállalkozásomat. Noha ő is hálás lehet nekem, mert elég sok munkát hoztam a korábbi ismerettségeim révén. Mivel neki nincs jogosítványa, jól jött, hogy nem csupán a szállítást, de a vásárlásokat, felméréseket is lebonyolítottam helyette. Vagyis nem tartozunk egymásnak. A sok éven át tartó kapcsolatban voltak néha súrlódások. Ha valami nem sikerült a terv szerint, ő mindig hárított, soha nem vállalta el ha hibázott. Többnyire én engedtem, hiszen ő adta a pénzt. Nem filléreskedett, lazán kezelte a munkaidőt, különösen vidéki munkáknál. Volt persze olyan eset, amit nehezen emésztettem.
Műemlék jellegű háznál vállalt kőjavítást. Pesti ismerőstől kért olyan munkatársat, aki tapasztalt ilyen munkáknál. 13 ezer volt a napszám, és még szállást is adott a székely kollégának. Mi akkor hatezerért dolgoztunk...általában. A munka nehézségét a szín eltalálása jelentette. A terméskő már alapból sem egységes színű, nem lehetett bekeverni még egy fél vödör javítóanyagot sem. A bázis anyagunk már eleve színezett volt, ami lehetetlenné tette az árnyalat kikeverését. A székely kolléga semmivel nem volt ügyesebb nálunk. Lényeg, hogy a megrendelő nem fizetett. Ez benne van a pakliban. A vállalkozás kockázattal jár. Csakhogy én napszámos voltam ezen a munkán, ezt a hetet mégis ingyen dolgoztam végig. Ezen össze is veszhettünk volna, de kinek lett volna jó? Ezzel egyébként is vége volt a szezonnak, emészthettem a dolgot néhány hónapig.
Tavasszal hívott néhány alkalommal, s mentem. Azóta se tudja, hogy a ki nem fizetett hétért neheztelek...vagyis már nem, de nincs elfelejtve. Négy évig elváltak útjaink, majd ismét összekerültünk. Ő éppen egyedül maradt egy nagy munka közepén, nekem pedig meghalt a miskolci munkahelyem. Ekkor már én nyugdíjas voltam, nem igényeltem a heti 5 munkanapot, de neki is megfelelt így. 2021-ben rajta kívül még két helyen vállaltam munkát. Értelemszerűen egyre kevesebbet nála. Az idei szezonban már szinte csak szállítani mentem. Nem volt erre szükségem, de nem akartam cserben hagyni. Aztán egyszer úgy esett, hogy a cementet hivatalos áron vettem ahelyett, hogy az ő fekete kapcsolatával bonyolítottam volna okosban. Ezen az üzleti úton egy hiánypótlást leadtam úgy, hogy annak az egy kőnek nem kértem el az árát. Figyelmetlen voltam na! Valamiért még ezen felül is hibádzott ezer forint. Odaadtam a sajátomból, ezen már ne akadjunk fel. Igen indulatosan kérte számon rajtam. Rácsaptam az ajtót „akkor legközelebb intézd magad!”

Úgy gondoltam, hogy haraggal váltunk el, de tévedtem. Felhívott, hogy elkérné a bontó kalapácsomat. Igaz, egész évben azon az egy napon használtam én is, de odaadtam. Azóta elkérte még egyszer. Többször hívott fuvarba, de elhárítottam. Aztán nekem lett volna lépcsőműkövezésem, amit elutasítani is nehéz volt, elvállalni pedig nem akartam. Nincs hozzá kedvem, nincs is rá szükségem. Felajánlottam neki, és elvállalta. A minap egy napra elmentem neki szállítani, fedköveket elhelyezni. Azt hiszi, haverok vagyunk. Higgye! Jól van ez így.