2021. május 11., kedd

Gyorskeresés

Jani bácsi meséi 2.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

2.

Zoltán mégse várta meg a reggelt a dohányzással. Késő este még leballagott az udvarra egyedül, hiszen ismerte már a járást. Az öreg észrevette ugyan, hogy felkelt, de úgy tett, mintha aludna. Amikor éjjel fel kellett kelnie azon aggódva, hogy rá is vonatkozik a TV-reklám - akadozó vizelet, meg gyakori vizelési inger, noha valójában abban a ritka szerencsében volt része, hogy azt se tudta, mi az a prosztata – szobatársa nem volt ébren, így a reggeli vérnyomás mérésig egy szót se váltottak.
- Figyelj má' Jani bá'! Nem emlékszem, mi volt a sztorinak a vége.
- Melyiknek?
- Hát a nászasszonyt megdöntötted végül?
- Nem.
- Aha – nyugtázta a választ, de azért volt olyan érzése, mintha valamiről mégis lemaradt volna. Vagy elaludt, vagy az öreg félbehagyta.

Nem nagyon firtatta a dolgot, hisz az öregnek láthatóan nincs jó kedve. Nehezen kelt fel az ágyról, járókeretével kikínlódott a folyosóra, megszenvedve minden lépéssel. Órákon át alig beszéltek. Reggeli után az öreg megint kitotyogott a hűtőhöz, mivel nem ette meg a kefirt, el kellett raknia. Zoltán hívta az udvarra, de nem volt kedve. Még a nővér fenekére se tett megjegyzést, pedig feltűnően rajta felejtette a tekintetét, amikor az infúziót hozta neki. Zoltánt átvezették a kezelőbe tornázni. Visszatérve elmesélte, hogy a falhoz kellett állni szorosan, ami ugye lehetetlen, mert a hasától nem fér, így egyenesíttették volna a gerincét. Végigelemezte a gyógyszereket, amit hoztak neki, de az öreg mindenre csak annyit szólt, hogy „ühm”. Már az ebédet várták, amikor Zoltán rákérdezett, hogy mitől ilyen szótlan. Csak annyi választ kapott, hogy nincs jókedve. Ez persze nyilvánvaló volt, nem volt mit beszélni róla. Aztán megcsörrent a Jani bácsi telefonja. Zoltán erősen figyelt, de nem sok mindent hámozott ki az öreg szavaiból. Gyanította, hogy a feleségével beszél, aki nem fog ma jönni, de valaki más ajánlkozott, valakit hozni is akar magával, ami ellen hevesen tiltakozott. Inkább ne jöjjön senki, hiszen van mindene, kibír egy-két napot.
- Az asszony volt az?
- Aha.

Ezzel megint kifulladt a téma, de az öregnek kis idő múlva mégis megeredt a nyelve.
- Nem tud jönni, mert a vendéglősnél – ahol főz - sok ma a munka. Mondtam, hogy ne csináljon belőle gondot, erre azt mondja, hogy beküldi a kaját a menyünkkel, de vele meg az anyja is jönni akar. Mondtam, hogy inkább ne jöjjön senki.
- Aha. Ezt hallottam. Ö...izé. Ez az anyja, az a bizonyos nászasszony, akit este meséltél. Figyelj má'! Nekem csak nem világos, hogy miért költöztetek el a Zsóriból. Vagy belealudtam, vagy nem mondtad végig.
- Meddig emlékszel?
- Jöttetek hazafelé, nagyon meleg volt, csurgott az izzadság a mellei közé...
- Ilyet mondtam volna?
- Ilyesmit...Törölgette magát, neked meg beindult a fantáziád. Csak aztán lelankadtál, mert olyanokat beszélt...Itt tartottál azt hiszem. Azt már nem tudom miket mondott. Szerintem eddig mondtad csak.

-Tudod, van neki a ház amiben lakik. Azt a násszal építették közösen. Nyilván a fele az övé, a másik felét megörökölte a menyem, de ugye nem sokra megy vele, amíg az anyja benne lakik. Ez eddig rendben is van. Aztán kinézte magának a Józsit, akinek a Zsóriban volt háza. Öreg volt hozzá, de jó kiállású öregember volt. Ilyen magamfajta – mosolyogta el magát az összehasonlítástól.
- Ilyen járókeretes? - nevetett Zoltán
- Jól van, csak csúfolódjál! Helyrejövök még én, nem telt le az időm. Neszójjábe! Szóval! Ráakaszkodott a Józsira, aki feleségül kérte. Feltétel volt, hogy előbb a fél házat írassa rá. Most mond meg! Micsoda dolog ez? Aztán kihajtotta belőle a lelket is. Én nem tudom mivel tudta így elbolondítani, de az utolsó időkben az az ember már csak nadrág volt. Aztán lebukott a pincelépcsőn, oszt úgy maradt.
- Pincéje is volt?
- A háznak a pincéje. Most arra gondolsz, hogy ivott? Volt neki egy kis bora. Megengedte neki Terka, de ő akarta beosztani. Ez a szerencsétlen meg lopva itta gumicsövön, aztán meg feltöltötte, hogy ne hiányozzon. Gondolod, milyen moslék lehetett az. Nem sokat találkoztunk, de mindig tele volt panasszal. Aztán, hogy így járt, Terkáé lett a ház, mert a Józsinak nem volt gyereke. Ekkor találta ki, hogy ha el kívánkozunk Pestről, itt lakhatunk ameddig akarunk. Közel van a fürdő, ez kell már a nyugdíjasoknak.
- Oszt jártok legalább?
- Jár a fene. Mindig találok én is magamnak elfoglaltságot, a mama is mindig nyüzsög valahol. Nem nekünk való ott gubbasztani napról-napra a büdös vízben. Na, de már jövőre másképp lesz. Utazgatunk. El van döntve. Csak közbejött ez a nyavalyám.

- Mikor érsz már oda, hogy miket beszélt a Terka...a Terike?
- Azt talán már említettem, hogy egy ideje kifelé állt a rudunk ebből a házból, mert mindig azon sopánkodott, hogy mennyi szállásdíjat kérnek mások egy-egy hetes nyaralásért. Ő meg szegény ettől elesik miattunk. Ezt ugyan így nem mondta ki direktben, de éreztette velünk, hogy a terhére vagyunk. Na, de ami új volt a számomra! Azt mondja nekem, hogy „He, figyejj má'! Arra gondoltam, hogy van egy nyolcvanéves ember a vasút alatti utcában egymagában. Vannak gyerekei, de régen nem tartják a kapcsolatot. Neki meg csak jó lenne, ha valaki gondját viselné. Úgy gondolom, hogy én elvállalnám.” Mondom neki, hogy én erre mit mondjak? Aztán csak győzköd, hogy helyeseljem a döntését. Mindegy ugyan, hogy én mit gondolok, csak igazolást akart magának. Én meg nem szóltam rá semmit. Ez meg elkezd nekem mentegetőzni, hogy nehogy azt gondoljam, hogy az öregnek a halálára spekulál, mert jó erőben van, még autót is vezet, csak feledékeny, meg aztán a férfiak csak tehetetlenek magukban. Ebben mondjuk igaza van, de akkor is nagyon kilóg a lóláb. Nincs neki arra semmi szüksége, hogy ápoljon egy idegent...aztán persze kiderült, hogy az elhunyt férjének valakije...csak a ház lehet a cél. Később persze ki is mondta, hogy jól jár majd, ha az öreg meghal, mert nyilván nem ingyen ápolja, hanem a házért. Engem pedig az ilyen gátlástalan számító perszónák nagyon felháborítanak. Pedig bizisten arra gondoltam, hogy ha hazaérünk, megfarkalom. Nem mondtam ugyan, csak te hallottad bele az esti elbeszélésbe, de tényleg lecsorgott az izzadság a mellei közé. Meg hát mondom, hogy jó fogás is esik rajta...na jó, negyvenévesen nekem se rajta akadna meg a szemem...
- Mert az öregeknek a korban hozzájuk illő nők tetszenek?
- A fenéket! Dehogyis. Csak kevésbé vagyunk válogatósak. Nehogy azt gondold, hogy nekem nem a húszévesek tetszenek inkább! Csak azért belegondolok, hogyan viszonyulna ő énhozzám, amikor öregebb vagyok a nagyapjánál is. A képességeim menet közben derülnének ki, de egy aszott, fonnyadt testet én se tartanék kívánatosnak, amikor ott van a sok fiatal bika.
- Az egyik unokahúgom mondja, hogy a vele egykorú fiúk olyan gyerekesek. Nem lehet velük semmi komoly dologról beszélgetni.
- Na jól van öcsém, de azért van egy bizonyos határ, amikor már a nagy korkülönbség miatt nincs közös téma. Másképp jár már az agya egy fiatalnak mint nekünk öregeknek. Úgy, hogy vagy a Terka félék, vagy semmi.
- Na, de aztán hazaértetek...- próbálta Zoltán előrébb vinni a történetet.

- Hazaértünk. Már úgy értem, hogy hozzá. Megbeszéltük, hogy ráérek, mert a mama úgyis dolgozik, csak este ér haza. Dőljek le egy kicsit, mert biztosan elfáradtam. Ez mondjuk igaz is volt. Az utcai két szobája egybe volt nyitva, hogy nagy társaság is elférjen, ha úgy alakul. Ezt a házat néha kiadta nyaralóknak, ő meg hátul lakott a kis házban, de ekkor nem voltak vendégek. Két heverő volt egymás végében. Lerúgtam a cipőmet, s ledőltem az egyikre. Ő még egy kicsit lomolt a konyhában, aztán ledőlt a másik heverőre. Nekem meg beindultak megint a sóvárgós gondolataim. El is felejtettem, hogy az utálatos természete milyen visszataszító. Magam is elcsodálkoztam a bizsergésen, amit éreztem az ágyékomban. Elkezdett ágaskodni a szerszám, egész keményre. Az egész testem...hogy is mondjam...tulajdonképpen nyújtózkodtam, de egy görcs volt az egész mindenem a gondolattól, hogy odafekszem mellé. Nem bírtam elaludni, de ezt okozhatta a fáradság is. Vívódtam magamban. Aztán hallom, hogy felkel, kimegy. Majd hallatszott a víz zuhogása a fürdőszoba felől. Az összes utálatomat elfelejtettem. Végül csak nem mentem utána, de még semmi nem volt eldöntve. Na, majd ha visszajön, próbálkozom. Elég sokáig zuhogott a víz. Nekem meg jöttek az ellen-gondolatok. Mi van, ha visszautasít? Nem nagy esély van rá, de benne van a pakliban. Ha ezután találkozunk, mindig ez jut majd eszembe. Ha magára enged, akkor pedig azzal tart majd sakkban, hogy megmondja Juliskának. Attól nem fél, hogy őt is megutálja érte, hiszen most sincsenek valami nagy barátságban. A mama ugyanúgy viszonyul hozzá, mint én. Tudod, régen együtt vagyunk már, s az idő múlásával egyre inkább hasonlítunk egymásra. Már ő is olyan nekem, mintha én lennék. Érted miről beszélek? Nem hiszem.

- Nehezen érsz a végére.
- Végül csak elaludtam. Beszélgetésre ébredtem. Heni volt ott, a menyem. Be is nézett a szobába, hogy „hát te?” Jött érdeklődni, mi volt az ügynökképzésen. Nem tudom mikor jött. Érdekes lett volna, ha arra lép be, hogy éppen gyömöszölöm az anyját.
- Nem volt bezárva az ajtó?
- Mit tudom én!
- Na, de miért kellett eljönnötök, az még most se derült ki.
- Megváltozott Terkának a viselkedése. Már nem volt annyira nyájas, mint korábban. Szerintem csalódott bennem. Mégis meg kellett volna búbolni, de most már mindegy. A szokottnál gyakrabban jött ki hozzánk, és mindig volt valami kínja. Semmi se tetszett neki. A bokrokat se jól metszettem, mert ő nem úgy gondolta, a jól fizető heti turnusokat soha nem felejtette el megemlíteni. Aztán ami betette a kaput, az a tető. Kitalálta, hogy ki kell kenni a kúpcserepeket, mert előbb-utóbb beázik majd a tető, vagy ha nem, akkor jön egy nagy vihar, ami leforgatja, mert talán le sincsenek kötve. Mondtam, hogy hatvan évesen én már fel nem mászok, nehogy ne tudjak lejönni. Azt mondja erre, hogy akkor keresni kell valakit, aki megcsinálja. Ennyiben maradt a dolog, de néhány nap múlva megint előhozta a témát. Bólogattam, helyeseltem, de jószerével elengedtem a fülem mellett. Amikor már sokadik alkalommal emlegette, nagyon felgyűlt bennem a gyomorideg, de visszafogtam magam, s nyájasan megkérdeztem, hogy netán keressek szakembert? Rögtön kapott az alkalmon. Meg lettem bízva. Szóltam az egyik ismerős srácnak, aki szokott ilyeneket csinálni, s egy fél nap alatt meg is volt vele. Hozott magával segítséget is. Nem mondhattam neki, hogy „Figyelj Zoli – így hívták őt is – menj el Terka nénédhez, majd ő kifizet”. Kifizettem. Mondtam legközelebb a nászasszonynak. Örült neki nagyon, de csak annyit szólt, hogy jól tetted. Mondom, hogy: Te nászasszony! Mégis a te házad. Erre ő, hogy: De ti lakjátok. Erre én akkorát nyeltem, hogy szerintem meg is hallotta, de nem szóltam egy árva kukkot se. Mondom a mamának, holnap elindulunk házat keresni. Egy hét se telt el, már meg is találtam ezt, amiben most lakunk.

- Egyik kollégámnak az anyja lakik Emődön. Merre laktok?
- Nem a városban, hanem kint a hegyen.
- Akkor az olyan, mint Lyukó – nevetett Zoltán a felismerésén.
- Na ja. Csak kevesebb a szomszéd. Aki van, az se ott lakik. Egyik Oszlárról jár a kertet művelni, másik meg úgy mondja, Leninből. Ma már úgy mondják, hogy a városból, de ez hozzám hasonló korú, megtartotta a régi városnevet.
- Aha. Mint ahogy az Újgyőrit is sokan mondják Marx térnek Miskolcon. Na, akkor lemenjünk rágyújtani?

Kicsit halasztani kellett a rágyújtást, mert meghozták az ebédet. A szokásos leves volt, amiben néhány, kockára vágott répa úszkált. Az ízével ugyan nem volt gond, de a tegnapinak is ilyen íze volt, meg ilyen lesz a holnapi is. A krumplifőzelékből Zoltán csak a fasírtot ette ki, de erről is megjegyezte, hogy a tegnap esti finomabb volt.
- Na, így tényleg nem lesz nehéz leadni néhány kilót. De látom, neked ízlik.
- Ez így erős túlzás, de nem akarok legyengülni. Enni kell!
- Az asszonyodnak meg azt mondtad, ne küldjön kaját, pedig ettől biztosan jobbat főz.
- Nem vitás, de nem akarok neki plusz terhet azért, mert én itt heverészek. Na hozd azt a kocsit! Lekísérlek, iszom egy forró csokoládét.

Jani bácsi odahaza is megtartja az ebéd utáni pihenőjét, most se hagyja fel ezt a szokását. Főleg, hogy itt nem is nagyon tehet mást. Olyan jót aludt, hogy még a nyál is rácsorgott a párnájára. Beszélgetésre ébredt. Zoltánt kereste, de nem látta a nagy tömegtől. Hárman álltak neki háttal, és Zoltánnal beszélgettek, aki ott ült az ágyán, csak takarásban volt. A látogatók felfigyeltek a mocorgásra. Üdvözölték, és szabadkoztak, amiért felébresztették.
- Nem számít – hárított az öreg – Úgyis alvásból áll a napom.
- Lejössz velünk sétálni? - kérdezte Zoltán, amint szétnyílt előtte a társaság.
Fejével nemet intett, majd a párnáját igazgatta. A legfiatalabb látogató odaugrott, hogy segítsen neki, de nem tudta mit szeretne az öreg, így csak a szándék maradt.
- Mit segítsek szép báttya? Csak egy szavába kerül.
- Menjetek csak! Én még lustálkodok egy kicsit – túrta takaróját az ágy végéhez, s közben a fiatalemberre rámosolyodott, ezzel díjazván a gesztust.

Eltelt egy félóra is, mire Zoltán visszaért. Egyedül jött. Kezében a reklámszatyor feltűnően könnyűnek tűnt. Nyilván dohány van benne. Majd nagy ráérésében tölt magának. Dohányozni ugyan nem szabad, de a cigi töltést senki nem tiltja.
- Elmentek a vendégek? - tette fel Jani bácsi a teljesen felesleges kérdést.
- Siettek. Mentek Nyékre horgászni. Az a nagy magas az öcsém volt, a bajszos kis ember a nagybátyám, a fiatal pedig neki a fia.
- Figyeltem az öreget, amikor levette a szemüvegét, milyen nagy a pupillája. Nagyon rossz lehet a szeme.
- Hogy te miket észreveszel! A magas vérnyomástól majdnem megvakult. Olyan gyakran mondogatta, hogy nagyon fáj a feje, hogy teljesen hozzászoktunk. Már olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy jó reggelt. Lehetett is látni, hogy gond van a szemével, mert folyton rángatózott a szemöldöke az idegtől. Meg mondta is, hogy rosszul lát. Hosszas rábeszélésre aztán elment a szemészetre. Haza se engedték. Kétszáznegyven volt a vérnyomása. Az egyik szemében meg is pattantak a hajszálerek. Arra nem is lát. Rendbe rakták néhány hét alatt, azóta nem fáj a feje, de a szemüveget állandóan hordania kell. Pedig poros munkája van, elég szar lehet szemüvegben dolgozni.
- Nem nyugdíjas még?
- Ötvenhét éves. Többnek látszik? Biztosan amiért mindig szőrös.
- Annyi mint a fiam, de ő ehhez képest fiatal ember. Annyi, hogy kopasz. Kopaszabb mint én. A maradék haját meg tarlóra vágja. Egyforma a szakállával. Borostás az egész feje, de nem látszik ilyen öregnek.
- A fiad 57? - ámult el Zoltán. Akkor én már majdnem az unokád lehetnék.
- Majdnem. Az unokáim kicsit harminc fölöttiek.
- Én meg tegezlek.
- Az unokáim is – nevetett az öreg – Téged pedig én hatalmaztalak fel erre.
- Érdekes dologra jöttem rá – emelte magasra mutatóujját Zoltán, mint aki valami fontosat akar mondani – Mi valójában egyidősek vagyunk.
- Mi van?
- Hány éves vagy? Hetvenhét – válaszolta is meg magának a kérdést – Én hetvenhétben születtem és negyven éves vagyok. Te mikor születtél?
- Negyvenben. Különös logikád van. De azért érdekes egybeesések.
- Mennyi unokád van?
- Két fiú.
- A bátyámnak is kettő fia van...meg öt lánya. Ez, aki most itt volt, külföldön él, de sehol nem fogja a hely. Jó szakmája van, itthon is jól keresne, de neki folyton tele van a talpa. Benne van az ősök vére.

- Nem is mondtad, hogy te mit dolgozol.
- Nem vagyok állásban sehol. Néha behívnak a Városgazdához, jelentkezek tanfolyamra, de nem szoktam beférni. A bátyám munkahelyére ugrok be alkalmanként, hogy a kötelező napjaim meglegyenek ahhoz, hogy ne kelljen közmunkára menni. Bár már ez sincs, mert megszűnt a cég. Mostanában műkövet csiszolok egy vállalkozónál, aki szalonnasütőket gyárt, de ez csak hétvégeken van, nem is jelent be. Mondta is a doki, hogy nincs rendben a kártyám. Csak nehogy kiszámlázzák a kezelést!
- Mit csinálsz a sok szabadidőddel?
- Hm. Vannak tyúkok...tulajdonképpen semmit. Nézem a TV-t.
- Miből élsz?
- Valamennyi csak összejön. Az asszony dolgozik, kajára se nagyon kell...
- És te még vered ezt az asszonyt.
- Csak ha megérdemli.

Jani bácsi érezte a gyomrában, hogy hirtelen megint felidegesítette magát. Gyorsan témát kell váltani! Vagy inkább ki kell mennie? Téma keresés közben végigsimította az arcát, s megtapasztalta, hogy mennyire borostás. Se nem reggel van, se nem megy sehová, mégis úgy döntött, megborotválkozik. Estére úgyis jön az a nagy farú nővér, akinek három fia van, legalább jobb benyomást tesz rá. Meg addig se kell ennek a nagy bunkó dagadéknak nézni a pofáját. Még ő veri azt az asszonyt, aki eltartja...

Ha már bevette magát a fürdőszobába, úgy döntött, megfürdik. Azzal is telik az idő. Nem volt persze ez olyan egyszerű, hiszen egyik kezével ajánlott volt kapaszkodni a zuhany alatt. Nem nagyon dobta fel a hangulatát a tehetetlensége. Persze ha rendben lenne az egészsége, nem is lenne itt. Kórházba a betegeket szokták bevinni. Talán kicsit már javult is az állapota. Bosszantó viszont, hogy nem rutinból mozog, hanem koncentrálni kell minden mozdulatához. Meg kell tervezni még a zuhanyozást is. A törölközés se ment rendesen, de megoldotta. Aztán odaállt a tükör elé, behabozta az arcát. Összeszerelte a régi, zsilett pengés borotváját, bal kézzel az arcához emelte, de nem merte meghúzni. Úgy érezte, rosszul tartja, félt, hogy megvágja magát. Biztosabb a villanyborotva. Nem szereti, de biztonságosabb. Az unokái már nem is használnak kaparósat. Az apjuk nem tanította meg őket, hiszen ő nem is borotválkozik. Régebben szakállt viselt, újabban is csak hajvágóval túrja az arcát.

Amikor végzett, üresen találta a szobát.
- Ez a dagadék biztosan megint lement bagózni – mondta magának hangosan.
- Van valamire szüksége Jani bácsi? - szólt rá a nővér, aki ebben a pillanatban nézett be a mindig nyitott ajtón – Nem értettem mit mondott.
- Csak magamban beszélek, de ne higgye, hogy bolond vagyok. Szívesen beszélgetek okos emberekkel – mosolyogta el magát, mert ezt viccnek szánta.

Lefeküdt, betakarózott, majd mégis inkább feltette a szemüvegét, a fiókból elővett egy könyvet. Éppen megtalálta, hol hagyta abba korábban az olvasást, amikor megjött a szobatársa, kezében egy műanyagpohárral.
- Hoztam neked egy kapucsínót – rakta le a szekrényére – Igyad, míg meleg!
- Köszi – motyogta alig hallhatóan, fel se nézve a könyvből.
- Na, képzeld! Felhívtam a Feri bácsit, megkérdeztem mi újság a tavon
- Az öreg kunt?
- Kicsodát?
- A bátyádat. Olyan kis kun embernek néz ki a nagy bajszával.
- Kohn-t értettem. Nem kun az, hanem cigány.
- A fia gyanús is volt, de őt komolyan kunnak gondoltam.
- Mert hogy néznek ki a kunok?
- Mint a bátyád – nevette el magát, s letette a könyvet, amely mozdulattal kis híján leverte a poharat – Akkor te is cigány vagy ezzel a halovány arcoddal, és a piros orroddal?
- Feri bá', meg az anyám testvérek, de ők se fajtiszták már. Amúgy meg ő is lecigányozza a segélyből élőket. Büszke magára, mert ő mindig dolgozott. Vagy üzletelt. De már az ő szülei is parasztként éltek odahaza a falujukban.
- Te is falusi gyerek vagy?
- Békeszállói.
- Azt nem tudom hol van.
- Most már sehol, mert eltúrták. A vasgyár, meg a Szinva közt volt.
- Na és mi van a horgászokkal? - kérdezte, s közben felült az ágy szélére, hogy megihassa az ajándék italát. Közben lógatva tornáztatta a lábait.
- Megszívták. Esik az eső.
- Akkor haza is mentek?
- Dehogyis! Ezeknek mindegy. Képesek egy hétig kint lenni akkor is, ha szar idő van, meg nem is fognak semmit. Lerakják a botokat, ők meg befekszenek a sátorba, meg a kocsiba. Az öreg először bemegy csónakkal, beetet, aztán várják....nem is tudom mit, mert nem érdekli a fogás. Nem is szereti a halat.
- Én szívesen megenném bármikor
- Majd mondom neki. Na, meg aztán csuda jól néz ki, mert mellény nélkül nem mer bemenni...
- Nem is szabad! Hajóztam én is...

- Igen? Szóval magán hagyja a mellényt még a sátorban is, ráveszi a kabátot, olyan kövérnek néz ki mint én, csak éppen kicsiben. Melegít is, meg azt mondja, nem lehet tudni mikor kell beugrani, ha kapás van.
- Jártam néhány éve fuvarba egy sírkövesnek. Sokszor kellett átkelni komppal a Tiszán. Össze is haverkodtunk a révészekkel. Egyszer vettem tőlük nagyon akciósan egy 11 kilósat. Annyi gond volt vele, hogy meg kellett szervezni, mit kezdjek vele. Szerencse, hogy a mamának vannak vendéglős kapcsolatai. Azt mondták ezek, hogy adjak érte valamit, mert ők már két napja úsztatják a komphoz kikötve a szerencsétlen jószágot. Ráérésükben belógatják a csalit, de ez túl nagy fogás volt, hogy vevőt találjanak rá. Szóval a bátyád csónakkal jár ki a tóra?
- Ha van aki kivigye neki. Szokott abból is horgászni.
- Motorja is van?
- Egy Simson...Ja, hogy a csónakon? Azon nincs. De erről jut eszembe – nevette el magát Zoltán, mert viccesnek találta amit majd még ezután fog elmesélni.
- Jó lehet, ha előre nevetsz rajta. Valami horgász kaland?
- Nem éppen, de vízzel kapcsolatos. Van a bátyámnak egy nagyon fura sógora. Már ránézésre is olyan, hogy látni rajta a merevséget. Nem tud lazítani, nem tud egy igazit mulatni se. Inni ugyan iszik, de attól se szabadul fel, csak lerészegedik. Egyébként is nagyon okosnak tartja magát, ilyenkor meg főleg.
- Ismerem ezt a fajtát. Losonci is ilyen volt.
- Kicsoda?
- Hány éves vagy?

Ez a kérdés most költői volt, nem várt rá választ, hiszen tudta. Mindketten tudták, hogy tudja. Zoltán nem is szólt közbe, csak várt, hogy ugyan miért kérdi ezt most. Az öreg elkezdett magában számolni. Fejét kissé félre billentette, s úgy tűnt, mintha a padlót nézné, pedig nem. Befelé figyelt, s közben magában motyogott. Visszatekintett a történelembe, hogy mi mikor volt. Aztán mégis megválaszolt az imént feltett kérdésére.
- Most vagy negyven, a rendszerváltozáskor lehettél tizenkettő, tizenhárom. Akkor már hallhattad ezt a nevet, legfeljebb nem figyeltél rá, mert gyerekként nem érdekelt a politika...
- Mert ez valami politikus volt? A fatertól biztosan hallottam akkor róla. Te ilyeneket ismertél?
- Ja. Na mi van azzal a merev faszival?

- Ez úgy ment szórakozni is, hogy eldöntötte, hogy jól érzi magát. Úgy döntött, hogy vízitúrázik a Tiszán. Saját motorcsónakkal.
- Ez ám nem úgy van, hogy csak gondol egyet...
- Tudom. Le is vizsgázott, megszerezte a vízi jártasságot. Vett egy alumínium ladikot, szép zöldre legányolva, Zsiguli ülése volt, meg kormánya. Arról álmodott, hogy vízisít is vontat majd vele...
- Ladikkal? Milyen motor volt rajta?
- Vetyerok

Az öregből kitört hirtelen a röhögés.
- Vetyerok? Százhuszonötös Vetyerok, meg ladik. Na erre inni kell valamit! - nyúlt le az ágy mellett a padlón lévő vizes flakonért – Arra jó, hogy kimenjen horgászni, egyébre nem. Még hogy vízisí...
- Várjál! - intette türelemre felemelt mutatóujjal, arcán széles mosollyal.

Nekikészült a sztorinak. Átült az ágya lábánál lévő asztal melletti székre. Kifordította, hogy szembe legyen Jani bá'-val, egyik karjával rákönyökölt az asztal sarkára.
- Arra se. Arra se jó, ugyanis az történt, hogy lehúzta egészen Sarudra. Futó is volt hozzá, azzal együtt vette. Ment a Feri bá' is, őt az öcsém vitte le, mert ezek folyton együtt vannak. Olyan, mintha a saját gyereke lenne. Olyan ellenemre van, hogy mindig csókolgatják egymást, mintha kitudja mióta nem találkoztak volna. Na, nem is ez a lényeg, hanem a versenyhajó...

Tartott egy kis hatásszünetet, s közben a száját nem tudta összecsukni se.
- Vízre tették. Vitte a két gyerekét is, mert most jól kell érezni magukat, mennek csónakázni. Letette Feri bá' is az övét, hogy szétnézzen, hol van jó horgászhely. A sógor berántotta a motort. Húzta neki a gázt, de ott volt, ahová a beszálláskor kapott lendület bevitte. Húzta neki jobban, de mintha csak az áramlás vitte volna, ami ugye tavon nem is nagyon van. Adta neki a gázt kegyetlenül. Ordított a Vetyerok, ahogy csak bírt, de sehova nem haladt. Egyszer aztán nagy csend támadt. Csengett a fülük, így nem is értették mit kiabálnak távolból a horgászok, de az volt a vége, hogy „a motort” Biztosan nem javasolták, hogy még egyszer beindítsa. Mellé evezett Feri bá', nézte nagyon, de hát ő se értett hozzá. Aztán mégis látott valami furcsát...Te! - mondta neki - Ez a lyuk eddig is itt volt a motor tetején?
- Kikönyökölt? - tapintott rá Jani bá' a lényegre
- Ki. Így aztán nyugodtak lehettek a horgászok, nem indította be még egyszer.
- De miért nem ment?
- Ez már csak akkor derült ki, amikor felrakták a futóra. Az öcsém, akinek érteni kellene a gépekhez, mert markolón dolgozik, újjal megpöccintette a hajócsavart, ami könnyedén pörgött.
- Elszakadt a stift.
- El. Honnét tudtad?
- Nekem is érteni kellene a gépekhez, hiszen hajógépész voltam...illetve az is. Vízre bocsátás előtt nem nézték meg? Amatőrök.
- Senki nem mondta, hogy nem. Tényleg hajógépész voltál? Tengeren?
- Á, dehogy! Csak a Dunán, kishajón. Belügynél.
- Rendőr voltál?
- Nem én. Polgári alkalmazott voltam.
- Mennyire volt kicsi az a hajó?
- Nem annyira kicsi. Sokfélén jártam. Motorcsónaktól jachtig. Politikusokkal is. Legtöbbször Dobi Pista bácsi volt velünk a főnökök közül, de találkoztam Kádárral is. Losoncit már említettem. Ő volt Pista bácsi után az elnöki tanács elnöke. Ma köztársasági elnöknek mondanánk. Losoncival volt az, hogy megvicceltük. Igaz, nem én találtam ki, én csak vezettem a hajót. Szép szál nagy magyar ember volt, de falusi környezetből származott. A hajókhoz nem nagyon...illetve semennyit se értett, viszont nagyon érdeklődő volt, sokat kérdezett. Arról is, hogy ha hirtelen meg kell állni, azt lehet-e. Mondtam, hogy lehet, de nem hitte el. A kapitány összesúgott Kádárral. Szólt az öregnek, hogy kapaszkodjon meg, miután az rábólintott arra, amit mondott neki. Én vettem a lapot, kitaláltam miről van szó, így elég volt a bólintás. Lefékeztem. Abban a pillanatban megálltunk, az a nagy darab ember meg csak úgy repült. Meg se állt a hajó orráig. Kádár meg csak röhögött rajta.
- Ezt csak kitaláltad – hitetlenkedett Zoltán
- Hidd el, hogy így volt!
- Ne mond már! Láttam a Geografikon, hogy valahol ...tán Hollandiában? Azt hiszem ott. Ki kellett üríteni a kikötőt, mert órákkal az óriás konténerhajó érkezése előtt kiszámolták, hogy nem fog tudni megállni. Te meg hirtelen megálltál. Tán még féknyomot is csináltál a vízen.
- Ha nem hiszed, nem hiszed. Ez nem konténerszállító óriás, hanem kishajó irányváltóval. Csorgunk előre, és hirtelen hátramenetbe lököm. Úgy megáll, mintha odaszögezték volna. Egyszer a Balatonra is vittem át hajót Pestről.
- Na, az érdekes lehetett. Én egyszer jártam a dél – Dunántúlon. Láttam a Siót, de az csak egy patak. Hogy lehet azon hajózni?
- Azt is megfigyelted, mekkora medre van annak a pataknak? Na, azt feltöltik. Erre valók a zsilipek. Nem gyakran teszik, évente többnyire csak egyszer. Úgy kell szervezni, hogy aki át akar úszni, akkor megteheti. Nagyobb hajókkal kemény feladat, de én se voltam egy elveszett gyerek, nem foghatott ki rajtam.
...

Hozzászólások

(#1) G-Guts


G-Guts
aktív tag

Ismét megelőlegezem, hogy jó lesz. De ugye ez a saját gondolataid mentén íródott?

(#2) potyautas válasza G-Guts (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Nincs társszerzőm :D Csak az volt a kérdés, milyen szereplővel tudna azonosulni. A Jani bácsi fia is megjelenik majd, de inkább az unoka lesz a "megfelelő" személy, aki egyébként is benne lett volna....persze majd csak később.

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére


Vakegérke
veterán

No meg nagy farú nővér is van mellékszereplőnek. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#4) G-Guts válasza potyautas (#2) üzenetére


G-Guts
aktív tag

Gratula az íráshoz. Végigolvastam, jó lett!

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.