Miskoc-Eger 70km/1 óra...vagy 60km/másfél óra.
Utóbbit választottam, mert unalmas már a 3-as út. Miközben a szélvédőt törölgettem, hogy rendesen kilásson a kamera, aggódva fedeztem fel néhány apró vízpettyet. Szombaton csodaszép kiránduló idő volt, most borongós, de így jártunk. Nem idegen tőlem a hegyvidéki autózás, de ismerve ezt az útvonalat, vegyes érzelmekkel vágtam neki. Reggel 8-kor még a városban sem volt forgalom. Az eldózerolt egykori „Békeszálló” nevű városrészen megtankoltunk. Előreláthatólag 140 km lesz az út, bőven elég rá 8.4 liter benzin (még sok is) Diósgyőrben elindítottam a kamerát, de szinte csak az üres utat vette. Alsó-Hámornál már vizes volt az út, de eső nem esett. A széltől eltekintve, nem volt rossz idő. Lillafüred is szinte üres volt, pedig ünnepek alkalmával tömegek lepik el. Később biztosan így lesz, de az minket már nem fog zavarni. Csak átsuhanunk itt. Jártam néhányszor kirándulóként, máskor pedig dolgozóként ezen a részen. A libegőről ugyan tudtam, de eddig nem láttam. Most meglepett, hogy az újsághírek alapján a másik hegyre gondoltam. Később már idehaza megnéztem a térképet, s meglepve tapasztaltam, hogy az úton oly messze lévő bükkszentkereszt a libegő felső állomásától csak egy köpés távolság. Errefelé persze inkább a szintkülönbség leküzdése a komolyabb feladat, nem a távolság. Ezért raktak az autóútba is kétféle kanyart. (Jobb kanyar, bal kanyar)
Ritkán járt utakon mindig a korábbi tapasztalat a beszédtéma. Jártunk már erre a családdal is, de feleségemnek a gyerekkori utak jutnak eszébe, nekem pedig az, amikor Győri Miki mögé felültem a Simson Star-ra, aminek valami nagyeszű tervező a lengővillájára rakatta az utas lábtartóját. Ha nem akartam rossz úton a talpamat kalapáltatni, fel kellett emelni róla, az pedig a stabil helyzeten is ront, meg fárasztó is. Ennyi kellemetlenség persze belefér. A lényeg, hogy volt mivel csavarogni. A Hórvölgyön, a Gyertyánvölgyön át feljutottunk Hollóstetőre, onnét leereszkedtünk Lillafüredre. Nagyon meredeknek tapasztaltuk ezt a szakaszt, tanácsosabbnak gondoltuk Miskolc felé folytatni az utat. Akkor nem okostelefon, vagy GPS, de még rendes térkép se volt, nem tudtuk a távolságot megnézni, de úgy éreztük, hogy arrafelé hosszabb az út. Pénz egyikünknél sem volt tankolásra, így visszafordultunk. Nem tudom, mennyire gondolta Miki komolyan, mindenesetre azt mondta, hogy siessünk, amíg ki nem fogy a benzin. Sietett is, amennyire a kanyarok, a meredek emelkedő, s a két személlyel terhelt kismotor ereje engedte. Hat kilométeren 300 métert emelkedik az út. Azt már nem tudom, miért nem a Gyertyánvölgy felé mentünk, hanem Répáshuta irányába. Ha nem is sokkal, de arra hosszabb az út. Ráadásul a falu közepén állt a rendőr, egy önkéntes rendőrrel, és egy másik civil emberrel. Úgy észleltük, hogy megállított bennünket. Utólag már nem vagyok benne biztos, ugyanis nem szólt hozzánk egy szót se. Egy idő után bekapcsolódtunk a beszélgetésbe, amit ők természetesnek vettek. Aztán eluntuk, és elköszöntünk, mivel kezdett már alkonyodni.
Jártam erre kerékpárral is hajdanán. Akkor tapasztaltam meg, hogy az egri út szinte végig lejt Hollóstetőtől Felsőtárkány felé. Autóval ez kevésbé fontos, de nem elhanyagolható szempont. A répáshutai leágazás után, egy rövid szakaszon fel tudtam kapcsolni ötödikbe is. Kerestem a buszmegállót, hogy megmutathassam Ibolyának azt a helyet, ahol a fiunk kiszállt a teherautóból mellőlem, hogy inkább gyalog menjen le a faluba, amíg én még 5 kilométert kerülök. Nagyjából egyszerre érkeztünk. Történt ez akkor, amikor sírkövesként dolgoztam Répáshután, ahol csak annyi föld van a temetőben, hogy ne zörögjenek a kövek. Kemény munka kiásni egy sírt.
Néhol láttam pihenésre csábító pici réteket, de csak a szemem sarkából, hiszen a következő kanyarra kellett figyelnem. Számolgattam az egyre fogyó kilométereket, az erdő takarásából néha kivillanó sziklákat próbáltam mutatni Ibolyának, amit Bogácsról is lehet látni, s téli időszakban be is csap, mert hónak látszanak. Ő számolgatta a szembe jövő autókat. „Na, már nem fog ráférni az egyik kezemre” mondta az ötödiknél. A hatodik rám villogott. Aligha rendőrt jelez, inkább azt, hogy elfelejtettem felkapcsolni a világítást. A 19-es kilométerszelvénynél értük el a megyehatárt, ahol Pazsag puszta felé lehet lekanyarodni. Néhányszor erre kurtítottuk a hazautat, de most Egerbe tartunk. Az útburkolatra eddig se lehetett panaszom, de a hevesi szakasz tökéletes. Kanyar, kanyar hátán, mégis akadnak ismerős szakaszok, amit valamiért korábbi útjaim során megjegyeztem. Meg tudtam mutatni pontosan azt a helyet, ahol egyszer két nőnek segítettem kereket cserélni, majd javasoltam, hogy menjenek előttem, én majd követem őket, hogy ha bármi gond adódna, segíthessek. Köszönettel vették a javaslatomat.
Ahogy ritkultak a kanyarok, felfedeztem többször is az előzési tilalmat feloldó táblákat. Ez csak azért érdekes, mert a vörös színű tiltó táblák nem tűntek fel, a szürkét pedig megláttam. Persze attól még nem hágtam át a szabályt, hiszen nem volt kit megelőzni. Na, de talán az a gond, hogy nem tudok eléggé szerteágazóan figyelni. Így elkerülte figyelmemet a Bánkút felé vezető út is, ahol egyszer télen jártunk, még Wartburggal....kb még a rendszerváltozás előtt. Pedig az út most is ott van.
Leértünk a tárkányi rétre, ahol ki van táblázva, hogy 1000 méter egyenes. Végre túlléphettem a megengedett sebességhatárt. Eddig nem fenyegetett ilyen veszély. Mikor a nyolcadik szembejövő autóval is elhaladtunk egymás mellett, elértük a sziklát. Ez egy talán 100 méter hosszú szurdok, de olyan szűk, mintha csak kirobbantották volna a szikla közepét. Csupán az mond ennek ellent, hogy a víz mindig itt folyt keresztül.
A faluban már nem számoltuk az autókat, hisz itt már elég élénk volt a forgalom. Ibolya rácsodálkozott a tóra, a kisvasútra, pedig nem most járt erre először. Amikor a lányunk próbálkozott egy bevásárlós szolgáltatással, gyalogosan jártuk be a környéket, többek között Felsőtárkányt is. Kiértünk a faluból. Itt van 4 km egyenes, de errefelé már nem olyan nagy szám, hogy kitáblázzák. Egykor itt próbáltam ki, mennyit bír az öreg Opelom. 160-nál már fékeznem kellett, hogy le tudjak lassulni, mire lakott területre érek. Most nem volt ilyen alkalom, hiszen mások is haladtak előttem. Egy hatalmas, körbekerített füves területre figyeltem fel, egy majdnem kész házzal, s körötte nagy mennyiségű gránitlappal. Aha! Valami menő kőkereskedő telephelye lesz itt, ahol....mi a fene? Hová lett az egykori kőőrlő? Eltúrták. Na, így kellene máshol is. A feleslegessé váló ipari építményeket el kellene bontani, ne csúfítsák a tájat!
Beértünk Egerbe úgy hogy el se fáradtam. A többi már nem érdekes....
