(Dolgozó népemet szolgálom 2.)

....Nem szavazták meg a dolgot. Maradtak a reménytelen vágyakozásnál. A lehetséges hétvégi eltávozás adott némi reményt. Persze akinek nem volt állandó barátnője, annak otthon sem volt sok esélye egyetlen este. Ez persze nem vette senkinek a kedvét, igyekeztek mindenáron haza jutni.
– Parádi, te nem mehetsz, a múlt hétvégén is otthon voltál. A századparancsnokod mondta. – hárította el Lóri a kérést. Ettől komolyabb indokot nem talált, de az a lényeg, hogy nem mehet.
– Ne csináld már Lóri! Akár mindenkit elengedhetsz. A hétvégén úgyse dolgozik senki. Minek legyünk itt? Nehogy a harckészültséggel gyere te is, mint az őrnagy! Megtámadják a tehenek a málhazsákjainkat? Igaz, a múlt héten is otthon voltam. Na és? Miért baj? Éppen eleget dekkoltam már értelmetlenül a laktanyában. Nem is lázadoztam, hiszen nagyon messze lakom. Nem sok értelme van másfél nap miatt kétszer átvonatozni az országon. Na, de most közel vagyunk. Két óra az út oda, kettő vissza. Miért nem engedsz?
– Nem mehetsz és kész. Téma lezárva. – vágott vissza ingerülten Lóri a Zsolt kifakadására.

Péntek délben az őrmester és néhány Nyugat-Dunántúli fiú vonatra szállt. Parádi tizedes lett a kinevezett parancsnok. Ő felelt a péntek délutáni munkáért és egész hétvégén a szakaszért. Vagy helyesebb a brigád kifejezés? Zsoltnak egész délután nem csillapodott a felháborodása. Igaz, most volt otthon. Nem volt valami jó. Éppen ezért kell menni újból. A barátok éppen csak üdvözölték, aztán mind mentek a maguk dolgára. Valójában azt remélte, hogy ő lesz a társaság középpontja, mindenki körülzsongja majd. Egyáltalán nem ez történt. Egyedül maradt a barátnőjével, de csak ültek egymás mellett. Vele sem voltak együtt, semmilyen értelemben. Az egyik volt zenésztárs csak úgy félvállról odaszólt, hogy jöjjön haza a jövő héten, mert buli lesz. Mindenképpen haza kell menni!
– Mit szenvedsz itt nekem? Menj már hazafelé! – veszekedett rá Radu. – Senki nem fogja megtudni, csak hamarabb gyere vissza, mint Lóri. Hétfő reggelig nincs semmi gond. Kikísérlek az állomásra is.
Belátta, hogy igaza van, de mégse mert nekivágni. Nyugtalanul forgolódott egész éjszaka. Szombaton is ez volt egész délelőtt a téma. Dél körül akadt egy társa is. A törzsből hozzájuk vezényelt gépkocsivezető bátorítására, aki miskolci volt, megszületett az elhatározás. Hazamegy.
A miskolci fiúval elköszöntek a Tiszai pályaudvaron. Megbeszélték, hogy vasárnap délután, melyik vonatnál fognak találkozni. A gond csak az, hogy innét a Zsolt vonata negyven perc múlva indul tovább. Addig kell valahol meghúzódni, hiszen a katonai rendészet gyakran járőrözik itt. Amilyen hamar lehetett, felült a vonatra. Az ablakból látta a járőröket, de azok őt nem. Megúszta az igazoltatást.

Odahaza már tartott a buli, mire hazaért. A barátnőjével is ott találkozott a kultúrház előterében. A múlt vasárnapi hűvös elválás ellenére melegen üdvözölték egymást. Pontosabban forró öleléssel. A zenész kolléga is pillanatokon belül felfedezte az érkezését és invitálta a színpadra.
– Már vár rád a gitárom. Siess, mert nagyon gyengén megy a műsor!
A zene valóban nem volt tökéletes, de táncolni azért lehetett. Különösen a lassú számokra. Kicsit vívódott magában. Legszívesebben fogta volna a barátnőjét és vasárnap délig ki se engedte volna az ágyból. Erre persze még várnia kellett. Ekkor még nem is tudta, hogy milyen sokat. A gitár nyakát is szerette volna megszorongatni, ha már felkínálták neki. Néhány szám után fel is ment a színpadra. Lelkes taps fogadta, még mielőtt bármit produkálhatott volna. Megnyugtatónak érezte, hogy a régi banda, ami egyszer már kimúlt, majd később nélküle újra összeállt, most kibővült. Újdonság, hogy van egy billentyűs a bandában és bevontak egy ráadás gitárost is. Kicsit megtornáztatta az ujjait és bemelegítésnek elpengetett, elénekelt egy rég nem játszott lassú, saját számot. A közönség lelkesen megtapsolta. Ettől óriásira nőtt az önbizalma. A következő számként az egykor legnagyobb sikerüket vették elő. Valami disszonáns hangot hallott. Azt gondolta, biztosan csak képzelődik, de újból hallotta a hamis gitárhangot.
– Ennyire kijöttem a gyakorlatból? – gondolta és igyekezett jobban koncentrálni. Megint hallotta a hamis pengetést, de már biztosan tudta, hogy nem ő csinálta, hiszen a ritmusból is nagyon kiesett az a zavaró hang. Többen is fürkésző tekintettel néztek körül, aztán megtalálták a forrást. A színpad közepén egy alacsony erősítőn ült a kisegítő gitáros és enyhén szólva tökrészeg volt. A feleslegesen fent tartózkodók közül az egyik haver, biztató mutogatások hatására kihúzta a részeg csatlakozását. Nem is tűnt fel neki. Addig pengetett, amíg a nagy zajjal nem törődve, el nem aludt.
Fél óra zenélés után Zsolt visszatért szerelméhez és az est további részét csak neki szentelte. Hazakísérte, de a kapunál nem jutott tovább. Igyekezett jópofát vágni a dologhoz, de csalódottságát képtelen volt leplezni. Találkoztak másnap délelőtt is egy rövid időre, de ez a találkozás abból állt, hogy azt bizonygatta a lánynak, hogy nem haragszik.
Aztán mikor magára maradt, azon járt az agya, hogy vajon valós volt-e az indok? Tényleg nehéz napjai vannak Kingának, vagy valami más, esetleg valaki más az oka? Közel egy éve már annak a maratoni együttlétnek, amit ebben a házban töltöttek. Ez rengeteg idő. Sok minden változhatott azóta. Leveleznek ugyan, de ez kevés a boldogsághoz. Többnyire arról írnak, hogy mikor engedik haza Zsoltot. A mostani hazaszökéséről persze a lány nem tudhatott, de mivel néhány helybéli lánnyal jó kapcsolatot alakított ki, a buli miatt itt töltötte a hétvégét.

Zsolt a megbeszélt időre visszaért a tanyára, de a többiek aggódtak kissé, mivel a miskolci fiú egyedül érkezett. Nyugtalansága miatt a korábbi vonattal tért vissza. A szökés sikerült, és Lóri sem tudta meg.

¤¤¤¤

Zsolt, Jenő, Bódogh Pista és a harmadik szakasz tizedese Ciklon, voltak az irigyelt szerencsések, akik csütörtök délután beülhettek a Zsiguliba. Meglehetősen barátságtalan volt az idő. Október végén nem ritkaság, de legalább a nap előbújhatott volna. Akkor talán a visszamaradottak könnyebben viselik, hogy ezek négyen már ma este otthon alszanak. Kifelé persze mind úgy tett, mint aki megveti a pénzen vett szabadnapot, de valójában sajnálták, hogy nem őket tisztelte meg Lajos.
A városban még nem voltak nagyon rosszak a látási viszonyok. Nagy volt a forgalom, égtek a lámpák és a házak is adtak támpontot a tájékozódáshoz. Aránylag elviselhető volt a köd. Na, de már semmiképpen nem fordulnak vissza, bár megfordult a fejükben, hogy biztosabb lenne vonattal utazni. Ez, viszont nem kívánságműsor. A vonat csak holnap indul hazafelé, most a hadnagy benzinje a lényeg. Pontosabban ez az ára a plusz napnak. Azt viszont mégse mondhatták, hogy – Köszönjük hadnagy elvtárs, innét már elboldogulunk egyedül is. – Még azt gondolta volna, hogy nem bíznak a képességeiben. A benzinkútnál összedobták a pénzt és nekivágtak a országútnak. Hamarosan kiértek az autópályára, ahol nincs szembejövő forgalom. Ez javít a túlélés esélyén, de ennek ellenére szorongva meresztették a szemüket. Üdítőleg hatott, ha utolértek egy bármilyen járművet, mert akkor valamit láttak maguk előtt, nem csak a homályos karikákat a szürke semmiben. Lajos szeretett volna sietni. De amikor csak két fehér csíkot lát az úttesten, akkor még a 80 km/h is túl gyors. Tatabánya térségében, úgy emlékezett, hogy hosszú egyenes szakasz van előttük. Beletaposott a gázba és 110-ig húzatta a tragacsát. A fiúk meglehetősen aggódtak, hogy azt ne mondjam féltek attól, hogy nem veszik majd észre, ha utolérnek egy lassabban haladót. Szólni persze senki sem mert. Jólesett hangot adni felháborodásuknak, amikor egy autó megelőzte őket.
Hova megy ez a marha ebben a nagy ködben? Nem látni semmit, még fellök valakit.

Budapest közelében megszűnt a köd. Ennek ellenére csak akkor engedett ki a görcsös félelmük, amikor a Déli pályaudvar előtt kiszálltak a kocsiból. Ciklon elköszönt tőlük. Az ő vonata a Nyugatiból indult Szabolcsba. A többiek lementek a metróba, átutaztak a Keletibe. Itt Bódogh vált le a társaságról. Jenő és Zsolti ugyanazon a vonalon utazott tovább még másfél órán át, majd ők is elköszöntek a hétfő reggeli viszontlátásig.

A hétfői munkakezdésre mindenki megérkezett. Kivéve a hadnagyuk, de őrá nem is volt senkinek szüksége. Volt a fiúknak egy, a munkás alakulattól hozzájuk vezényelt brigádvezetőjük, egy százados. Arturnak hívták, legalábbis a harcijai, ahogy ő nevezte a brigádját, ezen a néven emlegették maguk között. A valódi nevét senki nem jegyezte meg, de nem is volt rá szükség, hiszen a megszólítás mindenképpen csakis szaselvtárs lehetett. Esetleg százados elvtárs, ha a tisztelet látszatát akarták kelteni.

Bódogh Pisti az utolsó pillanatban esett be az ajtón. A többiek már túl voltak a reggelin, éppen készülődtek, hogy indulnak a lapátokért és vonulnak az új laktanyába. Enyhén szólva meglepődtek a Pisti öltözetén. A zokni és a cipő kincstári volt rajta, a többi civil.
– Normális vagy te? – adtak hangot többen is a felháborodásuknak – Honnét vetted ezt az eszement ötletet? Hol van az egyenruhád? Nagyon gyorsan öltözz át gyakorlóba, mert ha Lajos meglát így, kitekeri a nyakadat.
Vég nélkül záporoztak rá a szidalmak. Szerencsétlen Bódogh egyébként is gyengén volt eleresztve önbizalomból, de most egyetlen értelmes mondatot nem tudott kimondani, csak idegesen húzgálta a száját, néha egy-egy kínos mosollyal is próbálkozott.
– Röhöghetsz. Ezen aztán van mit. – mondta Zámbó Jóska megvetően. – Nézzétek már! Mi van a lábán? Nahát öcsém! Otthon nincsen cipőd? – aztán mikor kapkodva vetkőzni kezdett, felismerte a zoknit is, hogy az is az egyenruhából maradt rajta.
A megvető pillantásokba belevegyült némi együttérzés is. Senki nem ismerte az otthoni körülményeit. Lehet, hogy valóban ez volt a legjobb cipője és ezért nem cserélte le. Később, amikor néhány óra elteltével végre megnyugodott, elmesélte, hogy a szomszéd faluban volt csajozni. A többiek hitetlenkedve fogadták, hiszen nem csak szellemileg volt átlag alatti, de az alkata se lehetett volna szépségdíjas. Habár, nőből is sokféle van. Miért ne akadhatna hozzá illő partner? A dolog lényege az, hogy a nagy csajozásban nem volt már ideje hazamenni a vonat indulásáig. Ezért jött vissza szinte teljesen civilben. A következő néhány napban azt kellett elintézni, hogy valaki hajlandó legyen önként itt maradni. Pistinek kölcsön kellett kérni egy öltözet kimenő ruhát, hogy a sajátját visszahozhassa.
– Az se volt normális – mondta Zsolt - aki alkalmasnak találta ezt a szerencsétlent. Bosszantó, hogy mennyien megússzák a katonaságot egészségesen, és itt van ez a szemmel láthatóan alkalmatlan, ezt meg behívták. Fizikailag sem felel meg, idegileg pedig teljesen tropa. Nem lehet hozzá hangosan szólni, mert leblokkol az agya. Hogy lehet fegyvert adni egy ilyen fazonnak. Nem akarom bántani, megteszik helyettem éppen elegen. De csak nézz rá!

Senki nem szállt vitába vele. Nyilvánvaló, hogy a sorozóbizottság hibát követett el. Pisti amióta bevonult, azon igyekszik, hogy egészségügyi okokból leszereljék. Nem akadt persze komoly befolyással bíró pártfogója, így elképzelhető, hogy le kell töltenie a két évet. Erre egyre nagyobb az esélye, hiszen négy hónapon belül a vele egy időben bevonultak is mind leszerelnek. Azt azért nem lehet elvárni tőle, hogy katonatársai előtt elismerje a szellemi visszamaradottságát, inkább csak sumákolásnak állította be a leszerelésre tett erőfeszítéseit. Mivel sorkatonák közt mindig az a téma, hogy ki mikor szerel, Pisti még fel is vágott vele, hogy folyamatban van az ügye. Kopaszok előtt ő is elsütötte néha azt a poént, hogy: „A jövő télen olyan hideg lesz, hogy a varjak lábbal felfelé repülnek. Ti is itt fogtok megfagyni.” Pistivel szemben általában elnézőek voltak a társai, viszont kevesen voltak azok, akik tartózkodtak a megbántásától. Ilyen kivételnek számított Zsolti tizedes, aki az emlékezetes lövészetkor is visszafogta az indulatát, pedig akkor ő is nehezen viselte a lőgyakorlat eredménytelenségét. Többször is hangoztatta, hogy nem szabad bántani ezt a szerencsétlent, hiszen éppen eléggé elbánt vele a természet. Ráadásul „Szegény embert még a sorozóbizottság is húzza.”

Lajos csak kedden érkezett meg. Nem ez volt az első eset, hogy elsummantotta a hétfői napot, de a munkás zászlóalj parancsnokát nem érdekelte különösebben. A lényeg az, hogy a katonái dolgoztak. Az már teljesen mindegy, hogy Lajos ott ült-e a sóder kupac tetején, vagy valamelyik veszteglő teherautó fülkéjében. Unta is magát szegény rettenetesen és érdekes módon kezdett hasonlítani az észjárása a katonákéra. Állandóan azon törte a fejét, hogyan tudna minél hamarabb hazajutni. Ez persze nem jelentette azt, hogy megértőbbé vált a beosztottjaival szemben. Az igaz, hogy a katonák is rendkívüli gyakorisággal jártak haza innét. Ha nem is minden héten, de két hétnél tovább senkinek nem kellett várni az eltávozásra. A két-három hónapos várakozáshoz szokott katonáknak ez volt maga a paradicsom. Csütörtök este, a hadnagy távozása után egy-két ember mindig megkockáztatta, hogy elment. A papírok ugyan csak péntektől voltak érvényesek, de a lebukás kockázata nem volt jelentős. Sokan persze nem mehettek el, mert pénteken Artúrral még ki kellett vonulni a munkahelyre. Az is feltűnt, hogy a brigád 20%-a hiányzik, de ezt még ráfogták a hadnagyukra.
– Hadnagy elvtárs! – szólította meg Zsolt a parancsnokát még kedd reggel – Holnap haza kellene mennem. Egy hónap múlva nősülök és a tanácsnál be kell jelentkeznem. A KIEG- től ki kell kérnem a személyigazolványt.
– Mi a fenének siet annyira? Várja meg amíg leszerel! – javasolta Lajos
– Ez már el van döntve.
Akkor el kell, hogy engedjem. – ismerte be, bár nem örült neki annak ellenére, hogy neki semmi hátránya nem származott belőle.

következik: Úton