2019. július 18., csütörtök

Gyorskeresés

Haditorna 6.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A nyúl viszi a puskát 2.

Visszaért a század. A csata még csak holnap lesz, de már most olyanok voltak, mint egy vert sereg, noha csak egy kicsit kocsikáztak. Kétharmadosra sikerült a feladatot végrehajtani. Egy kocsi már el se indult. Egy másiknak menet közben lelevegősödött az üzemanyagellátó rendszere,(vissza kellett vontatni) egy harmadik pedig beesett egy vízmosásba. Ez utóbbinak ráadásul hivatásos parancsnoka volt, nem akármilyen béna sorállományú katona. Kisebb fejsérülést szenvedett, amiért ki is csúfolták a katonái az őrmesterüket. Lajos tajtékozott a dühtől. Zsoltban volt egy kis káröröm. Nyilván a fogda mutogatás már érvényét vesztette, hiszen ilyen alapon a fél századot lecsukathatná.
A szerelők felváltva ettek, aludtak. Nem ritka, de nem is mondható mindennapos feladatnak egy kuplungcsere, ráadásul kint a természetben. Előfordult, hogy valamit eltévesztettek, s mikor már közel álltak a befejezéshez, akkor kellett visszabontani. Az egész század szorított nekik, hogy időre elkészüljenek. A folyamatos munka 25 órán át tartott, végül elkészültek mire indulni kellett.
Teljes létszámmal vonultak a kiindulási pontra. A lövész zászlóalj már várt rájuk. A tisztek tartottak még egy utolsó megbeszélést, majd a szemlélődő főelvtársak engedélyével elkezdődött a mű csata. A harckocsi század harcvonalban rohamozott, kissé lemaradva követték őket a lövészek.
Radu, a lövegcsővel pásztázta a terepet. Élvezte, hogy az irányzótömbbel a kezében ő forgatja a tornyot, s ezzel együtt a társait is. Zsolt, élve a parancsnok felérendelésével, néha megtréfálta. A parancsnoki célmegjelölővel kivette irányzója kezéből az irányítást. Radu ugyancsak meglepődött, amikor a szándékával ellentétes irányba fordultak. Jól elszórakoztak ezzel menet közben.
– Figyelj Misikém! – szorította meg térdével az irányzó vállát.
– Látod ott azt a tanyát? – fordította arra a tornyot. – Na, oda ne célozz! Ott találták el tavalyelőtt a tehenészlegényt.
– Ja, hallottam róla. Azt nyomozták még a múlt hónapban is?
– Igen, azt. Persze nem derült ki, hogy ki lőtt. Hat ember közül kellene kitalálni. Három kopasz volt az irányzó, akiknek lőniük kellett. Ha a parancsnok kivette valamelyikük kezéből, azt a kopasz ebben az esetben biztosan elárulná. A töltőnek is tudni kell róla. Sőt. Jobbat mondok. Az irányító toronyból a lövészetvezetőnek látnia kellett, hogy melyik kocsi volt a három közül. A céltól ennyire eltérő tüzelést nem lehet nem észrevenni. Vagyis, így már csupán két ember jöhet számításba. Ha akarnák, ki lehetne deríteni.
– Kinek lenne jó?
– Ebben igazad van. A tehenész nyomorék lett ugyan, de a honvédség fizetett. Minek szúrnának ki még szerencsétlen katonával is csupán azért, mert a nagy izgalomban nem a megfelelő fényt nézte a célnak. Éjszaka volt, nem látta ,mire lő.
– Mit szórakozik húszas? Tartson célra! – recsegte Lajos.

Elérték a gödröt, amit gyalogosan balról kerültek ki. Tegnap nem jártak itt, zárt réssel pedig nehéz új átjárót keresni. A tizedes úgy gondolta, mégse mennek a másik tank mögé, inkább jobbra kerülnek. Menj el jobbra Mosikám!…Na, itt már azt hiszem, nekifordulhatsz, mert nagyon lemaradunk a többiektől.
– Mi van előttem? Nem látom csak az eget. Megállok péká.
– Én se látok többet. Biztosan a gödör szélén vagyunk. Mozdítsd meg egy kicsit!
– Állj! – kiáltott Béla. – Látok egy kicsit lefelé, szakadék van előttünk. Menjünk vissza inkább!
– Tolass vissza, aztán menjünk mégis Pumpáék után!
- Roham közben hátrafelé – dünnyögött Zsolt magában .
– Mit mondasz péká?
– Taposs bele öcsém, mert most már tényleg nagyon lemaradunk.
– Hol a francban van húszas? – érdeklődött Lajos, kissé ingerülten.
– Ötös, itt húszas. Nem találtunk átjárót, de máris felzárkózunk.
– Itt az ötös. Háromszáz méterre vagyunk az állásoktól. Mindenki beáll és vár.
A tankok beálltak a lőállásokba. Jöttek utánuk a lövészek a nyuszibuszokkal. Megálltak a „beásott” hk-század mögött, kiugráltak és lövöldözni kezdtek az elképzelt ellenségre. Mivel a parancsnoki torony körbe forog, Zsolt nézhette a periszkópon, ahogy lőttek feléjük.
– Öcsém, akár a moziban.
– A kurva életbe! – rándult össze ijedten Béla - Mi volt ez a csattanás?
– Nagyon összenéztek a nyulak, azt hiszem eltrafáltak bennünket.
– Nem mondod! Ránk lőttek? – szólt Mosi – Mivel?
– Tudom én? Géppisztollyal, vagy kisgéppuskával.
– Háború van öcsém! – rugdosta meg bakancsával finoman, Radu a vezető hátát. Itt lőnek ránk. Még szerencse, hogy nem WC-pumpával. Nem állnám meg röhögés nélkül, ha itt pattogna köztünk a páncéltörő rakéta.
– Azt mondják – nyugtatta őket a pk, - hogy 300m-en belül nem hatásos. Nincs meg a kellő sebessége. Persze nem szeretném megtapasztalni.

A lövészek elvégezték a lövöldöznivalójukat, visszaültek a járműveikbe és vártak. Egyedül egy lőszeres „Manci” mozgott a lőtéren. Sorra járta a lőállásokat, és beadogatták a gránátokat. Két-két repeszgránát volt a muníció. Amikor odaértek, a töltőkezelő felnyitotta a fedelet. Szokatlan kolompolást hallott a feje fölött. Kíváncsian körbevizsgálta az ajtót, hiszen egész közelről hallotta a hangot.
– Aha! Megvan. Lyukas a borítás. Gyerekek! Belelőttek az ajtómba. Ezek nem szaroznak.
– Ez itt micsoda? – mutatott egy friss horpadást az egyik lőszeres katona a torony hátulján. – Olyan, mint amikor kavicsot dobnak a sárba. Úgy szétfröccsent itt a páncél.
– Háború van pajtás. – mondta Béla, mint aki büszke arra, hogy belekerültek a tűzvonalba.
Az őrmester is megszemlélte a sérüléseket, de nem hatott rá különösebben.
– Majd, mielőtt betöltenétek – mondta unottan – csavarjátok le a kupakot az orráról. Csak aztán óvatosan, nehogy odakoppanjon valahova! A lőteresek majd elmebajt kapnak, mert úgy szétszáll a cél, mint a szar, de legalább látszik a találatot.
Az őrmester visszalépett a teherautó platójára, de még biztatóan visszaszólt.
– Aztán csak ügyesen!

Lezárták a rést és várták a tűzparancsot. Erős izgalom lett úrrá rajtuk. A parancsnok és a töltő közös erővel lereszkette, a gyújtóról a védőkupakot. Radu nekilapult a falnak, mintha azzal távolabb kerülne az esetleges robbanástól.
– Töltsd be Béla! Azt hiszem, úgy nagyobb biztonságban leszünk.
Zsolt tartotta a talpára állított gránátot, nehogy eldőljön. A töltő megragadta a kart, áttolta a túloldalra, mely mozdulatot a racsni sűrű kattogása kísért, majd nekirugaszkodott, és nagy erővel felhúzta a zárszerkezetet. Éles csattanással reteszelődött.
Nem titkolt félelemmel, karjába vette a 42kg-os, élesített gránátot, és reszkető kézzel betolta a csőbe. A zár rácsapódott.
– Kész – mondta kurtán, majd nyelt egy nagyot, s várakozóan a falhoz húzódott.
– Oké. Figyelj Radu, ott jön a cél.
– Aha…megvan. Mennyire állítsam főnök?
– Tizenhét, tizennyolc…inkább tizenhétre. Célozd meg és bumm!
A harminchat tonna megrándult a robbanástól. Éles csattanás, csend és savanyú lőporszag.
– Huh! Ez elment. Talált? Talált. – szólalt meg elsőnek a parancsnok.
– Töltő! A következőt! Állítsd le a padlóra. Ezt is lecsavarjuk.
– Főnök, főnök! Elromlott a stabi! – kiáltott az irányzó riadtan – Nem lehet felfelé emelni. Ilyenkor mi van?
– Béla! – szólt Zsolt a töltőnek, aki a polctartályból húzta éppen kifelé, a következő gránátot – Rúgd ki a hüvelyt a védőkeret alól. Talpon maradt és abban akad a lövegfar. Nyugi Radu, mindjárt jó lesz a stabi.
Béla visszatolta a lőszert, majd hátával a toronykoszorúnak támaszkodva, lábbal rugdosni kezdte a beszorult hüvelyt.
– Ne emeld a csövet bazmeg! Engedd lejjebb! - kiáltotta, a gégemikrofont két ujjával a nyakához szorítva, hogy biztosan meghallják, amit mond. Erre most nem volt szükség, hiszen nem járt a motor, de ösztönösen, megszokásból tette ezt a mozdulatot.
Miután a kissé felemelkedő lövegfar elengedte, könnyedén kirúgta, nagy csörömpöléssel a hüvelyt. Leállította a következő gránátot a padlóra, erről is leóvatoskodták a védőkupakot, majd óvatosan betolták a csőbe.
– Repeszgránát töltve!
– Tűz! Mi van? – kérdezte, miután az előbbihez hasonló robbanás helyett csak az ütőszeg csattanása hallatszott.
– Nem megy főnök. Hiába nyomkodom.
– Ez bedöglött.
– Huszas! Miért nem tüzel?- hallotta Zsolt a Lajos hadnagy ordítását a rádióból.
– Ötös, itt huszas. Bedöglött a gránát. Rácsattant az ütőszeg és semmi.
– Húzzák rá mégegyszer!
– Béla! – szólt ismét a töltőnek Zsolt – húzd fel
Kissé értetlenül nézett, csak akkor jött rá, mi a feladat, amikor a péká átnyult a fogantyúért, és megpróbálta maga felé húzni. Onnét persze nem egyszerű feladat, hiszen kissé fel kell emelni a markolatot, a másik oldalról viszont nem esik kézre. Ezenfelül, erő is kell a félmázsás szerkezet megmozdításához. Béla észbekapott, kivette főnöke kezéből a kart, áttolta a másik oldalra, majd nekifeszülve visszahúzta. Nagyot csattant, amint a nagy vas a helyére ugrott. Radu ismét célratartott, majd nyomta a gombot. Újabb ütőszeghang, és semmi.
– Namégegyszer!
– Hagyjuk! – adta fel a péká, amikor harmadszorra se sikerült.
Annak tudatában, hogy a fenékgyújtót többször is megbíztatták, ugyancsak összeszorult a fenekük a félelemtől. Félelmetes volt számukra, hogy elméletileg érintésre robban a gránát. Amíg be van töltve az ágyúba, nem lehet baj, de ki kell onnét venni.
– Adjátok ki! – rendelkezett az őrmester, aki teherautóval jött, az üres hűvelyeket összeszedni.
– Nem fog felrobbanni? – adott hangot aggodalmának Béla.
– Ne majrézzatok! Egyszer úgyis megdöglünk. – játszotta meg Radulovics a laza csávót.
A töltőkezelő és a parancsnok közösen kióvatoskodta a döglött gránátot. Béla reszkető lábakkal tartotta az ölében, amíg Zsolt visszacsavarta a kupakot. Az őrmester benyúlt érte és kiemelte a búvónyílás peremére. Megszemlélte az ütőszeg nyomait, majd teljes lelki nyugalommal eltette a kocsin lévő faládák egyikébe.

A célbalövés után folytatódott ez az óvatos támadás. A katonáknak nehéz lett volna igazi csatába képzelni magukat az adott körülmények között. Erős fantáziára volt szükség. Bezzeg az oroszok nem ilyen óvatosak. A lövész szakasz elindul a lőtéren tele tárral és menet közben ellőnek egymás között. A honvédségnél mindennél fontosabb a biztonság, ami önmagában nem lenne baj, de ezek a katonák éles helyzetben semmit nem érnének. Gyakorlatilag nincs is ennek jelentőssége, hiszen itt van az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Vöröshadsereg, akik szükség esetén megvédenének bennünket. Akkor viszont minek van a Magyar Néphadsereg? Csak? Ennél meggyőzőbb indokot nem tudok.
– Majd igazi csatában is megvárja az ellenség, hogy kiosszák nekünk a lőszert? – tette fel Béla a költői kérdést, hiszen erre nem is lehet válaszolni. A többiek csak hümmögtek, nyilván mindenki átlátta a helyzet abszurditását.
– Igazi csatába minket nem küldenének, hiszen tudják, hogy elsumákolnánk azt is – szólt hátra külön kis vackából a vezető.
– Te biztosan elsumákolnád – válaszolt rá Radu.
– Ki mondta ezt? – kérdezte Mosi, hiszen ő nem látja a többieket, csak a hangból tud következtetni, ami nem egyszerű, mert a belső beszélő nyújtotta hangminőség semmiképp nem nevezhető jónak.
– Én voltam az öcsém. – rugdosta meg fínoman a vezető hátát Radu az irányzóülésből.
– Éppen te? Tőled aztán a világon nincs nagyobb sumák. Aztán pedig hallottam az előbb, hogy még a távolságot se tudtan önállóan megbecsülni, azt is a pékától kérdezted. Sőt. Még a gombot se tudod rendesen megnyomni. Fogadjunk, az egész századból senki másnak nem döglött be a gránátja.
– Na, most adnék a pofádra, ha nem idebent lennénk – rúgott bele a vezető háttámlájába ismét.
– Ne rugdoss bazmeg, mert ha kimegyünk kinyírlak.
– Hagyjátok abba! – förmedt rájuk Zsolt. – Ha nem tudnátok, minket nem vetnének be, hiszen mi csak tanulók vagyunk. Háborúba a tartalékosok mennének.
– Azok is éppen ilyen kiképzést kaptak, mint mi. – próbálta védeni Béla a saját igazát, noha senki nem mondott neki ellent.
– Az igaz, – mondta Zsolt – hogy nem vesszük komolyan a kiképzést, sőt az egész katonaságot se. Gondolom, ez korábban is így volt.
– Na, de a tisztek se! – állt ki Radu a sorállomány védelmére.
– Így van. A hivatásos állomány is egy nagy sumákoló banda. Mi vagyunk a mintha hadsereg. Úgy teszünk, mintha az lennénk. Meséltem már a szabadszállási ügyal akciót?
– Mesélted. – vágták rá egyszerre mindhárman.
– Akkor nem mondom el újból.
Magában azért felidézte az esetet.

Harckocsi parancsnoki kiképzésre vezényelték tizenkettőjüket Szabadszállásra. Nem tartoztak ugyan a helyi ezredhez, mégis beosztották őket szolgálatba. Felháborodásukat mindenki figyelmenkívül hagyta. Nem volt ez egy komoly szolgálat, csak amolyan készenlét. Ha valamiért szükség van egy fegyveres szakaszra, akkor ezt a csapatot kapják le a szögről. Ez az ügyeletes alegység. (ügyal) Nagyon ritkán fordul ilyesmi elő, de azért a készenlétet ellenőrzik, beriadóztatják őket, általában takarodó környéki időpontban. Felsorakoznak az ügyeletes tiszt előtt, aki méri a riasztástól eltelt időt. Ha nincs megelégedve, akkor később megismétli a riadót. Ha rossz kedve van, akkor néhány málhazsák tartalmát is ellenőrzi. Ezt a szolgálatot senki nem veszi komolyan. Ezért természetes, hogy mindenki pizsamában várta a takarodót, noha a szabályzat szerint csupán a bakancsot vethetik le. Tíz órától kicsit hamarabb szólt a csengő, de csak akkor tudatosult bennük, hogy ez nekik szól, amikor a folyosóról a napos ordított.
– Ügyalnak riadó!
Nem csináltak nagy ügyet a futásból. Beleugrottak a surranóba zokni nélkül, a pizsamára felvették a mikádót, kispárna a málhazsákba és átsiettek a szemközti épületbe a fegyverekért. Zsoltnak nem jutott, de nem tűnt fel a sorban. A kezét úgy tartotta, mintha fogná a szíjat. A lámpafény nem volt túl erős. Közölték, hogy éles a riasztás, menni kell a szomszédos laktanyába rendet tenni. A légiósok (építő katonák) búcsúestet tartottak és hangoskodásukkal zavarták a szomszédok nyugalmát. Előállt a gépkocsi. A szakasz felugrált, befűzték a bakancsot, majd kigördültek a kapun. Kicsit aggódtak a hiányos öltözetük miatt, hiszen december volt és hideg tél. Nem tudhatták mennyi ideig tart az akció. Végül jól sült el a dolog. Az őrmester intézkedett, csendre intette a mulatozókat. A katonáknak nem is kellett leszállni a kocsiról. Félóra múlva ágyban voltak és jókat nevettek a pizsamás rohamosztagon.

Miután minden tankból összeszedték a lőszeresek a hűvelyeket, tovább indult a roham. A 2. harckocsiszakasz – mint máskor is – harcfelderítő feladatot kapott. Pumpa őrvezető haladt az élen, mint terepkutató harcjármű. Mögöttük vonult Zsoltíz, a szakaszparancsnoki kocsival, majd Sanyika zárta a sort, aki a mostani végrehajtáshoz kapott parancsnokot is, de ettől se lett ügyesebb. Kissé lemaradva követte őket a század másik két szakasza, akikre végrehajthatatlan feladatot szabtak ki. (Lehet ugyan, hogy végrehajtható, de ők nem voltak rá képesek.)
A nyulak immár erős páncélos fedezet mögött gyalogolhattak, nyuszibuszaik után. Közben vaklőszerrel megsemmisítették a képzeletbeli ellenséges élőerőket. Egy szűk völgyön haladt a támadás, amikor „atomcsapás” érte őket. A felderítő szakasz járt a legjobban azzal, hogy őket „feláldozták”. Nekik nem kellett felvenni a vegyvédelmi ruhát.
– Valahol vágjunk át a fasoron Mosikám! A rét felől támadó ellenségtől óvjuk a többieket.
– Addig kell kitartanunk, amíg a többiek felveszik a kotonruhát? – kérdezte Mosi, hallhatóan füligérő vigyorral.
– Látod péká, még szerencse, hogy miértünk nem kár.
– Kiváncsi lennék, hogyan boldogulnak az öltözködéssel. – mondta kárörvendően Béla
– Vezető állj!
– Huszas! Hova a francba megy! – hallotta Zsolt a század pk. ordítását a rádióból. – Tolasson vissza fedezékbe!
– Mosi tolass vissza! Majd irányítalak.
Zsolt fordított egy kicsit a parancsnoki tornyon, hogy hátra is lásson. Nem számított rá, hogy a lövészek közvetlenül mögöttük vannak.
– Biztosan ők is biztosítók – gondolta. – Szintén feláldozandók, de csak játékból.
Elindult a tank hátrafelé. Azt hitte, elég arra ügyelni, hogy a fát elkerülje, így csak a periszkópon figyelt. Az egyik lövész katonát annyira meglepte az, hogy felé közeledik a harckocsi, hogy földbegyökerezett a lába. Riadtan nézte, és meg se mozdult. Zsolt kénytelen volt a búvónyílást kissé felnyitni, hogy rászóljon.
– Menj már onnét öcsém! Nem látod, hogy megyünk hátrafelé?
– Mi van péká? Mehetek?
– Ez a lökött nyúl itt les. Még képes eltapostatni magát.
– Megálljak?
– Már elment. Menjünk még! Még …még, most jó. Motort állíts!

A sereg többi része megállt és a tőlül telhető gyorsasággal felvették a vegyvédelmi ruhát. Legalábbis a lövészek. A szabadban, vagy az aránylag tágas lövészpáncélosban kellő gyakorlás után megoldható. A harckocsi egy ilyen művelethez rettenetesen szűk. A parancsnok az irányzó nyakában ül. Ha nem is szószerint, de térdei a vállához érnek. A vezető vállai szinte faltól falig érnek, a fejének csak akkor van elég hely, ha az ülését teljesen a padlóig leengedi, lábait nem tudja kinyújtani. Egyedül a töltőnek van elég helye. Vele csak az a baj, hogy az alapkiképzés során egyetlen alkalommal öltötte magára ezt az öltözetet. Kint a réten. Hasonló körülmények között soha nem is próbálta még. A lövészek zászlóaljparancsnoka szó szerint megtaposta a tányérsapkáját, amikor meglátta, amint a csörömpösök káromkodva másznak egymás után kifelé a tankokból. Legtöbbjükön látszott, hogy próbálta végrehajtani a feladatot, csak amikor már a kínlódástól légzési gondjaik voltak, akkor csapták fel a tetőnyílást. Nem volt egy épületes látvány, amint a gumiruha úgy lógott rajtuk, mint egy viharvert madárijesztőn. Az öreg katonák legtöbbje eleve reménytelennek ítélte a dolgot, így hozzá se fogott a beöltözéshez. Még csak véletlenül se volt a 25 sorkatona között, akinek sikerült. Természetesen a három hivatásos nem tartotta magáranézve kötelezőnek, hiszen kiképzési feladatról van szó, nem valódi atomcsapásról. Még szerencse, hiszen akkor mind odavesznek.

következik: Dolgozó népemet szolgálom

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
(PH! kedvence)
LOGOUT blog

Ígéretedhez híven szóba került a tolatástól ledermedt nyuszi. :)

Az ilyen kapkodós-csapkodós gyakorlatokat utáltam.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)

Mit lehetett ezen utálni? Tökjó volt. :) Engem a páncél sérülése lepett meg. Abban a hitben voltam addig, hogy az valami rettenetesen kemény fém. Kiderült, hogy puha. Utólag belegondolva így logikus, hiszen jobban elnyeli az energiát.

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére


Vakegérke
(PH! kedvence)
LOGOUT blog

Lehet, hogy neked jó volt, de kínlódtak a szerelők, akik kuplungot cseréltek, kaptatok egy lövedéket, ott volt a döglött repeszgránát, ott volt a kínlódás a kotonruhával...
Szerintem ez már sok a jóból.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#4) potyautas válasza Vakegérke (#3) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)

Nem egyformán látjuk a dolgokat (egyáltalán nem baj) Utálni az alaphelyzetet lehetett inkább. Azt, amikor a laktanyában unatkoztunk haszontalanul. A gyakorlat kaland volt, az itt leírt esetben a szerelőknek kihívás. Igaz, jól elfáradtak, de aztán büszkék voltak magukra, hogy megoldották a feladatot.

(#5) Vakegérke válasza potyautas (#4) üzenetére


Vakegérke
(PH! kedvence)
LOGOUT blog

Én a seregben sem unatkoztam. Először is nem hagytak unatkozni, aztán meg pingpongoztunk, csocsóztunk, zsugáztunk. Ha végképp nem volt dolgom, lementem a telephelyre a 344-est szerelni, babrálni.

Na, ha már szerelés.
Ellestem a fékbeállítás trükkjét egy szerelőtől. Három villáskulcs kell hozzá, a művelet végtelenül egyszerű. Beállítottam a saját 344-esemét, fékpróba, ez igen, tuti. Eldicsekedtem a sikerrel az egyik cimborámnak. Több se kellett neki, megkért, hogy az övét is állítsam be. Megtettem, aztán irány a kantin. Meghívott sörözni, ittam is egy pohárral, több nem esett volna jól. Kaptam még egy tábla mogyorós csokit, mert azt viszont szerettem.
No, híre ment a dolognak, jöttek a srácok a mogyorós csokival, én meg a század fékspecialistája lettem.
Fékberendezéshez nyúlni tilos, csak szakember babrálhatja. Féltem is, hogy mi lesz a dologból, de fölösleges volt az aggodalom. A szerelők örültek, hogy nem nekik kellett csinálni, a górék örültek, hogy rendben vannak a 344-esek, szóval mindenki örült, én meg majdnem megutáltam a mogyorós csokit. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.